Fájt a feje és ezen nem segített a szoba meleg és fülledt
levegője sem. A képernyőt bámulta és próbált nyugodt maradni. Hiába ment a
film, az agya máshol járt. Hosszú volt az elmúlt hét. Fáradt volt és feszült.
Minden összejött. A suliban sok volt a feladat, amit már rég meg kellett volna
csinálni. Otthon a szülei is állandóan veszekedtek. Senki sem állt az ő
oldalán. Senki sem akarta meghallgatni. A nap is régen sütött és már hetek óta esett
az eső.
Képtelen volt lélegezni, majd megfulladt a levegőtlen
szobában. Nyomasztotta a borús idő, a tehetetlensége. Nem tudott gondolkodni és
a szemei is égtek a fáradtságtól. Legszívesebben aludt volna. Szépen lefekszik
és alszik egyet. Elfelejti minden problémáját. Elfelejti, hogy egyedül van,
hogy csak távolról figyelhet mindent.
Mégsem feküdt le. Sőt, lekapcsolta a filmet és felvett valami
kényelmes ruhát. Egy melegítőt és egy nagy pólót. Lábára felhúzott egy
kényelmes sportcipőt, magához vette a kollégiumi kulcsát és az mp3 lejátszóját,
majd kilépett a csendes folyosóra. Egy hang nélkül ment végig rajta, majd lement a földszintre, ki a nagykapun, ahol beleszippanthatott az esti, hideg
levegőbe
Először csak kocogott, lassan
belélegezte, majd kifújta a levegőt. Aztán észre sem vette, gyorsított.
Nem zavarta, még az sem, hogy idő közben már nem kapott levegőt. Fájt a tüdeje
és a lába is a megerőltetéstől, de furcsa mód kellemesnek érezte.
Eszébe jutott az iskola, a sok feladat, amit még nem csinált
meg, de kényszerítette magát, hogy ne gondoljon rájuk. Szabadon engedte őket és
ott hagyta ahol egy pillanattal előtte még a lába volt.
Belégzés, kilégzés. Belégzés...
Eszébe jutottak azok az éjszakák, amikor álomba sírta magát
és közben imádkozott, hogy a szülei kibéküljenek. De hirtelen már ezzel sem
törődött. Ott hagyta, ahol az előbb még a lába volt.
Belégzés, kilégzés. Belégzés...
Eszébe jutottak a "barátai" is, akik folyton csak
csacsognak, beszélnek a hatalmas problémáikról, de nem veszik észre, hogy ő is
mondani akar valamit. Eszébe jutottak azok is, akik állandóan arról beszélnek,
hogy miket csináltak a párjukkal. Hirtelen rettentően magányosnak érezte magát.
Nem volt mellette senki, aki vigyázott volna rá. Azonban ez is hamar elmúlt és
a gondját ott hagyta, ahol az előbb még a lába volt.
Könnyebben lélegzett, mint a szobájában teljes nyugalomban.
Végre a fejfájása is elmúlt. Fülébe dübörgött a zene és a ritmusára lélegzett,
emelte a lábát. Meg sem érezte, mintha a fellegekben járna. Repült és nem akart
visszaszállni a földre. Végül nem bírta
tovább, lassított, majd sétálni kezdett. Lassan lenyugtatta a légzését,
fejében a káosz helyre állt és több energiája lett, mintha aludt volna.
Kellemesen érezte magát az esti levegőn. Csábította a
kollégium udvarán levő puha fű. Nem is állt ellen neki sokáig. Először leült,
majd hanyatt dőlt és a csillagokat kezdte bámulni. Arcából derű és nyugalom
áradt. Egy órája még felrobbant volna a sok feszültségtől, most azonban olyan
könnyűnek érezte magát, hogy a csillagok között járt.
Hirtelen, nem is tudja, hogy honnan, eszébe jutott egy idézet
a Bibliából; "Jöjjetek
hozzám mind, akik fáradtak vagytok és terhet hordoztok, és én felüdítelek
titeket. Vegyétek magatokra igámat... Mert az én igám édes, és az én terhem
könnyű." (Mt 11,
28-30)
Megnyugodott. Talán még sincs olyan egyedül. Behunyta a
szemét és elképzelte ahogy Isten a tenyerébe veszi, simogatja, dédelgeti.
Körülöleli szeretetével. Érezte keze alatt a friss füvet, hallotta a tücskök és
a kabócák andalító muzsikáját.
Már majdnem elaludt, érezte, hogy zuhan valami kellemes sötét
felé. Azonban kényszerítette magát, hogy kinyissa a szemét és felkeljen.
Még dolga van.
