Boszorkány

A fekete alak lassan ment végig az ösvényen. Hosszú fekete csuhája a földet simogatta. Arcát eltakarta a fejére húzott csuklya, de kilógott alóla a csípőjéig érő fekete haja. A sötét erdő hatalmas fái között olykor-olykor beszűrődött a telihold fénye, megvilágítva az utat.

Félelmetes hangok hallatszottak ki a fák mögül, de az alak nem félt. Ismerte az erdőt, és az erdő is ismerte őt. Levelek szállingóztak körülötte, hogy üdvözöljék, de ő nem törődött velük, csak ment, nehogy elkéssen.

Valahonnan füst szállt fel és a felé fújó szél elhozta a frissen sült vadhús illatát is. Letért az ösvényről, hogy megnézze, kik táboroztak le a közelben. Átlépett néhány kiálló gyökéren, átverekedte magát két bozót között, amik utána akarta kapni, de könnyű ruhája átlebegett fölöttük. A száraz avar meg sem szólalt könnyű léptei alatt, így észrevétlenül került a tűz közelébe. Egy nagy törzsű fa mögé bújva figyelte a tűz körül ülőket. Oldalukon lógó kardból rögtön tudta, hogy katonák, mély hangjuk pedig duruzsolásként ért el hozzá. A szavaikból ugyan nem értett semmi, de nem kellett közelebb mennie ahhoz, hogy tudja, miről tanácskoznak; őt keresik. Halkan, ahogy jött, úgy ment el. A hatalmas fa pedig védelmezte őt.

Mi van Barcelonával?

Isten hatalmas trónusában ült és azt kérdezte:

- Mi hír van odalenn a Földön? – mély hangja bezengte az egész Mennyet.

- Szegeden hóvihar tombolt, mely belepte az egész várost, és elzárt minden kifelé vezető utat. – válaszolta egy angyal. – Brooklynban újabb tornádó pusztított. Hatalmas kárt hagyva maga után.

- Valóban? – szólt közbe Isten. – Hát küldj oda segítséget.

- Igenis. – mondta az angyal és felírta a jegyzettömbjébe. – Megszervezzük a segítséget.

- Aztán még?

- Afganisztánban egyre több a háború okozta veszteség. Az emberek éheznek, nincs hol lakniuk. – sorolta tovább az angyal.

- Mond meg valakinek, hogy kössenek végre békét, mert nem lesz ez így jó.

- Igenis. – az angyal írt.

- Tovább.

- Rómában kánikula van.

- Küldj esőt.

- Egyiptomban aszály van.

- Küldj esőt.

- Japánban cunami van.

- Küldj… ne oda ne küldj esőt. Inkább szelet.

- Igenis. – mondta az angyal. – Bordeauxban megérett a szőlő és most csinálják az ez évi bort.

- Abból kérek egyet.

- Rendben. – az angyal intett és valaki behozott egy üveg bort.

- Italt mindenkinek. – szólt Isten, és lett itala mindenkinek. – Nah szóval, térjünk a tárgyra. – mondta és lehajolt az angyalhoz. – Mi van Barcelonával?

Az angyal fellapozta a jegyzetét, majd mikor megtalálta, amit keresett, megállt egy pillanatra.

- 3:2-re vezetnek. Ha így folytatják, kijutnak a Világ Kupára. – mondta végül jó hangosan.

- Ez az. – ujjongott Isten és felhörpintette a maradék borát. – Ez jó lesz. – mondta a borra, majd visszafordult az angyalhoz. – Adj nekik még egy gólt.

- Igenis. – hajolt meg az angyal és távozott, hogy végezhesse munkáját.

Vörösbegy

Mosolyogva néztem végig rajtuk. Bolondok. De pont ezért szerettem őket. Életvidámak, optimisták. És sohasem zavartatják magukat.

A metró utasai pedig már szétpattantak az idegtől. Nem bírták az idiótán vihogó fiatal lányok csoportját. Pedig ha megismernék őket…

- És hogy állsz a fiúkkal. – fordult felém az egyik barátnőm.

- Én várok rá. – vontam meg a vállam és hosszasan kifejtettem, mennyire nem vagyok annak a híve, hogy a nő udvaroljon a fiúnak.

Még akkor is beszéltem, amikor két gyanús alak szállt fel a metróra. Nem vettem volna észre őket, ha nem lépnek akcióba abban a pillanatban, hogy a szerelvény megindul.

- Mindenki maradjon nyugton! – kiáltotta a testesebb alak. Az arcát eltakarta a szemébe húzott csuklya. – Legyenek együttműködőek és senkinek nem lesz bántódása. – üvöltötte, miközben elővett egy pisztolyt a kabátja zsebéből. – Adják át minden vagyontárgyukat a barátomnak, aki körbejár. Ne pánikoljanak! – emelte fel még jobban a hangját, néhány vinnyogó vénasszony miatt.

Eközben a vékonyabb, és minden bizonnyal fiatalabb fiú, körbejárt a hátizsákjával és mindenkitől begyűjtötte az értéktárgyait. Pénzt, ékszert, mobilt, laptopot, satöbbit.

Elért hozzám. Nem volt sok pénz nálam, az ékszereket nem szeretem, a telefonomat pedig véletlenül otthon hagytam. Nem volt nálam több néhány fontnál, amivel hazajuthatnék.

A fiú csak állt felettem és várt.

Az én nagymamám :)

Egyszer az egyik ismerősöm azt mondta: „Észrevettétek, hogy az öregek, már csak a betegségről, halálról tudnak beszélgetni?”

Eszembe jutott ez a mondat, amikor a buszon hazafelé menet egy öreg néni beszélgetett a másikkal.

- Jaj, Marika képzeld, már megint fáj a lábam a visszértől. – sóhajtott és a lábát masszírozta.

- Ne is mond. – legyintett a másik. – Én tegnap alig bírtam felkelni az ágyamból annyira fájt a vesém. – panaszkodott ő is.

Elmosolyodtam és kinéztem az ablakon, de nem tudtam figyelmen kívül hagyni, amint tovább beszélgetnek.

- Bezzeg mikor fiatal voltam, mennyivel jobb volt a világ.

Ezen elgondolkodva utaztam tovább. Vajon tényleg jobb volt a világ, úgy nyolcvan évvel ezelőtt? Az első és a második világháború okozta sebek az emberek lelkén ennyivel, jobbak lettek volna a mai világnál. Nem hinném. Nekem mindkettő nagymamám mesélt már a háborúról, és mindketten bizonygatták, hogy nem volt jobb világ.

De így legalább részben érthető, hogy miért ilyen megkeseredettek az öregek.

Az én nagymamám, amikor elmegyek hozzá, mindig az az első kérdése: „Te, hogy vagy?” És én beszélhetek vele bánatomról, örömömről, szerelmemről, csalódásomról, sikereimről, bukásaimról. Ő együtt örül, együtt szomorkodik velem, és bíztat minden bukásom után. Velem együtt szerelemes és velem együtt csalódott.

Ő is beszél halálról, betegségről, amiről tud is, hiszen már rengeteget műtötték, és már élt a II. világháborúban. De ezek mellett beszél a dédunokákról, akik nemrég látogatták meg, beszél egy másik unokája sikeréről és beszél az apró örömeiről. Örül mindennek, főleg annak, ha beszélünk vele és elmondjuk, hogy velünk mi van.

És mikor elfelejt valamit, csak annyit mond: „Bolond vénasszony” és nevet.

Elgondolkodtam ezen az öregség dolgon és arra jutottam, hogy sok öregember, igenis lehetne boldog, csak ők inkább siratják az ifjúságukat.

Az én nagymamám boldogan emlékezik az ifjúságára, de tudja, hogy azok az idők már nem térnek vissza. Inkább annak örül, hogy mi fiatalok még vagyunk neki.

Hófehérke

Fekete haja megcsillant a reggeli fényben. Kinyitotta fekete szemét és ránézett a mellette fekvő férfira. Elmosolyodott és homlokon csókolta. Az megmozdult ugyan, de nem ébredt fel. A nő óvatosan felkelt és felöltözött.

Kiment a konyhába és feltette a reggeli kávét. Ásítozva ment ki a mosdóba, hogy megmossa az arcát és megfésülje hosszú fekete haját. Mire végzett a kávé is felforrt. Egykedvűen kavargatta, amikor a férfi is kijött.

- Kávét. – mondta ásítozva és kivett egy poharat a szekrényből. A nő töltött, majd adott neki cukrot és tejszínt is. – Köszi. – mondta és megcsókolta.

- Szívesen. – válaszolta és visszacsókolta.

Aztán összeölelkeztek és ajkukat újra meg újra összeérintették.

Csengettek és ők ijedten váltak szét.

- Kinyitom. –mondta a nő és a bögréjét letette a konyhapultra. – Nyitom! – mondta ezúttal hangosabban.

Az ajtóban egy cigányasszony állt, egy gyümölcsös-zöldséges kocsit húzva maga mögött.

- Zöldséget? Gyümölcsöt? – kérdezte.

- Köszönöm, nem kérünk. – hárította a nő, de az asszony nem tágított.

- Pedig szép frissek és olcsók.

- Nem, köszönöm. – mondta a nő és befordult a házba.

- Várjon! – kiáltott utána az asszony. – Had adjak valamit. – mondta és elvett a kupac tetejéről egy hatalmas piros almát. – Tessék. – és a nő kezébe nyomta.

- De… - kezdete a nő, de az asszony már eltűnt a következő ház kertjében.

A nő megvonta a vállát és bement a házba.

- Ki volt az? – kérdezte a férfi és beletúrt a nő hosszú fekete hajába.

- Csak egy cigányasszony.

- Gyönyörű vagy. Ugye tudod? - újra összefonódtak és lassú táncot jártak a reggeli napfényben.

A nő halvány bőre felizzott, ahogy egy-egy napsugárba belebotolva átszelték a szobát.

- Mi ez? – kérdezte kifulladva a férfi.

- A cigányasszony adta. – mondta a nő és felemelte az almát. – Szép nem?

A nő ellökte magától a férfit, fölkapta a kávésbögréjét, és még visszafordult, miközben beleharapott az almába.

Édesapám

Az édesapámmal gyakran járunk ki az erdőbe. Legtöbbször ő rángat el minket otthonról, és mi a szájunkat húzogatva állunk fel az asztal mellől. Azonban a végére mindig örülünk, hogy elmentünk.

A békés erdőben visszhangzik a talpunk alatt ropogó hó. Cinkék zengik be a levegőt, és az erdő illata szépen beszivárog az orrunkban. Érezzük az avar, a fák és az erdei állatok kicsit csípős illatát, halljuk a közelben folyó patak csobogását.

Ha egy pillanatra megállunk és körbenézünk, láthatjuk és hallhatjuk, ahogy a riadt őzek és vaddisznók eltűnnek a fák sűrűjében.

Egy friss ösvényt követünk, amit nemrég még az őzek használtak. Előttem édesapám halad, mögöttem az öcsém. Halkan, csendben lépkedünk, hogy ne ijesszük meg az erdőt.

Nézem édesapám lábát. Néha belebotlik egy mohával benőtt vékony fatuskóba. Nem esik el, de én már tudom, hogy ott nagyot kell lépnem. Majd megint elbotlik, és megy tovább.

Előttünk megy, ő mutatja az utat, vezet minket, hogy el ne essünk.

Plüssmackó

A szellemváros egyik házában, egy ágyban még mindig ott van egy kismackó, aki arra vár, hogy valaki megtalálja és haza vigye. De nem jár arra senki sem.

Pedig ő még emlékszik egy kétcopfos kislányra, aki esténként magához szorította. Emlékszik arra, hogy mindig mellette volt, hogy ő volt a legjobb barátja. Emlékszik, hogy az egyik nap elesett, és ő volt az, aki felfogta az esését. A kislány pedig hálából, megmosta. Gyakran felöltöztette, hogy ne fázzon az este, és mindig bekötözte a sebeit. Cserébe pedig csak annyit várt, hogy megvédje őt az éjszaka.

A kislány már régen elment, talán el is felejtette, és ezért nem jött vissza érte. Az idő azonban nem volt kegyes hozzá. Mikor esett, ő bőrig ázott. Mikor hideg volt, csontig fagyott, és ilyenkor eszébe jutottak azok az éjszakák, amikor a kislány szorosan magához ölelte. Amikor a hó esett őt mindig betakarta a fehér lepedő, de fel nem melegítette. A hideg szelek, amik bejöttek az ablakon, mindig megverték. Sok helyen folyt a fehér vére, az arca piszkos volt, a fél szemére már nem látott, és kimondhatatlanul fáradt volt.

Felnézett a csillagos égre. Most éppen nyár volt, és nem esett sem a hó sem az eső. A szél is alig fújt. Már nem jön el. – gondolta és becsukta a szemét. - Nem érdemes tovább várni. Még egy utolsót sóhajtott, majd végleg elaludt.

-°-°-°-

A nő elképedve állt meg egykori házuk előtt. Már több mint tizenkilenc éve nem járt itt, és hiányzott neki. Ránézett a mellette álló férfira, majd megragadta a kezét és együtt bementek a félelmetes házba. Benézett az összes szobába, szándékosan hagyva az ő régi szobáját utoljára. Nagyot sóhajtott az ajtó előtt, majd lenyomta a rozsdás kilincset és az nyikorogva kinyílt.

A kis szoba megváltozott, ahogy a ház többi része is. A virágos tapéta, már félig lemállott a falról, a kis szekrényei felborulva feküdtek a szoba padlóján, az összes, egykor otthagyott könyvei szétszóródotak, a babáit pedig vastagon belepte a por. A kis ágya volt a legrosszabb állapotban. A matrac bélése kilátszott, az egyik lába eltörött, de rendületlenül állt a káosz közepén.

A lány odament, hogy megnézze és megérintse egykori életét. És akkor meglátta a kis plüssmackót, aki szomorúan hajtotta le a fejét. A lány felemelte és magához szorította: Már azt hittem elvesztettelek. – mondta hangosan. – Ne félj, hazaviszlek és meggyógyítalak.

A mackó arcán egy vízcsepp gurult le, fehér csíkot festve piszkos kis arcára.

Galambok

Álmosan ültem a főtér egyik padján. A délutáni nap melege okozta ezt, de én boldogan szívtam be a napfényt.

Szemügyre vettem az előttem elhaladókat. Egy szerelmes pár, néhány diáklány, egy nagymama az unokájával, egy üzletember, egy üzletasszony és még sokan mások. Valaki csak átment előttem, mások leültek egy padra, hogy beszélgetni tudjanak. Valaki pedig a galambokat etette.

A nagymama egy zacskóból szórta a madaraknak a kenyérmorzsát, miközben az unokája kergette őket. A galambok azonban nem hagyták magukat. Egy darabig csak vártak, míg a kisfiú eléggé közel ért hozzájuk, aztán felröppentek és távolabb tőle, újra leszálltak.

Én is csináltam ilyet, amikor kicsi voltam. Sőt, emlékszem, hogy egyszer sírva is fakadtam, mert nem tudtam elkapni őket. Azonban így felnőtt fejjel kicsit másképp gondolok ezekre a madarakra.

Sokan úgy gondolják, hogy piszkosak és gusztustalanok. Szerintem azonban ők a szabadság és a szeretet jelképei. Olyanok, mint mi, emberek. Hiszen, ahogy a galambok is mindig elszállnak előlünk, nehogy bezárjuk őket, úgy hátrálunk meg mi is a bezártság elől.

Az a madár, amelyik hagyja magát elkapni, annak letörik a szárnyát és nem repülhet többet. Az az ember, akit be lehet skatulyázni, attól elveszik az álmait a repülésről.

Őrület

Egy sziklán álltam. Alattam a tenger háborgott félelmetesen, veszélyesen. A hullámok hatalmas robajjal csapódtak neki a partnak újra és újra. Kiálló sziklák tették még veszélyesebbé az amúgy is halálos tengert. Felettem az ég hatalmas fekete fellegeket gyűjtött. A szél megállíthatatlanul ostromolta az arcomat, az orromba hozva a tenger sós illatát.

Újra lenéztem a mélybe, majd félve elrugaszkodtam a szikláról.

A medencében levő klóros víz csípte a szememet és az orromat és égette a torkomat. A vízen áthatoló, vakító nap melegített, de muszáj volt a felszínre mennem, mert nem kaptam levegőt. A kezemmel kapálózva végül sikerült a fejemet a víz fölé emelnem, és a friss levegő betódult a tüdőmbe.

Körbenéztem.

A Szahara forró homokja gyengéden hömpölygött mellettem. Azonban, pillanatok alatt behatolt a csizmámba és kényelmetlen lett. Szúrt, viszketett, elviselhetetlen volt. Az idő közben feltámadt meleg szél, a szemembe fújta a csillogó szemcséket. A szám megtelt az apró talajjal. Szomjasan és kimerülten mentem tovább remélve, hogy a következő bucka után meglátok valami vizet.

Felértem a buckára.

Az előttem elterülő város hatalmas házait az eső verte. A piszkos ablakokat a víz csíkosra mosta. A házak tövében felgyülemlett hulladékot elvitte és a földön összegyűlt koszmennyiségtől hamar feketévé vált. A kapucnimat a fejemre húztam, és a pocsolyákat kerülgettem. Mégis, csakhamar csurom vizes lett a sportcipőm és a nadrágom alja.

Befordultam a sarkon.

A tanár a helyemre parancsolt és én engedelmesen leültem egy üres székre. Szúrós szemét egy darabig rajtam pihentette, majd visszafordult a tananyaghoz. Próbáltam figyelni, de a délutáni nap nagyon elálmosított.

A barátnőm ébresztett.

- Fuss! – suttogta a fülembe és én gondolkodás nélkül, neki iramodtam. Azonban rövid időn belül szúrni kezdett az oldalam, zsibbadt a lábam és minden egyes kis kavicsban megbotlottam. De a futást nem bírtam abbahagyni, egészen addig, amíg neki nem mentem egy falnak.

Felálltam.

A tv-ből üvöltött a zene. A bútorokról ordított, hogy aranyból vannak. A falon lógó képek egy boldog családot ábrázoltak. A szememet és az orromat megcsapta a konyhából kiáramló égett étel szaga. A falon lógó tükörbe néztem, de a rám visszatekintő szempár nem volt ismerős.

Megfordultam a tengelyem körül.

A tisztás csendes volt. Az énekes madarak dalai kihallatszottak az erdőből.  Egy gally reccsent, a száraz falevelek zörögtek. A fűből kilógott két bolyhos fül, amely folyamatosan mozgott, figyelt, hallgatózott. Hűs szél simogatta meg az arcomat és édes illatot hozott magával.

Felnéztem az égre.

A hó éppen hullani kezdett…

2013.02.04.

Korizás

Ránéztem a lábamra. Ez így nem lesz jó –gondoltam, de felálltam. A ruhatárba vittem a táskámat és mindent, amit nem akartam kivinni a jégre. Emberek ültek, álltak, jöttek, mentek és én lassan azt sem tudtam merre menjek. Testvérem meglátott és intett. Megkönnyebbülve mentem oda hozzá.

- Indulás! – adta ki a parancsot, és már ment is kifelé.

Egy kezemen meg tudom számolni, hogy hányszor volt rajtam korcsolya. De nem nagyon aggódtam, hiszen, amikor legutóbb volt rajtam, akkor is egy fél óra alatt belejöttem. Reméltem, hogy most sem lesz másképp. Lebattyogtam a lépcsőn és óvatosan rácsúsztam a jégre. Ott azonban ledermedtem. Nem mertem tovább menni. Túl labilis volt a talaj alattam és féltem, hogy elesem. A testvérem ez alatt megtett egy kört és most újra itt áll előttem.

- Gyere! – nyújtotta ki felém mind a két kezét.

Örömmel fogadtam el az ajánlatát, és szép lassan sikerült annyit megtanulnom, hogy hogyan csússzak és álljak meg. Aztán elengedett és nekem egyre jobban és jobbam ment. Végre én is száguldhattam. A hideg levegő belekapott a hajamba, amely uszályként követett. Majd a testvérem megragadta a karomat és azt kiáltotta:

- Te vagy a fogó! – és én nevetve kergettem őt keresztül-kasul a pályán, de sosem sikerült elkapnom.

Aztán hirtelen megjelent egy lány a pálya közepén, és én elbűvölve néztem.

- Szép mi? – mondta a testvérem, aki idő közben mellém ért.

Nem mondtam semmit, csak néztem a forgó lányt. Olyan kecses és szép volt. Mintha repülne. Kezét kitárta, mintha tényleg szárnyai lennének, ugrott, pörgött, egy lábon csúszott.

Próbáltam én is utánozni, de nem ment nekem olyan szépen. Kicsit félve néztem körül mindig, amikor megálltam egy-egy csúszásnál. Nem akartam, hogy idiótának nézzenek, azonban valahogy így éreztem magam. Egy idióta vagyok, aki egy fél óra alatt azt hiszi, hogy tud korcsolyázni.

De valahányszor újra neki indultam, nem tudtam ellenállni. Kecsesnek éreztem magam, szépnek, aki képes még a legbonyolultabb forgásokat is megcsinálni.

Mikor megálltam és körbenéztem a pályán, elgondolkodtam és rájöttem: amíg jól érzem magam, addig nem érdekel, mit gondolnak mások.

2013.01.31.