Megtépázott emlékek

A kapuban találtam rá.
Az égen szürke felhők esőt ígértek.
Az ismeretlen lány nagyon ápolatlan volt. Megráztam a vállát, hogy felébresszem, de nem reagált. Megráztam megint, mire összehúzta a szemöldökét, majd óvatosan kinyitotta a szemét. A szeme ugyan olyan szürke volt, mint az ég, még csak csillogni sem csillogott. Sápadt volt, és színtelen. Sem a bőrének, sem a ruhájának, sem a hajának nem volt színe, mégis, valahonnan ismerős volt.
Értetlenül mért végig, és sötét ajkaival suttogva kérdezte, hogy ki vagyok.
Elmondtam neki, hogy a házunk előtt fekszik, mire azonnal felállt, és sűrű bocsánatkérések közepette távozott volna, ha meg nem állítom.
Megkérdeztem, hogy mi a neve, de nem felelt. Nem tudta. Azt mondta, hogy nem emlékszik rá. Nem emlékszik semmire sem.
Megsajnáltam, és behívtam. Adtam neki tiszta ruhát, megfürdött, majd asztalhoz ültünk. Úgy falt, mint, aki hetek óta nem evett. Kint eleredt az eső, és megnyugtató dobolással árasztott el minket.
Kérdéseket tettem fel neki, de egyikre sem tudta a választ. Halványan, sajnálkozva elmosolyodott, és letette a kanalát. Bűnbánó arccal ült előttem, és én nem értettem, hogy miért.
Az evés alatt többször végig néztem rajta. Nem tudtam felfogni, hogy honnan olyan ismerős, és mi nem stimmel rajta. Amikor észrevettem, hogy a ruhák, amiket adtam neki, kifakulva lógnak rajta, és a meleg víz sem tudott rózsákat rajzolni, az arcára, akkor kezdtem el gondolkozni.
- Ki vagy te? - kérdeztem, de nem igazán tőle, inkább csak úgy.
Ő, újra elszégyellte magát.
Mikor megérkeztek anyuék, nem mondtak semmit. Hagyták, hogy maradjon.
Lelkesen vontam magam után a szobámba, ahol nekiálltam kifesteni a körmeit, de elszomorodva vettem szemügyre a végeredményt. Szürke, és fátyolos volt mindegyik ujja.
Pihenéshez készülődtünk, mikor hirtelen megdermedt, az égre emelte kitágult szemeit és mesélni kezdett. Először fel sem tűnt, aztán egymás után rémlettek fel a képek, az illatok, a hangok, az ízek, az érzések. Mintha belőlem beszélt volna. Az én történetemet mesélte el. Az én életem pörgött végig a nyelvén.
Megdöbbenve hallgattam, és néma harag gyúlt bennem.
Hogy merészeli?
Honnét tudja?
Ki lehet ez?
- Elég! - üvöltöttem, szemeimben könnyekkel. - Elég.
Már tudtam, hogy ki ül a másik ágyon, velem szemben. Tudtam, hiszen éppen tegnap küldtem el.

- Selejt vagy!
- Semmire sem vagy jó.

- Túl buta vagy ehhez.
- Csúnya vagy, nem szeretlek.
- Menj el! - zokogtam. - Csak menj el. Had ne érezzek többé. Had ne fájjon soha többé.

Az érzéseim ültek a másik ágyon, az érzéseim meséltek nekem magamról. Mennyi mindent éltünk át együtt, mégis, mikor nagyon fájt, eltaszítottam.
Most lassan eltűnt, a színek örvényében, miközben a fájdalom, és az öröm kavarodott bennem. Nem tudtam eldönteni, hogy sírjak, vagy nevessek, de amiben biztos voltam, az az, hogy végtelenül megkönnyebbültem.

Az orvgyilkos ajándéka

Ez a nap is pontosan úgy kezdődött, mint a többi.
Este fél hatkor keltem fel, és igyekeztem ágyamból úgy kikelni, hogy talpam egy sima felületre érkezzen. Nem sikerült, ugyanis egy üdítős aluminum doboz beleállt a nagylábujjam és a mellette lévő lábujjam közé. Éreztem, hogy felszakad a bőr, és a vérem, lágy hömpölygéssel kiáramlik belőle.
- Dögölj meg! - rúgtam bele teljes erőmből, amitől még nagyobbá vált a fájdalom a lábamba.
Botorkálva sántikáltam a hűtőhöz, hogy elővegyek valami innivalót, de csalódottan vettem tudomásul, hogy a borosüvegem teljesen kiürült. Ennek ellenére még találtam egy fél doboz narancslevet, azonban hozzá már nem volt vodka. A szekrényben kutattam valami után, amiből kiihatom a gyümölcslevet, de rá kellett jönnöm, hogy nincsen tiszta poharam. Azt hiszem, hogy ideje lenne takarítanom, vagy legalábbis valakit hívni, aki kitakarít helyettem.
Az egész alakos ablakomhoz léptem és kibámultam rajta az éjszakába. A toronyházak ablakai, mint megannyi földre szállt csillag, úgy pislákoltak. Az utcákat díszítő karácsonyi égősor pedig egész tejutat rajzoltak ki, ahogy a fákon és oszlopokon kanyarogtak.
Ábrándozásomat egy éles hang szakította meg, amitől, bármennyire nem vagyok ijedős, de összerezzentem. A telefonból pedig felhallatszott a következő célpontom neve és címe.
Kiittam az utolsó korty narancslevet, majd, mint egy gép, öltözni kezdtem. Nem láttam a tükörben magamat, csak egy alakot, akin a fekete ruha rendkívül előnyösen feszült. Kinek göndör hajtincsei rakoncátlanul meredezett, az égtájak irányába. Arca, mintha nem is lett volna neki, csak egy maszk, amit agára kellett erőltetnie az évek folyamán. Öltözékemre egy hosszú kabátot terítettem, majd csendben elhagytam a lakásomat.
- Jó estét! - köszönt a portás, mire válaszul csak bólintottam, és már ki is léptem az ajtón.
Leintettem egy taxit, és bemondtam a címet, majd türelmesen vártam, hogy a hosszú út végre véget érjen.
Ilyenkor, karácsony este, nem sokan vannak az utcán. Sem kocsik, sem emberek, Mindenki a saját kis zugában tölti az ünnepet. Milyen kár, hogy valakinek pont most kell meghalnia.
De miért is kéne meghalnia? - néztem ki a kocsi ablakán az égre. A földre szállt csillagok lassanként kihunytak, de az igaziak nem tűntek fel helyettük.
A taxi megérkezett, fizettem, és kiszálltam. Pár utcával arrébb kértem a fuvart, úgyhogy a házhoz vezető utat gyalog tettem meg. Mellettem a fák úgy világítottam, mint megannyi fáklya, az ablakokban háromszögletű villanygyetyák, az ajtókon zöld koszorúk lógtak. A külvárosban voltam, hol nyugalom és béke honolt.
Célpontom az egyik ház harmadik emeletén lakott. Megálltam előtte, megkerestem az ablakát, majd egy készséges fát segítségül hívva, felmásztam az ablakpárkányára. A kabátomat lent hagytam, hogy ne okozzon gondot a mozgásban, és megálltam közvetlen a fal mellett. Majdnem leestem, mikor benéztem. A lány, a fal felé fordulva feküdt, de tisztán lehetett hallani a félig nyitott ablakon át, hogy sír. Vállai alig észrevehetően rázkódtak, és a hüppögéséből kivehető volt, hogy nagyon el van keseredve.
Vajon miért kell megölnöm? - tűnődtem, de nem értettem, hogy miért gondolkozom ezen.
Eddig soha nem tettem fel ezt a kérdést. Sem magamnak, sem a megbízómnak, sem az áldozatomnak. Nem azért fizettek, hogy kérdezősködjek. Nekem csak tennem kell, amit mondanak.
Igazán könnyű lesz. A nyitott ablakot egy hang nélkül fogom kinyitni, és egyetlen mozdulattal vágom el a torkát. Egyszerű és tiszta munka. Utána pedig hazamegyek és azon gondolkodom majd, hogy felhívjam-e anyámat, vagy inkább ne. Évek óta nem beszéltem vele.
A tervem jónak tűnt.
Mégis, mikor beléptem, halkan, mint egy macska, az asztalához léptem, és megtámaszkodtam rajta. Egy pillanatig hallgattam, aztán;
- Szerinted, miért kell megöljelek?
A lány ijedten fordult meg, megfeledkezve arról, hogy arca a könnyeitől ragyog. Láttam rajta, hogy sikítani akar, de inkább lihegve bújt a sarokba. A szobában, csak az utcáról beáramló lámpák világítottak, és azok fényében láthattam. Enyhe ázsiai beütése volt. Kifejezetten fiatalnak tűnt, annak ellenére, hogy most rettenetesen öregnek látszott.
- Ki maga? - suttogta rekedten, mikor már érzett magában annyi erőt, hogy egy hatalmas nyelés után megszólaljon.
- Valaki, akinek meg kell ölnie.
- De, miért? - értetlenkedett.
- Ezt én sem tudom.
Bizonytalan csend telepedett közénk, és ahogy egyre hosszabbra nyúlt, annál biztosabb voltam abban, hogy elszúrtam.
- Az a szemét - nevetett, könnyezve a lány, és  mint aki  megőrült, kacagni kezdett.
Kihúzott egy fiókot az ágya mellőli szekrényből, mire én azonnal ugrottam, hogy elkapjam a kezét. Mikor szétfeszítettem az ujjait, csak egy pendriveot találtam a kezében.
- Ha kíváncsi vagy, ezen minden rajta van - mosolygott, de könnyeit nem tudta elállítani. - Most pedig ölj meg nyugodtan.
Nem kellett kétszer kérnie. Egyetlen mozdulattal vörös csíkot festettem a nyakára. Szeméből még percekig folytak megmaradt könnyei, mintha csak magát siratná.
Mielőtt távoztam volna, becsuktam a szekrénye fiókját, majd kiléptem a párkányra, és belevetettem magam a mélybe.



Gyilkosság után mindig járok egyet. Akármilyen messze is van a célpontom, én onnan haza gyalogolok. Három óra múlva léptem be az ajtón, kimerülve, és teljesen átfagyva az idő közben eleredő hó miatt. Felmentem a lakásomba, majd átöltöztem, és az ablakból néztem, ahogy szikrázva, csilingelve szállingóznak a fehér pelyhek. Ujjaim között a pendriveot pörgettem, másik kezemben pedig egy borospohár ringatózott, mivel út közben bevásároltam.
Megfáradva léptem a kanapémhoz. Elhatároztam, hogy mindenképpen megnézem, hogy mi van a pendriveon, de előtte még meg kellett tennem valamit.
Telefonomért nyúltam, ami a kis asztalon pihent, majd tárcsáztam.
Kicsöngött, újra, és újra.
Aztán egy bizonytalan női hang suttogott a túloldalról, reszkető kérdésével, hogy ki vagyok.
- Szia anya - mosolyogtam bele a telefonba. - Boldog karácsonyt!

A Mesélő 2. rész

- Azt hittem, hogy nem látlak többé.
A lány a parton ült és épp egy szendvicsbe harapott bele. Majdnem kiesett a szájából, amikor megfordult a köszöntésre.
- Ismerjük egymást? - kérdezte teli szájjal, hogy egy-egy morzsa kiesett belőle, hiába rakta elé a kezét.
- Nem, de egyszer elmesélted nekem egy ház történetét.
A lány nagy szemeket meresztett rá és látszott hogy nagyon gondolkodik. Aztán világosság gyúlt a szemében és majdnem félre nyelt.
- Ó - csak ennyit mondott, aztán folytatta az evést.
Tekintete visszasiklott a hömpölygő vízre, és pár pillanat múlva már látszott rajta, hogy messze jár.
- Miért kerestél? - fordult, minden előjel nélkül a fiú felé.
Nem válaszolt egyből. Helyette végigmérte a lányt. Nem volt különösképpen érdekes. Kifejezetten átlagos volt. Hosszú seszínű haja össze volt fogva a tarkóján, egyszerű, minta nélküli póló és egy számmal nagyobb nadrág volt rajta. Nem azért mert olyan vékony volt, hogy nem talált magára valót, hanem mert abban érezte magát kényelmesen.
- Csak tetszett, amit mondtál.
Most rászegeződő kék szemeit nézte, és felfedezte benne, hogy néhol szürke, sőt, kifejezetten zöld.
- Arra vagyok kíváncsi, hogy vajon el tudsz-e még egyszer úgy varázsolni.
- Nem tudom. Ez nem rajtam múlik.
- Nem tudsz bármiről mesélni?
- Miről szeretnél hallani?
- Bármiről tudsz mesélni?
- Mindennek van története.
- Ugyan úgy mesélnek, mint a ház falai?
- Csak figyelj oda - bólintott a szemével, és harapott még egy falatot a szendvicsből.
- Mit szólsz ahhoz a napraforgóhoz?
Nemsokkal előttük, a partot szegélyező sziklák között egy napraforgó himbálózott a szélben. Nem volt akkora, mintha szántóföldön termett volna, de nagyon szépen megnőtt.
A lány gondolkozott. Közben rágott és nézte, ahogy a virág békésen hagyja, hogy a szél felkérje keringőre. Teljes mértékben elcsöndesült. Átszellemült, látszott az arcán, hogy nagyon figyel. Figyel egy hangra, amit ő nem hallhat.
- Voltak magok, melyek kövek közé estek - kezdte egy bibliai idézettel. - A kövek között nehezen talált magának termőtalajt, de végül gyökeret eresztett. Nem nagyot, csak éppen akkorát, hogy ne pusztuljon el.
Mintha a szél suttogna a rájuk árnyékot vető levelek közül. Kellemesen melegen bebújt a pólója alá, és már repítette is egy másik világba.
- De a nyár nagyon meleg volt, a víz pedig csak csörgedezett a mederben - hangja beleolvadt a csobogásba, és lassan hömpölygött tovább. - Folyamatosan küzdenie kellett az életben maradásért, de érezte, hogy ereje fogytán van. Kókadozott a nyári melegben és arra vágyott, hogy társaival együtt lehessen.
Egy nagyobb szélroham megzörgette a virág elszáradt leveleit, majd elhalt csendben, mintha ott sem lett volna.
- Teljesen feladta. Szomorúan hajtotta le a fejét, és készen állt arra, hogy végleg meghaljon.
A fiú kizökkent a történetből és csalódottan vette tudomásul, hogy ennyi volt. Azt az alkalmat nem lehetett megismételni. A lány nem volt rá képes. Csalódottan sóhajtott. Az csak egy virág volt ott a tóparton, nem élt, nem volt lelke, nem akart többet hallani. Felkészült, hogy elmegy, csak úgy egyszerűen feláll és ott hagyja a még mindig távolba meredő lányt, kinek a kezéből a szendvics majdnem kiesett, ahogy teljesen máshova figyelt.
Felállt és megfordult azzal a szándékkal, hogy tényleg távozzon.
- Nem számított a bácsira, aki hosszú idő után, megint kijött horgászni és észre vette a virágot. A vödrébe mert vízből azonnal adott neki inni. Majd leült és horgászni kezdett.
Ebben a pillanatban egy hal ugrott ki a vízből, és csobbant vissza, lassan terjedő gyűrűket hagyva maga után.
A fiú megtorpant és a válla fölött visszanézett.
- Horgászás után a halakat visszadobta a folyóba, majd merített vizet és újra megöntözte a virágot. Aztán haza ment és másnap újra eljött. Mesélt neki és öntözte. Mesélt és öntözött, aztán a kifogott halakat mind visszaengedte - lassú beszéde elhalt, ahogy befejezte a mondatot.
A lány először becsukta a szemét, majd egy pillanatra a fiúra nézett, aztán a távolba meredt a válla fölött.
- Egyszer-egyszer elhozta az unokáját is - folytatta kicsit élénkebb hangon. - Remekül szórakoztak egész nap, és a napraforgó szépen nőtt tovább. Megannyi apró szemeivel őket figyelte, és hálásan fordult a nap felé.
A fiú a virág felé tekintett, mely mintha a mesélés alatt, egyre magasabbra emelte volna a kalapját, hitelt adva a lány szavainak. Mintha tényleg fürdene a napfényben, és a szél segítségével, kacéran forgatta a fejét.
- Először fel sem tűnt neki a hiány. De aztán napok, hetek teltek el, hogy nem jött a férfi - sóhajtása meglepő súlyt akasztott mondandójára, amitől hirtelen a kellemes nyári nap, hűvössé vált. - Napról napra lett egyre nehezebb a feje a szomorúságtól, és többé nem tudott a napra nézni. Újra feladta.
A szél zörgette a száraz leveleket, és mély sóhajtásokkal süvített át rajtuk. A fiú csak állt és nézte a virágot, mely most valamiért újra kókadozni kezdett.
- Csendes esővel jött az enyhülés. Száraz levelei éhesen szívták magukba az éltető nedvességet, de a  fejét többé nem emelte fel.
A szél egy szürke felhőt fújt a nap elé, sötétségbe vonva a világot.
- Észre sem vette, hogy egy zokogó fiú ül mellé. Könnyei közepette mesélte el neki, hogy mi történt a nagyapjával. A felesége után ment.
Arca földöntúlivá vált, mintha angyal lett volna belőle.
- Kijár majd ide, a nagyapja helyett. Gondozni fogja a virágot. Aztán megjelenik majd talpig
feketében, és magával viszi, hogy a hatalmas koszorú tenger közepébe ültethesse. A napraforgó pedig, benyúl  majd, egészen mélyre, a föld alá, és végre gyökeret ereszt.
Ennyi volt.
Az utolsó pár mondatát, már a jövő súgta a fülébe.
Nem merte megszakítani a csendet, de végül mégis megtette.
- Miért fordított ekkora figyelmet a virágra? - érdeklődött csendesen a fiú, miközben visszaült a lány mellé.
Ekkor tért vissza. Eltartott egy ideig, mire lelke újra felvette szívének ritmusát. Meglepődött arcán látszott, hogy nem érti a kérdést, mintha elfelejtette volna, hogy miről is beszélt az elmúlt pár percben, aztán vett egy nagy levegőt.

- Hát nem egyértelmű? - kérdezte mosolyogva. - Azért, mert szüksége volt valakire, akinek szüksége van rá.

Vallomás

Bárcsak elmondhatnám magamról azt, amit te. Hogy nem viselek maszkot, hogy mindig őszinte vagyok. Hogy megtanultam az életem során, kiben bízhatok, és kit kell messzire elkerülnöm. Bár mondhatnám, hogy nincsenek szerepeim, amelyekkel megfelelhetek másoknak, hogy nem dolgozom vagy gondolkozom mások véleménynyilvánításán. Hogy nem számít ki mit mond, mert olyan erős vagyok, hogy tudja, ki vagyok és mit akarok.
Most nézz rám.
Ha megpróbálnám levenni az álarcomat, csak az arcommal együtt tudnám megtenni. Nem lenne alatta semmi sem, hiszen a maszkkal eggyé váltam már. Eggyé váltam vele akkor, amikor először volt szükségem rá. Kellett, mert ez tartott egyben, kellett, mert túl akartam élni. A szereppel elfogadtak, a szereppel nem bántottak többé, a szerep lettem én, mellyel  eltakarhatom magamat.
A szerepem, egy tükör.
Mindig. Pontosan az vagyok, amilyen emberrel beszélgetek éppen. Ugyanazok a mozdulatok, ugyanaz a vélemény. Hallgatlak és te vég nélkül beszélsz. Magadat látod bennem. Van, akinek tetszik ez a kép, és van akinek nem. Akinek tetszik, annak barátjává válok, akinek nem, összetör, és engem hibáztatva magamra hagy.
Egyedül szedem össze magam.
Az üvegszilánkok serkentette véremmel illesztem darabjaimat újra össze, hogy ha jössz, ismét egész legyek. Te nem fogod látni a törésvonalakat. Nem csak azért, mert nem akarod, hanem azért, mert én magam soha nem hagyom.
Hol vagyok ebben én?
Ha érdekel, nézz a tükör mögé. Ott megláthatod a pókhálószerűen egymásba futó vonalakat. Ott megláthatsz engem, aki valójában vagyok. Akkor megtudod...
Elfogadod.
Vagy elutasítod.
De egyet jegyezz meg: azért, hogy megismerj, neked kell küzdened!

A Mesélő 1.rész

- Olyan szép! - sóhajtott fel a lány, észre sem véve, hogy hangosan beszél. Szemei csillogtak, ahogy egy pontra fókuszáltak, és az alsó ajkába harapott, hogy visszafojtsa lelkesedését.
- Hogy lehet ilyet mondani, egy régi, omladozó épületre?
Összerezzent a hangtól. Azt hitte egyedül van, de a fekete hajú fiú, határozottan ott állt mellette. Nyakában egy fényképező lógott, amit most felvett, és készített egy képet az említett épületről.
- Ez olyan, mintha a halálra mondanád azt, hogy szép - jegyezte meg, miközben azt tanulmányozta, hogy milyen lett a kép, amit készített. - Kicsit beteg gondolat - sandított a lány felé, majd újra a szeméhez emelte a kameráját.
A lány mosolyogva tekintett az épületre, majd halkan megjegyezte;
- Rá se ránts, ő nem hall téged.
- Ezt hogy érted? - mordult fel a fiú, mire egy igen széles mosolyt kapott válaszul.
- Azok a falak ott - kezdte a lány, fejével oda biccentve. - ismernek egy történetet. Azt a történetet, ami miatt, most ilyen elhagyatottak. Ha csendben figyelsz, meghallhatod a meséjét.
- Te bolond vagy - rázkódott meg a fiú egész testében, hogy valahogy lerázza magáról ezt a gondolatot. - Hangokat hallasz? - kérdezte gúnyosan.
A lány azonban elrévedt, mintha már máshol járna. Aztán egészen halkan beszélni kezdett.
- Az anya éppen babát várt - arcára ragyogó mosoly ült ki. - Már volt egy kisfiúk, aki, miközben az asszony a házban dolgozott, kinn játszott a szamárral. Öreg jószág volt, nem igazán tudtak együtt mulatni, de mindent megtett, hogy a gyermek ne érezze magát egyedül. Labdáztak, fogócskáztak, és gyakran még fel is ült a hátára...

A fiú a gyomos udvarra nézett, ahol valami megmozdult. Pislogott kettőt, majd meg is dörzsölte a szemét, hogy biztosra vegye, nem káprázott.
Minden nyugodt volt.
- Az apa mindig késő estig dolgozott, így nagyon kevés időt töltött a családdal, de mikor haza érkezett, minden figyelmét és szeretetét rájuk fordította...

Fény villant a törött ablakban, mintha éppen most kapcsolták volna fel a lámpát, de abban a pillanatban el is aludt, ahogy a fiú érzékelte. Képtelen volt megmozdulni, mintha a lábai gyökeret vertek volna, pedig a fejében határozottan tudta, hogy nem igaz, amit lát.
- Aztán, elérkezett az idő - síri csend fogadta a bejelentést, majd hirtelen, mint egy sikoly, felsüvített a szél. - Az asszony nem akart kórházba menni, inkább otthon szült. A kisfiú ezalatt kiment az udvarra, és igyekezett nem figyelni a bentről kijövő hangokra - egy pillanatra szomorúság bújt a hangjába, ahogy az arcára is. - Egy labdát dobálgatott a falnak, majd egy idő után leült egy kőre és befogta a fülét. Nem akarta hallani édesanyja kiáltásait...

Az udvar közepén egy lapos betontömbön, megjelent egy gyermek ülő alakja, amint bokái közé fogja, fehér pöttyös labdáját, és felhúzott térdére hajtja a fejét, miközben a fülére szorított ujjai egyre görcsösebbek. Azonban csak egy pillanatig látta, majd, mintha soha nem is lett volna ott, elfújta a szél.
- Végül kijött az apja és leült mellé a kőre. Átkarolta a fiú vállát, majd behívta. Ekkor pillantotta meg először a kistestvérét. Csupasz, kis ráncos teremtmény volt, de egyből a szívébe fogadta. Boldogan szaladt oda kimerült édesanyjához, hogy melléfeküdjön...

A lány arcára kiült bánatos mosoly könnyeket csalt a szemébe. Észre sem vette, hogy egy ideje nem mozdult meg, csak állt, a kezében még mindig felemelve tartva a gépet. Tekintete a ház részeit kémlelte, és nem tudta, hogy vajon a képzelete játszik vele, vagy valóban felsírt egy gyermek.
- De nem tartott sokáig a boldogság - síri hangja felkúszott a gerincén, hogy a nyakán felállítsák pihéit. Alig merte elképzelni, hogy mi történhetett. - A kisfiú beteg lett. Hamarosan már felkelni sem tudott az ágyából, szülei pedig aggódva tartották távol, újszülött gyermeküktől...

Lassan és nehezen jutottak el a szavak hozzá, mintha egy megfáradt csacsi húzná őket..
- Az orvos nem tudott segíteni, és napról-napra kénytelenek voltak végig nézni, ahogy a fiúból eltűnik az élet. Lesoványodott, bőre kifakult, szemei pedig elfáradtak. Csak a testvére tudott mosolyt csalni az arcára. Aztán - egy könnycsepp indult meg az arcán, ahogy ez a szó elhagyta az ajkát, hogy súlyos mondanivalójának terhétől megfossza. - Elment...

Nehéz, tompa csönd telepedett rájuk. A világ hangjai távolinak tűntek, szinte, mintha egy másik világból jönnének.
- A szamár napokig bőgött, és az asszony bánatában, végzett magával...

Hangja nem zavarta meg a csendet, inkább kiegészítette. A földöntúli orgánum, mintha tényleg a ház falaiból süvített volna ki, hogy végre története halló fülekhez érjen. A sok fájdalom, amit éveken át el kellett hordania, most, mint árvíz szakadt ki a régi vakolatból. Feltámadt a szél, felerősítve a sírást, mely, az itt ragadt lelkekből származott, és a fiú végre megértette, hogy mi ebben az olyan gyönyörű. Mintha ezer meg ezer fuvola és hárfa hangján kiáltoznának, hogy végső búcsút vegyenek ettől a világtól.
- A szamár is elpusztult - folytatta a történetet, könnyedén a lány. - És ekkor fogta az apa, alig egy éves kislányát, és elmenekült. Csak egyszer tért vissza, mikor lánya már betöltötte a felnőtt kort, és elhagyta a házat, ahol laktak. Ekkor tért vissza utoljára, és itt halt meg ő is...

A szél belekapott a szavába és tovarepítette. Mint egy pillangó, úgy változott át, aztán csak a csend maradt. Észre sem vette, hogy a lány idő közben halkan ellépett mellőle. Lelke messze járt, abban a világban, ahová elkísérte ez a gyöngéd hang, amit újra hallani akart. Reszkető kezeit végre leengedte, és a távozó lány után nézett.
Aztán végre levegőt vett. Amikor pedig ismét a házra nézett, csak ennyit mondott;
- Gyönyörű.
Aztán ő is távozott.

Érzelmekkel megszínezett ítélet

Fekete és fehér. Minden olyan, mintha vagy jó, vagy rossz lenne. Az a kislány például ott az út túloldalán, hófehér. Szinte biztos, hogy soha nem vétett még a szülei ellen. Azonban az a férfi ott, aki telefonál, és közben kiabál, úgy tűnik, hogy mindenkinek csak a rosszat akarja. Ő, szénfekete. Egy hófehér fiú, tiszta szándékai. Egy fekete lány piszkos vágyai. Egy fekete kutya, aki folyton ugat, és egy fehér kismadár, mely fészkébe viszi fiókáinak az ételt.

A sok fekete és fehér ember között, azonban találni pár szürkét is. Jók és rosszak ők egyszerre? Vagy csak az életben megfáradva elfelejtették felölteni a maszkjukat? Egy anya, aki felpofozta a fiát, de utána könnyekben tör ki. Vagy egy fiatal lány, aki minden feszültségét rázúdítja az egyik barátnőjére, majd bocsánatkérő ölelésbe zárja.

De ez mind csak látszat. Ez mind csak annyi, amit az emberek láttatni akarnak magukból. Mindez csak annyi, mennyit el akarnak hitetni magukkal is.

És ebben a világban, ahol azt hiszik elbújhatnak mások elől, én látom őket. Mikor belenézek a kamerába, feltárul előttem a fekete és fehér közötti szivárvány. A kislányban kavargó sárga és kék megmutatja, hogy annyira mégsem örül a kistesónak, mint ahogy azt elvárják tőle, de ennek ellenére mindent megtesz, hogy ezt senki se vegye észre.

Az a férfi aki a telefonba kiabál bíborba és zöldbe öltözött a lencsén át, hiszen fél, hogy elveszítheti egyetlen kislányát, de reménykedik az utolsó pillanatig. A fiút a keresztény neveltetése vonta halványkékbe, de a világgal való összeférhetetlensége miatt válik egyre lilábbá. A lányt a sok évnyi fájdalom és szenvedés festette vérvörösre, melyben egy egészen apró pötty, mintha napsárga lenne.

Az állatokat és a növényeket azonban már más lengi körül. Őket nem az érzelmeik színezik ki, hanem az emberek. A fehér rózsa valójában vörös, a fekete kanári valójában sárga, és a fák megannyi színnel pompáznak. Mindezt azonban csak akkor látják az emberek, ha látni akarják.

Legalábbis, nagyon sokáig így hittem.

Aztán egyszer találkoztam egy lánnyal. Ő nem volt sem fehér, sem fekete, de még csak szürke sem. Ő maga volt a szivárvány. Olyan volt mint a nap, ragyogott, miközben egyik szemével sírt, a másikkal nevetett. Narancssárgában csodálta a virágokat és madarakat. Pirosban a párokat, zöldben a szegényeket, kékben a gyerekeket. És a lila... A lila nekem szólt.

És mikor a szemem elé emeltem a kamerát, hogy megörökítsem ezt a csodát, csalódottan vettem észre, hogy a kép fekete és fehér. Biztos voltam benne, hogy valami elromlott, vagy csak rosszul tartottam, így rengeteg rögzítést készítettem, de egyik sem volt ahhoz fogható, amit szabad szemmel láttam.

És ekkor jöttem rá.

Én magam színeztem az embereket feketére és fehérre. Én magam voltam az, aki eldöntötte valakiről, hogy jó vagy rossz, és sokáig csak a kamera tudta nekem megmutatni, hogy milyenek is valójában.

Elszégyelltem magam és a gépet a hasamra engedve végre körülnéztem ott, ahol eddig úgy hittem, hogy élek. És szabad szemmel láttam, hogy a rózsák vörösek, a kanárik sárgák, a lány piros és a fiú kék, a kislány sárga, a férfi pedig zöld.

Megannyi szín vett körül, ahogy végre valaki felnyitotta a szememet. És csodáltam ezt az új világot, mint egy vak, aki most kapta meg a látását, vagy, mint egy gyermek, aki először lépett ki a ház falai közül.

- Tetszik - kérdezte a lány, amikor elment mellettem, vörös ajkait szélesre húzva.

Meg se várta, hogy válaszoljak, már el is lépett mellőlem, én pedig szájtátva néztem távolodó hátát.

Aztán elindultam utána, a színek világába...

Együtt érzés

Nem volt feltűnő. Sőt kifejezetten unalmas lány volt. Amikor kilencedikben először belépett az osztályterembe, szinte senki sem kapta fel a fejét, hogy üdvözölje. Csendben ült le az egyik padba, majd figyelte a leendő osztálytársait.
Voltak menő lányok, akik a menő fiúk csapatát erősítették. Voltak az okosak, a kockák és a kívülállók, azok, akiket a menő csapat általában kigúnyolt.
Egyik csoportba sem tartotta magát oda valónak, az évek során mégis a kívülállókhoz sorolták be. Pedig nem volt vele semmi baj. Szép volt, okos és kedves, szívesen meghallgatott  mindenkit. Egyszerűen csak nem érdekelték azok a témák, amikről a többiek álló napokat, sőt éveket, tudtak beszélni; pasik, csajok, szex.

Már az utolsó év közepén jártak, amikor leült mellé, az egyik népszerű fiú. Sötétbarna szemeit, az övébe mélyesztette,
majd megszólalt.
- Mond nem zavar, hogy nincs pasid? - habár nem mutatta, de kérdése inkább gúnyos volt, mint kíváncsi.
- Nem - mosolygott rá, szokásos kedvességével a fiúra.
- De miért? Nem vagy éppen csúnya. Ilyen külsővel bármit elérhetnél nálunk - nézett végig rajta, miközben nyelve hegyével megnedvesítette az ajkait.
- Mit érnék én egy olyan pasival, aki nem belém, hanem a testembe szerelmes?
A fiú vállat vont.
- De legalább nem lennél egyedül.
- Inkább maradok egyedül, de köszi, hogy aggódsz.
Rövid csend következett, amíg a fiú vizsla szemmel újra végig nézett rajta.
- Én szívesen járnék veled - hangja vágytól fűtött volt, szemei pedig éhesen csillogtak.
- Nem - mondta  határozottan mélyen a szemébe nézve, hátha ezzel elérheti, hogy a fiú távozzon.
Reménykedett benne, hogy ezzel lezárta a beszélgetést, és igyekezett visszatérni a tanulnivalójához. Azonban a fiú nem így gondolta. Mint a villám az álla alá nyúlt, maga felé fordította, és hosszan megcsókolta.
Csak pár másodpercig tartott, de a lány annyi mindent érzett ezen idő alatt, mint egész életében soha. Egyszerre fájt neki a csók és öntötte el mámoros érzéssel, és habár tudta, hogy az utóbbi érzés nem hozzá tartozik, mégis olyan erővel csapta meg, hogy beleszédült. Forgott vele a világ, ahogy egyszerűen képtelen volt szabadulni a másiktól, és egyre jobban gyötörte a légszomj is. A fiú végig söprő izgató érzése letaglózta és mozgásképtelenné tette, majd mikor végre szétszakadtak, nem maradt más, csak kongó csend, ahogy az érzékszervei elfelejtettek működni.
Tényleg csak pár másodperc volt, és utána a fiú felállt, széttárta a karjait, és győztesen az osztály felé fordult. Először kétségbeesés, majd harag gyúlt benne. Arcára kifejezéstelenség ült ki, ahogy felállt és a fiú vállára tette a kezét, hogy maga felé fordítsa az ünneplőt. Parancs nélkül szorult ökölbe a keze és ütötte arcul a vigyorgót. Hangos reccsenés kísérte a tettét, mely éles fájdalommal járt, így végül magához tért.
A fiú megszédült az ütéstől, de elesni csak akkor esett el, amikor a lány bokán rúgta.
Szemébe könny gyűlt fájdalmában, sajgott a keze, a bokája és a feje is, pont ott, ahol a fiút megütötte...

Még kisgyerekként tapasztalta meg először, hogy valamilyen kapcsolatban van azzal, akihez hozzáér.
Testvérével nagyon szerették egymást, és szinte soha nem verekedtek. Együtt elbújva a szobájukban beszélték ki a felnőtteket, majd  egy babát és egy autót elővéve mentették meg a világot.
Aztán egyik nap megütötte az öccsét. Nem nagyon, csak éppen, legalábbis ő így gondolta. Miközben játszottak a kisfiú elhajította a babáját, amiért szörnyen mérges lett, és csak megtette.
Lassan folyt végig  feldúlt arcán a könnycsepp, enyhítve egy kicsit  égő arcát. Öccsére nézett, aki meglepődött szemekkel nézett fel rá, egyre piruló orcával.
Zokogva borult bele öccse nyakába és sírt, amíg szüleik be nem léptek, hogy megnézzék, mi történt...

Képessége miatt, rettentő törékeny volt. Ha fellökött valakit véletlenül, vagy ha a másik lábára lépett, megérezte azt, amit a másik érzett. Idővel nagyon óvatos lett, vigyázott arra, hogy ne ártson a másiknak. Ám, ha megsimogatott valakit, vagy megölelt, vagy egyszerűen csak hozzá ért, akkor is érezte, hogy a másiknak ez hogy esik.
Így amikor megütötte a fiút, nem csak azt érezte, hogy fáj az arca, hanem azt is, hogy milyen érzelmek járják át, abban a pillanatban. Mivel vigyázott arra, hogy ne bántson senkit sem, így egy régen elfeledett érzés járta át, amit nehezen tudna megfogalmazni, hogy mi is. Talán a félelem áll hozzá a legközelebb, ám jóval gyomorszorítóbb érzés, majdnem olyan, mint a szégyen.

Törött kézfejét szorongatva sírt, miközben szemét le nem vette a földről feltápászkodó fiúról. Könnyein át is tisztán látta, hogy nem boldog a másik, de nem tett semmit sem. Dühösen hátat fordított a lánynak, aki megalázva ott állt még mindig és nem tudott mozdulni.
Az orvos szerint két helyen tört el a keze, pont a középső ujjának bütyke és a kézfejében lévő csont. Hetekig nem tudott vele írni, annak ellenére, hogy egyébként nem gátolta meg benne a gipsz. Bal kézzel ügyetlenkedett, de azzal vigasztalta magát, hogy hamarosan majd nem kell vele foglalkoznia és minden visszatér a régi kerékvágásba.
Ám hat hét múlva, mikor végre megszabadult terhétől, elrettenve vette tudomásul, hogy nem egészen olyan, a keze, mint azt várta. Eldeformálódott, és mikor tollat akart a kezébe venni, egyszerűen kicsúszott belőle.
Hogy fogok így rajzolni vagy írni? - kérdezte kétségbeesetten és újra és újra megszidta magát, hogy ennyire elvesztette az önuralmát.
Mikor öccse belépett a szobájába, igyekezett gyorsan letörölni a könnyeit az arcáról.
- Képzeld van itt egy fiú aki beszélni akar veled.
Meglepve kapta fel a fejét.
- Tudod régen olyan jóban voltál vele, most meg alig szólsz hozzá.
Nem emlékezett, hogy lett volna akármilyen fiú barátja, így nem értette, hogy testvére miről beszél. Inkább figyelte, ahogy öccse leült mellé az ágyra. Óvatosan a kezébe vette sérült kezét, és úgy dédelgette, mint egy porcelánbabát. Egy érzelem hullám söpört rajta végig, ahogy hozzáért a fiú bőréhez.
- Azt hiszem kezdelek elveszíteni. Itt lakunk egymás mellett, de már nem tudom, hogy ki vagy. Régen olyan belevaló voltál, aztán most... Tudom, hogy megvannak a saját szabályaid, és ez tök jó, de én is itt vagyok. Ha baj van, ha nem érzed jól magad, vagy tanácsot akarsz kérni, akkor nyugodtan fordulj érett és jóval okosabb öcsédhez - mondta huncut vigyorral, mire végre elmosolyodott a könnyei mögött.
- Olyan idióta vagy - bökte meg finoman az ujjával.
Aztán percekig csak ültek egymás mellett.
- De az ajánlatom még mindig áll.
A lány pedig lassan mesélni kezdett. Még soha senkinek sem beszélt az érzéseiről, a családján kívül senki sem tudott a képességéről, de még nekik sem mesélt el mindent. Most mégis, úgy jöttek a szájára a szavak, mintha már nem bírnának többé benn maradni.
- És amiatt az egy hiba miatt, most nem vagyok képes megfogni a ceruzát. Rajzolni akarok! - fakadt ki, ki tudja, hogy hanyadszorra.
- Tanulj meg bal kézzel rajzolni - mondta egyszerűen a fiú.
- De az nagyon fárasztó.
- Azt tudom, de majd én leszek a tanárod. Nem leszek könyörületes - vigyorgott ismét huncutul és felállt, hogy készen álljon a kihívásra. - Gyere, kezdjük az elején, mint az elsősök.
Hosszúnak és fáradtságosnak tűnt, de végül csak felállt és elfogadta az öccse segítségét. Az alapoknál kezdték. Lassan megtanulta formálni  a betűket, majd összekötni, és végül egyenes vonalakat húzott, hogy rajzolni is megtanuljon.

Évekkel később a művészeti főiskolán egy kiállítása volt. Ott állt egyik képe előtt, és a hibákat kereste. Talált bőven. Az árnyékok, a formák nem voltak teljesen életszerűek, de ennél jobban nem tudta megalkotni. Nem is tudta, hogy miért került a kiállítási képek közé. Már éppen azon volt, hogy szóljon a rendezőnek, vegyék le, amikor megszólalt mellette egy ismeretlen fiú.
- Ez a kedvencem - mondta egyszerűen és megállt a lány mellett.
- Igen? Szerintem szörnyen néz ki - válaszolt automatikusan. - De miért ez tetszik a legjobban, hiszen tele van hibával?
- Pont azért a legjobb. Mert még így, hibásan is kikerült a falra. - mosolygott rá a fiú, majd visszanézett a képre. - Szívesen megismerném a művészt.
- Biztos itt van valahol - nem akarta elárulni, hogy valójában ő készítette, de biztos volt benne, hogy nem titkolhatja sokáig. Ok nélkül akart megismerkedni a fiúval.
A tárlat megnyitója még nem kezdődött el, így addig beszélgettek, ahogy elindultak a folyosón, beszélgetve, olykor-olykor egymásba ütköztek, és ilyenkor végtelen nyugalmat érzett, mely a fiúból áradt. De nem csak a nyugalom, hanem az erő és némi vágy is keringett benne.
Mintha megbabonázták volna, úgy sétált mellette. Egyszerűen nem tudta levenni róla a szemét, és minidig azt akarta érezni, amit ő.
- Mi történt a kezeddel? - kérdezte hirtelen a fiú rámutatva a kérdéses testrészre.
- Semmi - rejtette a háta mögé elpirulva a lány. A fiú hitetlen szemét látva azonban meggondolta magát. - Megütöttem egy fiút és eltört. Nem gyógyult meg jól és nem tudom használni.
- Nem hinném, hogy te ártani tudnál akárkinek is.
- Lehet, neki nem fájt annyira, mint nekem...
- Tudom, hogy nem illik ilyet kérdezni, de ha akarod, akkor majd elmondanád nekem, hogy miért?
Eszelős kíváncsiság öntötte el, de mellette ott volt az erő, mellyel elnyomta, ahogy ismét egymásnak ütköztek.
- Majd elmondom, ha még akkor is érdekelni fog.
Idő közben kiértek a nagyterembe, ahol már megérkeztek, azok, ki meg voltak hívva a megnyitóra. Éppen akkor léptek be, mikor a mikrofonba bemondták a lány nevét, kiszólítva a közönség elé.
- Most mennem kell, remélem még találkozunk - érintette meg utoljára a fiú vállát, mire teljes mértékben elborította az értetlenség.
Már háttal állt neki, de érezte, hogy a szeme kíséri őt, és emiatt, muszáj volt mosolyognia.

Paddy and the rats - Második koncert

A koncert előtt nincsen feszültség. A közönség barátokként van jelen, mely egy pillanatra sem teszik kellemetlenné a helyzetet. És amikor színpadra lépnek a tagok? Az első megmozdulásukkal felrobbantják a közönséget.
Előttem két lány meg sem mozdult, mintha nem hallanák a zenét, de én, amint megérezem a talpam alatt az erősítő rezgését, már tombolok is, mert egyszerűen képtelenség úgy egy helyben állni, hogy a vérem felforr közben. A fülembe befolyt zene rezgeti végig az agyhullámaimat, mely által ereim felveszik a ritmust és testem bármiféle parancs nélkül cselekszik. Kibontott hajam szabadon csapkodja a vállamat, és a torkomból, újra és újra előjönnek azok a szófoszlányok, melyeket, meg tudtam jegyezni a dalból, nagyon sokadik hallás után.
Ez a szabadság - merül fel bennem, majd a szám végén körbenézek.
Mindenki el van foglalva a zenekarral, senki sem figyeli azt a bolond lányt, aki nem tud ritmusra ugrálni...
Persze utána rájövök; nem az a szabadság, hogy tombolok egy koncerten, hanem az, hogy teljesen megszűnnek a gátlásaim. Egyedül érzem magam a tömegben, mert nem képzelem bele a másik fejébe, hogy mit gondol rólam. Közben pedig körbevesznek a barátaim, akikbe bármikor belekapaszkodhatok, amikor a zene megkívánja, vagy elfáradtam egy teljes szám végig ugrálásában.

A függetlenség és kapaszkodás, mely teljesen szabaddá tett azon a koncerten, és ez az, amiben a Paddy and the rats nagyon jó.
Ismét csak azt tudom mondani: Hálás vagyok Istenem, ezért a remekműért!

Bizalomjáték

Az avar a lábam alatt rettentően ropog, így képtelen vagyok nesztelen maradni, akármennyire szeretném. Az eső is régen esett, így a halott gallyak nagyot pattanva törnek ketté, amikor rájuk lépek, még nagyobb zajt csapva a madárdaltól csendes erdőbe. Mélyen beszívom a természet friss levegőjét, melybe nem csak a virágok illata, hanem az őzek és vaddisznók jellegzetes aromája is társul.

Meglátok egy szép virágot, amit muszáj vagyok közelebbről megszemlélni, így leguggolok az út szélére, hogy minden figyelmemet rá szentelhessem. Fantasztikusan néz ki a maga egyszerűségében és pár percig csak csodálom. Nem állok fel, amint végeztem, inkább oldalra fordítom a fejem, ahol egy megtermett anyadisznó röffen rám.

A szívem ugrik és csak az suhan át az agyamon, hogy mit fogok én csinálni, ha ez nekem támad. Nem moccanok, még pislogni sem merek, csak nézek a vaddisznó szemébe, és reménykedem abban, hogy elmegy. Szemében látom, hogy ő pedig abban reménykedik, hogy nincs nálam az a villámló bot, ami olyan félelmetes hangot ad.

Csak tíz méterre van tőlem, nagyon közel. Mégis, csak áll és nem mozdul. Egy idő után a félelmemet átveszi a csodálat, és tüzetesen végig nézem az állatot. Csak a szemem mozdul és a szám sarka húzódik félmosolyra. Az állat még minidig mozdulatlan. Mintha méregetne, nem bízik bennem, ami nem is csoda, ez itt az ő területe.

Aztán elfordítja a fejét beleszimatol a levegőbe, majd újra felém fordul. Pár pillanatig engem néz, de én nem mozdulok. Aztán maga mögé tekint, és mintegy jutalmul, megmutatja a gyermekeit. Csak egyetlen mozdulatot engedek meg magamnak; lassan felemelem a kezem, és a szájamra szorítom. Mintha ezzel vissza tudnám szorítani, kitörni készülő lelkemet.

Végtelen boldogság tölt el, ahogy megjelennek a kicsi csíkos vaddisznók, teljes mértékben megbízva édesanyjukban. Ha ő biztonságban érzi magát, akkor ők is.

Nem mozdulok, csak nézem, ahogy egymás után mennek át az út másik felére. Némelyikük megáll, hogy egy pillantást vessen rám, majd megugorva el is tűnik a bozótban. Legutoljára az anya távozik. Minden félelem nélkül fordít nekem hátat és kicsinyei után megy.

Még percekig képtelen vagyok megmozdulni. Aztán remegő térdekkel, de felállok.

Királyhágó

Nem kell ahhoz a korláthoz sétálnom, hogy vágy ébredjen bennem; szárnyra kapjak és a levegőbe röppenjek. A legközelebbi hegyek sötét zölden pompáznak, hátukon magas, égbe nyúló fenyők ölelik körbe azokat a tenyérnyi réteket, melyek, mint kitépett folt virítanak már messziről.
Az egyre távolabbi hegyek már kékek, és a legmesszebbek szürkék, melyek összeolvadnak a rájuk boruló égbolttal. A magasból látom, hogy apró kontrasztként bukkannak fel a vörös cserepes házak teteje.
A meleg szél a szemembe fújja a szemerkélő esőcseppeket, így olyan, mintha sírnék, mikor meglátom a kék-sárga-piros lobogót. A szemem ugyan könnytől mentes, szívem mégis zokog, hiszen a fenséges hegyekre tekintve tudom, hogy a mi múltunkat őrzik.
Bim-bam, bim-bam, szól egy fehér templom torony és ablakaiból ijedt fecskék szállnak fel, hogy csatlakozzanak hozzám.
Újra végig nézek az alattam elterülő dombokon hegyeken, fenyveseken, és a zöld szín megteszi a hatását. Remény tölt el. fülembe süvítenek az ősök hangjai, melyek finom lépcsőket vájtak a domboldalakba. Meglátok egy széltől tépázott idegen zászlót, hallom a madarak énekét, mely mintha a lelkem mélyéből szólna. A hegyek némán kiáltanak az ég felé, és én rájövök, hogy ezt az érzést semmilyen zászló, semmilyen szerződés nem veheti el.

Paddy and the rats - Első koncert

És akkor felhangzott a zene.

Kezeim a mellkasom előtt, összekulcsolva, izgatottságomban magamhoz szorítva. Először a dob, majd a skót duda, aztán a harmonika és a gitárok, végül, de nem utolsó sorban az ének robbantja fel a levegőt. Mellkasomra teszem a kezem és érzem benne a zene lüktetését. Az én zeném volt, melyre a szívem felvette a ritmust. Ott dübörgött az ereimben, minden porcikámban, megmozdítva a lábam, hogy táncra perdüljek.

"Térj haza törvénytelen gyermek..." - szólt az ének, én pedig teljes mértékben így éreztem magam. Haza értem.

A zene az enyém, hiszen a szívem a ritmusára dübörög a fülemben, és sikítanom kell, ahányszor csak bírok. Kényelmesen hátradőlök, amikor meglöknek a mögöttem tombolók, és úgy élvezem egy kicsit a ritmust. A zene nem hagyja, hogy akármi is kizökkentsen belőle.

Fáradhatatlanul ugrálunk, ropjuk a talpalávalót, mert felszabadító érzés jár át mindannyiunkat.

Mellettem mindenki sör és cigiszagú, számomra mégis a színpadról jövő élmény adja meg a részegítő hatást.

Haza felé, képtelenek vagyunk leállni. Tovább üvöltjük a számokat, és karöltve táncolunk.

Már csak az ágyamban fekve nézek fel és adok hálát a Mindenhatónak, ezért a remekműért.

Van időm

Siettem. Nem szaladtam, de lépteimbe beleremegett az egész bensőm, és a megfeszített tempóban haladva éreztem, hogy a talpamban az ín már pattanásig húzódik. Nagy kabátomat már régen leizzadtam, mégis, ott lebegett utánam, és mikor a lendületéből vesztett, hozzá-hozzá csapódott a combomnak. Szemem előtt a cél lebegett, semmi más nem érdekelt, mindent lendületből kikerültem, ami csak az utamba került.
Nincs időm arra, hogy megálljak, mert különben elkések.
Azonban a nagy rohanásban megpillantottam a metró lejáróban egy koldust, aki fedél nélküli újságot árult. Tovább is mentem volna, gond nélkül, ha nem fedezem fel a címlapon kedvenc együttesemet. Nagy siettségemben azonban nem álltam meg, viszont fejemben a cél már nem is volt olyan fontos.
Visszamenjek? Vagy menjek tovább? - tettem fel a kérdést újra meg újra, de szerencsére ezt nem nekem kellett megválaszolnom.
A lámpa pirosra váltott.
Tudtam, hogy idegesítene és csalódnék magamban, ha nem tennék semmit sem. Fél kezemmel kiküzdöttem a pénztárcámat a táskámból, hogy összeszámoljam mennyi apró van nálam. Csak kétszázhúsz forint. Reménykedtem, hogy elég lesz.
Eddigi lendületemmel visszafordultam és leguggoltam az ápolatlan férfi elé.
- Mennyibe kerül? - mutattam rá mosolyogva az újságra.
- Kétszáz forint - jött a meglepett válasz.
Kitúrtam a két pénzérmét és odaadtam az újságért cserébe, majd megköszöntem és távoztam.
Siettem. Még el kellett érjem a vonatomat.
Mire visszaértem a zebrához újra pirosra váltott. Mégsem idegeskedtem. Türelemmel kivártam a zöld jelzést, majd átmentem.
Siettem, pedig tudtam, hogy nem rajtam múlik. Alig volt fél perc, ameddig megvettem az újságot. Mégis tartottam attól, hogy nem lesz időm.
Pedig van időm.

A szürke ötven árnyalata

Egész nap fúj a szél. Kitartóan és megállathatatlanul. A Nap azonban nem hagyja magát; több-kevesebb időre újra átveszi a hatalmat, miközben ereje, nemhogy csökkenne, de egyre nő.
Ha felnézel az égre láthatod, hogy megfeleződött. Egyik oldalon ragyognak a felhők szélei, miközben a másikon felén a szürkének minden árnyalatában pompázik az égbolt.
Pompázik?
Igen pompázik, ahogy egyre sűrűbben gomolyogva hirdeti az április első zivatarát. Nem kell sokat várni. Hamarosan lekoppan az első esőcsepp és megkezdődik az égi szimfónia, mert sokezer másik követi.
Míg láthatod az egyik oldal megtette az első csapást, addig a Nap is felkészül, hogy, sugarait hadba küldve visszaszorítsa az ellenfelet.
Ádáz csatában küzd meg a két oldal, és míg a sötétségből pengő villámok cikáznak keresztül az égen, addig a Nap serege dobszóval űzi tova a félelmet.
Hogy melyikük győz?
Rajtad múlik!
Ha megijedsz a villámlástól a sötétség győz, azonban ha táncra perdülsz a dobszó hallatán, hamarosan tiéd a dicsőség.

A vörös cipellő

Ismét egy novellapályázatra írt alkotás, a többi művet pedig itt olvashatjátok el. Jó szórakozást! :)

- Nem megy, Papa, ez nem megy - sóhajtottam és mit sem törődtem azzal, hogy a zongora még szól, leültem a díványra.

- Mi nem megy Kicsim? - kérdezte édesapám fel sem nézve az újságából.

- A tánc.

- Mert béna vagy - tudatta velem Helena és kortyolt egyet a teáscsészéjéből.

Megvető pillantást küldtem felé, de ő csak mosolygott.

- Helena kicsim, hogy mondhatsz ilyet?

- Ez csak az igazság. Kétballábú szegény nővérkém - csücsörítette gúnyosan ajkait, mire forrni kezdett a vérem. Ám nemes hölgyhöz mérten, igyekeztem tudomást sem venni róla.

Papa sóhajtott, és letette az újságot. Felállt miközben kezeit hátra kulcsolta, kihúzta magát, és ilyenkor még mindig olyan fenségesnek látszott, mint volt hajdanán.

- Gyakorolnod kell még. Tudod nagyon jól, hogy nem fogsz így férjhez menni soha, ha nem tudsz táncolni. Helena drágám - fordult húgomhoz, megtartva a testtartását. - Kikísérnél a kertbe? Hagyjuk magára egy kicsit Giselt. Hátha úgy jobban tud koncentrálni.

Helena tökéletes eleganciával talpra állt, majd apja jobbjára lépett, hogy belékaroljon.

- Majd a bálon is megkérünk mindenkit, hogy hagyja el a termet, hogy tudjon táncolni - vihogott, amit egy pillanatra sem próbált meg leplezni.

Zombie társadalom

Tanácstalanul lépkedtem a kocsik zajától hangos utcán. Körbenéztem, az emberek többsége lehajtott fejjel sétált, kezében egy világító készülékkel, ujjaikkal pedig sebesen mesélték el némán, a napjukat. Egy gyermek édesanyja kezét fogta és ő is nézelődött, miközben a nő másik kezével információt cserélt. Egy fiatal srác elmosolyodott egy vicces képen, egy lány pedig a könnyeit igyekezett visszafogni, egy üzenet olvasása eredménye képen.

Ekkor a lámpa zöldre váltott és én elindultam a zebrán, hogy mielőbb a túloldalra érjek és hazajussak ebből a földi pokolból.

A nap, a hosszú tél után végre újra melegen ragyogott, és a lágy tavaszi szellő bebújt nyitott kabátomba, hogy megcsiklandozza a hátamat. Boldogan mosolyogva léptem fel a buszra és vidáman köszöntöttem a sofőrt, aki erre csak mérgesen morgott és olyan tekintetet vetett rám, amivel megölhetett volna. Körbenézve az ülőhelyek többsége már foglalt volt, csak egy fiatal lány mellett volt szabad hely. Nem hagytam, hogy a sofőr kedvemet szegje, így még mindig vidáman kérdeztem, meg, hogy szabad-e a hely? Nem kaptam választ, még csak meg sem hallotta, fülében a zene zavartalanul dübörgött tovább, míg ujjai mérgesen szántották a sima felületet. Vállat vontam és leültem. Ekkor már észre vett és lesújtó pillantással díjazta tettemet.
Nem érdekelt.
Sajnos otthon hagytam a könyvemet, de nem bántam. behunytam a szemem és élveztem a meleget. Éreztem, ahogy elindul a busz, kikanyarodunk a megállóból és simán gurulunk az egyenes aszfalton.

Nézz, hogy láss

- Olyan fáradt vagyok. És a fejem is fáj - nyögött fel a lány és belekortyolt a kávéjába. - Aúú - kiáltott fel fájdalmában, mert a forró ital leégette a nyelvét és a nyelőcsövét. - Ez az én formám. Ma sem sikerül semmi sem. Nem mintha bármikor bármi sikerülne - letette a csészét és ránézett barátnőjére, aki mosolyogva kortyolta a saját éltető italát.
Dühösen meredt rá, mire megadóan, ő is letette a csészéjét.
- Mesélj, mi bánt - kérte és érdeklődve nézett végig rajta.
- Annyira rossz minden. Egyszerűen nem bírom tovább. A munkahelyemen nem becsülnek meg. Az iskolában nem tudok olyan jól teljesíteni, mint kéne. És ennek tetejébe, minden áldott reggel, mikor bejövök, egy teletömött buszon kell utazzak, ahol soha nincs hely. Már többször volt, hogy rám estek azok, akik elaludtak a székükben én pedig alig bírtam megtartani őket - csak úgy ömlött belőle a panaszkodás, észre sem vette magát, pedig régebben nem ilyen volt. - A párom is otthon, nem képes elmosogatni maga után, így mindig éjszakákba nyúlóan takarítom a konyhát, hogy ne úgy nézzen ki, mint egy disznó ól. Ráadásul, titkolózik, azt hiszem, hogy megcsal. Kezdek szétesni, nagyon elfáradtam. Csak kellene egy hét, hogy összeszedjem magam, de  persze nem kapok szabadnapot - sóhajtott és felvette csészéjét, hogy kortyoljon. - Aúú - kiáltott fel megint. - És még egy kávét sem tudok úgy meginni, hogy ne kerüljek másodfokú égéssel a sűrgősségire.
- Látom, nem igazán vagy tudatában, hogy mi is zajlik körülötted. Mi lenne ha másképpen néznéd a dolgokat? - kérdezte a barátnője, mire valami bugyborékolni kezdett a gyomrában. - Hidd el, mindennek van jó oldala.
- Te nem értesz meg engem - nézett mélyen barátnője szemébe. - Pedig pont tőled nem vártam, hogy kioktass - mérgesen az asztalra csapott, miközben felállt, és távozni készült.

Szemedben látom tükrözni a világot - "Vakrandi"

Ahogy megbeszéltük. Pontban háromkor a parkban fogunk találkozni. Én persze idegességemben már vagy háromnegyed órája itt ülök és egy könyvet szorongatok. Nem tudok rá koncentrálni, csak lapozgatom, mintha haladnék vele. Az igazság azonban az, hogy nem értem egyetlen szavát sem. Becsukom és a táskám mélyébe száműzöm. Majd utána...
Hosszú szoknyámat szorongatom, miközben lágy nyári szellő igyekszik lehűteni. Illatok százai lepnek el, melyek leginkább a közeli virágágyásból származhatnak. Mélyen beszívom és érzem, hogy lassan megnyugszom. Minek is idegeskedek, minden úgy lesz, ahogy lennie kell.
Ökölbe szorított ujjaimat kiengedem, majd lazán hátradőlök, és feltolom a napszemüvegem az orromon. Ekkor megáll előttem valaki.
- Piros szoknya, fekete felső... Csak nem te vagy akivel találkoznom kell - szólít meg egy kellemesen férfias hang.
- Meglehet - emelem fel a fejem és küldök felé egy széles mosolyt. - Azt hittem már hogy eltévedtél - vetem a szemére, de csak szelíden.
- Akkor engesztelésül, te mondhatod meg, hogy hova menjünk és mit csináljunk.
Gondolkozom egy kicsit, majd határozottan kijelentem.
- Van a közelben egy gyrosos. Nagyon jó ott a gyros és elég olcsó is. Ráadásul szeretnek ott az emberek - mosolygok megint, hogy érezze, nem haragszom.
- Akkor indulás! - adja ki a parancsot.
- Várj! - állítom meg, mire ő visszafordul. - Kérhetek valamit?
- Természetesen.
- Beléd karolhatok?
Nem jön egyből a válasz, fontolgatja, majd végül beleegyezik.
- Miért is ne - áll mellém én pedig befeszített karjába kapaszkodva felállok.

Tavaszi varázslat

Rózsaszín. Most komolyan. Valamiért ki nem állhatom ezt a színt. És mindig irritált, amikor azt mondták: "rózsaszín felhőben úszkálsz". Mégis miért mondják ezt? Miért nem lehet a szerelem színe mondjuk lila, vagy kék, vagy piros, esetleg zöld? Miért pont RÓZSASZÍN???
Aztán rájöttem, hogy miért.

A tavasz az új élet

A tavasz a szerelem.

A tavasz az újra kezdés.

Én tényleg nem szeretem a rózsaszínt, de ez GYÖNYÖRŰ.

Szomszéd

Egy novellapályázatra írtam a történetet. Az feladatot és a többi versenyző írásait ezen az oldalon olvashatjátok el :) Jó szórakozást! ;)

- Hányadik emeletre? - kérdezte a férfi és belépett a liftbe.

- Hetedikre. - mondtam és magam elé emeltem az újságomat, hogy ne kelljen őt néznem. Olvasni azonban képtelen voltam. Bár azt hiszem senki sem hibáztatna. Hátam mögött volt egy tükör, amibe lopva bele akartam pillantani, azonban ebből a szögből sajnos nem láttam magam. Fogalmam sincs, hogy nézek ki.

Miért is törődöm én ezzel? - szólalt meg bennem egy méltatlankodó hang.

- Én egyel fölötted lakom - tudatta velem, habár nem kérdeztem tőle.

A lift egy rándulással elindult én pedig minden igyekezetemet bevetettem, hogy az újságra tudjak figyelni.

- Amúgy most költöztem ide - fordult felém, hogy beszélgessünk, de nem igazán akartam, vagy ha akartam volna sem tudtam volna megszólalni. A fiúk társaságában mindig megnémulok. Ellenben, hogy ne tűnjek olyan sebezhetőnek, ezt azzal álcázom, hogy nem szólok hozzájuk és az arcomra kiültettem a "nem érdekelsz" kifejezést.

A szememet forgattam, és igyekeztem tudomást sem venni a felém nyújtott jobbjáról.

- Hmm - sóhajtott és ajkait összepréselve, vesztesen visszafordult az ajtó felé.

Magamban számolgattam a másodperceket, mikor érünk már fel, amikor érezhetően, és határozottan, megálltunk. Értetlenül pillantottam körbe, de a kis helyiség semmilyen jelét nem mutatta, hogy mozdulni szeretne...

A férfi megnyomta megint az emelet számokat, majd egy pillanatig várt, amíg nem történt semmi.

- Hát ez érdekes - motyogta, majd megnyomta a segélyhívó gombot. Egy ideig csak csengett, majd felvette egy élénk női hang.

- Miben segíthetek?

- Jó napot! - kezdte derűsen a férfi, majd szépen elmondta, hogy mi történt és melyik utca hányas száma alatt vagyunk.

Valnetin-nap

Mint minden évben, most is egyedül töltötte ezt az ünnepet. Ez azonban nem zavarta, réges-régen hozzászokott ehhez.

Egész nap dolgozott, így fáradtan szállt fel a hazafelé tartó vonatra. Amint talált magának egy üres helyet, leült, és elővette a könyvet amit éppen olvasott. Talán a sors iróniája, hogy ez egy romantikus regény volt.

Még egy oldallal sem végzett, amikor leült elé egy fiú, hatalmas rózsacsokorral a kezében.

- Egyedül? - szólította meg, mire felnézett a könyvéből, hogy a fiú szomorú szemébe nézzen. - A szerelem világnapján? - habár mosolygott, hangjából kihallatszott, hogy gúnyolódik.

- Hát, még mindig jobb, mint hoppon maradni - mondta, miközben visszatért az olvasmányához.

- Valóban nem kellemes - ismerte el egy sóhaj kíséretében a fiú, majd egy rövid csend után a lány felé nyújtotta a monumentális virágkölteményt. - Tudom, hogy nem neked szántam, de kérlek fogadd el, ha már annak nem kellett, akinek megvettem - keserűen elhúzta a száját, de igyekezett mosolyogni.

A lány először meglepődött, még soha senkitől sem kapott rózsát, leszámítva az édesapját, így fogalma sem volt, hogy mit is mondhatna most.

- Köszönöm, de nem értem, hogy miért én - mondta, miközben elvette a fiútól a csokrot, hogy beleszagolhasson a mézédes illatfelhőbe.

A fiú nem válaszolt egyből, azt a halvány mosolyt nézte, ami megjelent beszélgető partnere szája csücskében. Olyan tiszta, annyira csodálatos volt, hogy felsóhajtott.

- Hát ezért - mutatott rá a lány arcára.

Szélesebb mosolyra húzta a száját, a bók hallatán, majd, egy kicsit félve a következményektől, feltette a kérdést:

- Hogyan hagyott faképnél?

Hosszú csönd következett, ahogy a fiú igyekezte összeszedni a gondolatait. A lány már éppen azon volt, hogy szabadkozzon és semmissé tegye a kérdését, amikor megszólalt:

- Már hetekkel ezelőtt megbeszéltük, hogy ma együtt vacsorázunk. Mindent elterveztem, hogy megkérjem a kezét. Azonban késett. Tíz percet. Majd húszat. Amikor pedig már egy órája nem jelentkezett, felhívtam. Azt mondta, hogy közbejött valami - mondta elfojtott hangon az érzelmeitől, a lány meg feszülten figyelt. Valami folyadék csöpögött a virágból, de nem törődött vele, hallgatta tovább a történetet. - Nem akartam elengedni ennyivel, magyarázatot akartam tőle kérni, így elmentem a lakására. Már akkor nem stimmelt valami, amikor beléptem - a lány a táskájához nyúlt, hogy kivegyen belőle egy zsepit, azonban elállt a lélegzete, ahogy meglátta a kezét. - A sötétség ellenére, bementem a hálószobába, és amikor felkapcsoltam a villanyt ott láttam az ágyon, elterülve, mezítelenül, ahogy egy férfi fölötte támaszkodik és élvezettel nézi végig, ahogy kedvesem elvágott torkából hogyan szivárog ki az utolsó csepp vér. Fel se fogtam, amikor...

A lány már nem is figyelt. Kétségbeesetten igyekezett kideríteni, hogyan lett a keze csupa vér. Forgatta a csokrot, kereste a sebet, ahonnan szivároghatott a nedű, de hiába. Letörölte újra és újra egy száraz zsebkendővel, azonban nem volt képes rájönni.

Elkeseredve nézett fel, hogy megkérdezze, miként lehetséges ez, azonban a fiúnak hűlt helye volt. Csupán a kárpiton éktelenkedő piros folt maradt utána.

Visszatekintett a kezére. Mintha a virág, a saját színét csepegtette volna, és ő értetlenül nézte, hogyan fakulnak a vérvörös szirmok hófehérbe.

Gyűlölet és megbocsájtás

Kész. Nem bírom tovább. Kimondom.
- Utállak.

Nem kiabáltam. Nem csapkodtam az asztalt. Csak kimondtam. Határozottan, hogy érezze, komolyan gondoltam.
Utána viszont nem volt megállás. Folyt belőlem a szó. Szidtam őt, szidtam a munkáját. Szidtam mert sosincs ideje rám. Megemlítettem az anyját is és a sok lányt, akivel eddig járt.
Üvöltöttem, kiabáltam, csapkodtam. Láttam, hogy kinyitja a száját, hogy mondjon valamit, azonban belé fojtottam a szót. Most nem beszélhet, most az egyszer nem.
Soha nem figyelt rám. Egyre ritkábban mondta, hogy szeret. Egyre jobban éreztem, hogy számára már csak teher vagyok.
Közelebb jött, hogy megöleljen, de ellöktem magamtól. Még nem volt elég, még nem mondtam ki mindent.
Elkezdtem sorolni a hibáit. Nem mosogat el maga után. Nem rámol el maga után. Csak magára gondol, miközben én kiteszem a lelkemet érte.

Aztán elfogyott belőlem a szó. Sírni akartam és ahogy erre gondoltam, egy könnycsepp elindult lefelé a szememből.
Mert eszembe jutott, hogy mennyit dolgozik azért, hogy jól éljünk. Eszembe jutott az a rózsa, amit a múltkor adott nekem. És eszembe jutott, hogy reggel mindig arra kelek, hogy ő átölel.
Eszembe jutott az édesanyja, aki nemrég megbetegedett és most kórházban fekszik. Eszembe jutott az apja, aki kiskorában elhagyta őket, így most neki kell gondoskodnia róla.

Nem mondott semmit, csak állt ott, mint egy kutya, aki rosszat csinált és most várja a büntetését. Oda akartam menni. Meg akartam ölelni. Bocsánatot akartam kérni. De nem tudtam. Csak álltam és könnyeimen át néztem őt.
Éreztem, hogy ez túl sok volt. El fog menni és itt fog hagyni. És én ezt nem bírom ki. Csak mondjon már valamit. Csak mozduljon már meg.
Behunytam a szemem.

- Bocsáss meg.
Olyan kevésnek éreztem. Olyan elfogadhatatlannak, hogy ezt kérem tőle.
Mégis. Odajött és megölelt. Én pedig zokogva borultam a vállárra azzal a  céllal, hogy könnyeimmel eláztassam a pólóját.

Ikerlélek

A szobából hallatszott a hangos és zaklatott lépések zaja. Aztán egyszer csak kitárult a nagy ajtó és belépett rajta egy igencsak feldúlt nő. Hosszú fehér ruhája volt, mely a földön szétterült körülötte, barna hullámos haja, loknikban omlott a vállára, a levegőt pedig kapkodva vette, mintha éppen menekült volna valaki elől. De itt a szobában, itt biztonságban érezte magát. Messze azoktól az emberektől, akik odalenn vannak. Ijesztőek és kellemetlen volt a társaságuk, mintha mindegyikük arra törekedett volna, hogy bántsák és kinevessék őt. Főleg az a férfi. Felkérte ugyan táncolni, de hideg és nyirkos ujjai taszították tőle, az amúgy jóképű embert, halott kék szemei pedig megijesztették.
Fáradtam ballagott fésülködő asztalához, hogy ott leüljön a székére. Karjaira borult, hogy pihenjen egy kicsit, de nem hagyták nyugodni a történtek. Kezébe vette a fésűjét, hogy megigazítsa a frizuráját és a tükörben megint meglátta őt. Úgy nézett ki mint ő, és pontosan ugyan úgy mozdult, ahogy ő, azonban a haja és a bőre fehéren ragyogott mint az a ruha amit viselt. Arccsontja élesen kirajzolódott és úgy az egész teste jóval soványabb volt, mint az övé.
Más tükörben nem látta soha, csak itt, ebben. Számtalanszor megpróbálta már elpusztítani, azonban az valahogy mindig visszakerült a falára és minden egyes alkalommal ott látta azt az árnyékot, ami annyira hasonlított rá. Mintha az ikertestvére lenne.
Fésülködni kezdett, közben pedig figyelte, ahogy a tükörbéli társa egyre szélesebb mosolyra húzza a száját.
- Hagyd abba! - kiáltott rá tükörképére, miközben két tenyerével rácsapott az asztalra, és támadó testtartásban igyekezett megfélemlíteni a másikat. Azonban, míg ő, annak ellenére, hogy nem látta, mégis tudta, hogy mérges arcot vág, a tükör túloldalán egy ijesztően nyugodt mosoly nézett vissza rá. - Miért nem hagysz békén? - temette kezébe arcát és hosszú percekig azzal küszködött, hogy ne sírja el magát...

Éppen letette a fésűt, amikor kopogtattak az ajtón. Felállt, hogy beengedje a látogatót. Az a férfi volt, akivel az előbb táncolt, ám, most sokkal vonzóbbnak hatott. Rámosolygott. A férfi tartotta a karját, hogy belekapaszkodhasson és lekísérhesse a bálterembe. Boldogan fogadta el a felkérést és kilépett a szobából.
Fehér, loknikba csavart haja ott hullámzott mögötte, ahogy a léptei ritmusához igazodtak.

Letette a fésűt és ekkor kopogtattak. Nem sikerült teljesen megnyugodnia, de erőt vett magán, hogy felálljon is kinyissa az ajtót. Szabadkozni akart, kifogást akart keresni, hogy ne kelljen visszamennie a vendégekhez, de amikor kinyitotta az ajtót egy kellemes megjelenésű fiatalember állt ott.
- Szeretnék elnézést kérni a viselkedésemért - hajolt meg mélyen, majd a kezét nyújtotta. - Ha ön is beleegyezik, visszakísérem a szalonba - ajánlotta fel.
A nő hosszan nézett a férfi megnyugtató barna szemébe, majd az előző elhatározását elengedve, elfogadta a felé nyújtott kezet. Az meleg és puha volt.

Gyilkos ártatlanság

A férfi kimerülten de lelkesen sétált haza a munkájából. Alig várta, hogy haza érjen, belépjen kislánya szobájába és homlokon csókolja az alvó gyermeket. Elnézze egy darabig, hogy milyen édesen alszik, majd kimenjen a konyhába a feleségéhez és egy pohár bor mellett elmesélhesse azt a fantasztikus dolgot, ami ma történt vele. Hosszú hónapok kemény munkája végül meghozta az eredményt, és a munkahelyén előléptették egy igen magas pozícióba.
Magában fütyörészve lépkedett a csendes utcákon, a lámpák félhomályba vonták az épületeket, és eltakarták a csillagokat. Az időnként elsuhanó magányos sofőrök visszhangját verték vissza a néma falak.
Azonban egyszer csak, ebbe a csöndbe, egy éles sikoly hatolt és a hang  sokáig zengett a férfi fülében. Egy pillanatra megtorpan, majd körbetekintett, és mikor meglátta az alakokat az utca végén, gyorsabb tempót vett fel. Két férfi meredt fenyegetően egy sarokba szorított lányra, aki megpróbálta minél jobban összehúzni magát, hogy ne legyen a
nnyira feltűnő.
Felébredt benne a védelmező ösztön és azonnal a lány segítségére sietett.
- Uraim - szólított meg őket, majd mikor felé fordultak igyekezett feleleveníteni minden információt, amit a karate óráin tanult. Kitért egy felé suhanó kés elől, majd egy vaskos öklöt hárított és végül gáncsolt.
Alig néhány percig harcolt, de neki hosszú óráknak tűntek, és mire véget ért kimerülten rogyott le a földre.
- Köszönöm - lépett elé a lány és kinyújtotta felé a kezét, hogy felsegítse.
Fájt mindene, az a betalált ütés, mi a jobb szemét érte, az orra nagyot reccsent egy félresikeredett elhajlás miatt. Az öklei fájtak, a sípcsontja sajgott, mégis elégedettség töltötte el, hogy ennek a fantasztikus napnak a megkoronázása képen sikerült megvédenie valakit.
A lány hálából megölelte, de ő nem viszonozta, csak állt és megpaskolta a hátát. Igyekezett távolságot tartani, de a lány nagyon meg lehetett ijedve, mert hosszú másodpercekig csak csüngött a nyakán.
Már éppen megszólalt volna, hogy mennie kell, amikor valami felhasította az oldalát, hogy egy pillanat múlva mélyen a húsában érezze a hideg pengét. A fájdalom csak akkor sikoltott fel, mikor a lány kihúzta belőle a kést, és mielőtt erőtlenül összeesett volna, elkapta és óvatosan lefektette a földre. Kifejezéstelen arccal nézte végig, ahogy a férfi elvérzik és közben a másik kettővel is végzett.
Alig volt ideje felfogni, hogy mi történt. csak nézte, ahogy a lány távolodik. Gondolatai a családja felé terelődtek és csöndesen búcsút mondott nekik. Egy könnycsepp kíséretében bocsánatot kért tőlük, majd lehunyta a szemét és a feje ernyedten dőlt oldalra a hideg aszfalton.

Hazaút

A buszon alig voltak. Rajtam kívül csak ketten. Az egyikük egy idősebb hölgy, aki fáradtan ült, hatalmas csomagjai mellett. Behunyva a szemét próbált pihenni, csak a le-föl mozgó válla bizonygatta, hogy még él.
A másikuk egy fiatalember volt, beesett, beteges arccal. Karikás szemei tágra nyíltak, ahogy próbált a sötétség mögé vizslatni, de fátyolos tekintetén láttam, hogy nem sikerült. Vékony ujjai összekulcsolva pihentek az ölében, néha-néha egy-egy aprót mozdulva.
Kívül az éjszaka bekebelezte a várost, míg a járművön belül fényesség uralkodott.
Fáradtan rogytam le munka után a leghátsó ülésre, majd sajgó fejemet az ablaknak nyomva el-el bóbiskoltam. Szemeimet igyekeztem nyitva tartani, nehogy túlaludjam a megállómat, így érdeklődve néztem ki az ablakon. Szemeim előtt összemosódott a táj, a ritkásan elhelyezett házak, az erdők, melyek sötéten terültek szét a domboldalban...
A busz hirtelen lefékezett és megállt, hogy felvegyen egy utast. A fekete kabátos férfi után becsukódott az ajtó és a busz ismét elindult.
- Jó estét kívánok! Jegyeket, bérleteket kérek! - kiáltotta el magát a férfi majd odament a busz legelején ülő öreg hölgyhöz. Az igazolványt vett elő és az ellenőr mosolyogva megköszönte, majd tovább ment.
A fiatalember hosszan kotorászott a táskájában, mire elővette az értékes papírlapot. Az ellenőr megint szélesen elmosolyodott, megköszönte, majd felém fordult.
Kezemben már ott volt a bérlet, hogy felmutassam. A férfi hosszasan tanulmányozta, homlokát ráncolva, majd csodálkozva rám pillantott.
- Ez a jegy érvénytelen erre a járatra.
Én is összeráncoltam a homlokomat, majd megnéztem a bérletemet.
- De hiszem jó még a következő hónap elejéig...
- Sajnálom, de le kell, hogy szállítsam!
Értetlenül és kézzel-lábbal próbáltam magyarázni neki, hogy a jegyem érvényes, azonban őt ez nem érdekelte. Megnyomta a lesszállásjelző gombot, mire a busz azonnal fékezett és megállt, ő pedig kedvesen, de ellentmondást nem tűrve letessékelt róla.
- További jó utat! - búcsúzott derűsen mosolyogva, majd az ajtó becsukódott előtte és a busz elrobogott.
Hosszasan néztem utána. Fel sem fogtam, hogy a jármű idő közben millió apró darabra bomlott szét és szikrázó szilánkjai bevilágították az éjszakát, olyannyira, hogy végül be kellett csuknom a szemem...
Valami csilingelt és egy hangosbemondó kedves, női hangja tudatta, hogy éppen hol járunk. Kinyitottam a szemem és csodálkozva vettem észre, hogy újra a buszon ülök. Körülöttem emberek beszélgettek, az ajtók nyikorogva csukódtak és a bemondó nő ezúttal az én megállómat jelentette be.
Valamilyen újult erővel felálltam, habár sajgó fejem és végtagjaim kiáltoztak ez ellen, és megálltam az ajtóban, hogy amikor az ismét kinyílik újra beléphessek az életembe.