A fantázia az a birodalom, ahol te vagy az uralkodó

Régen, amikor még kicsi voltam és az egész ház a szüleim veszekedésétől zengett, a legtöbbször csak beszaladtam a szobámba, és egy sötét sarokba bújtam. Mikor egy kicsit már megnyugodtam, a sírást is abbahagytam és a ház is elcsendesült, elképzeltem, hogy anyu és apu fogják egymás kezét. Egy világos és fényes helyen vannak. Mosolyognak a másikra. Megértik egymást szavak nélkül. Egyszerűen boldogok.

Mikor meglátnak, odarohannak hozzám, felkapnak és pörögnek velem. Hangosan és boldogan nevetnek.

Ilyenkor mindig mosollyal aludtam el, és másnap reggel az ágyamban ébredtem.

Később a szüleim elváltak. Órák hosszat zokogtam a szobámban és próbáltam valahogy újra összehozni őket. De nem sikerült. A fantáziám sem volt olyan erős, hogy széthullott családomból újra egész legyen.

Mikor elkezdtem az iskolát, azt hittem, hogy képes leszek újra kezdeni... de nem fogadtak el. Állandóan kiközösítettek, bántottak. Képzeletemben pedig megjelent egy erős, felettes én.

Ez egészen addig vitt, hogy rosszakaróim ott feküdtek a lábaim előtt, a bocsánatomért esedezve. Ilyenkor nagynak, hatalmasnak láttam magam. Büszke voltam arra, hogy félnek tőlem. Jól esett.

Aztán egyre messzebbre mentem. Hatalommal, erővel ruháztam fel magam. Képzeletemben többször bebizonyítottam, hogy méltó vagyok a szeretetükre.

Megmentettem őket a fantáziám szörnyeitől. Megmentettem őket önmaguktól. Végeláthatatlan előadásokat tartottam nekik az erkölcsről és arról, hogy nem jó az amit tesznek.

Mikor már egy kicsit idősebb lettem és elkezdtek érdekelni a fiúk, már teremteni akartam magamnak egyet. Tulajdonságokkal ruháztam fel, nevet adtam neki. Az arcát azonban soha nem voltam képes felidézni. Egy arctalan szellem volt, akinek be is bizonyíthattam, hogy szerethető vagyok.

A legtöbb alakalommal elszaladt, megijedt tőlem. Ekkor jöttem rá, hogy nem kell neki különleges képességekkel rendelkeznem, hogy szeressen.

Idő közben elfelejtettem, hogy rossz helyen élek. A valóság volt számomra az illúzió. Alig vártam, hogy magam legyek. Egyedül és csendben.

Befeküdtem az ágyamba és elvonultam a saját kis birodalmamba. Elképzeltem az életemet. Egy egyszerű és boldog életet. Barátokat, akik megértenek és meghallgatnak. Egy barátot, akinek panaszkodhatok, vagy akinek a vállán kisírhatom magam

Térden állós lánykérést szerettem volna, mint a filmekben. Sok gyereket, boldogságot életem végéig.

 

Azonban ezek csak álmok maradtak. A képzeletem ócska szüleményei. Hiszen nem látok a jövőbe, nem vagyok boszorkány, hogy ráerőltessem magam másokra. És isten sem vagyok, hogy ítélkezhessek mások felett.

Egy sokkal de sokkal fantasztikusabb életet kell élnem itt a valóságban. A fantáziámnál egy sokkal hatalmasabb Rendező filmjében vagyok főszereplő.

Szellemváros

A régi iskola büféjében voltam. Szomorúan néztem körbe, a már több mint 20 éve lakatlan, használatlan helyen.

A vakolat már mállott le a falról és terítette be a földet porral és törmelék darabokkal. A falak mellett feldőlt asztalok és törött lábú székek, velük átellenben pedig egy bárpult. A bejárati ajtóval szemben egy erkély nyílt ki a friss levegőre.

Becsuktam a szemem és magamba szívtam a nyirkos, poros levegőt. "Itt valaha emberek éltek." nehezemre esett elhinni, de így volt. Még egy pillanatig élveztem a falakból áradó hűvöst, majd kinyitottam a szemem.

Hirtelen minden olyan szürke volt és  fehér. Mintha egy régi fekete-fehér képet, vagy filmet néztem volna. Ijedten kaptam körbe a fejem. A bárpultnál egy öreg bácsi sürgölődött, és épp egy két copfos kislány lépett oda hozzá, hogy egy szendvicset kérjen. A büfés bácsi rögtön hozzálátott, közben a kislány izgatottan szorongatta markában az aprót. A bácsi vidám volt, még dalolt is, és mikor elkészült, mosolyogva adta át a kislánynak a szendvicset. A copfos lány kinyitotta a markát és benne lévő pénzt a bácsinak adta, majd szerzeményét szorongatva, elszaladt.

A másik oldalra nézve láttam, hogy az asztaloknál fiatalok ülnek. Vidáman beszélgetnek, nem is tudva, hogy a szüleik éppen egy népet sanyargatnak. A másik asztalnál egy vastag szemüveges fiú ült és a helyi újságba volt beletemetkezve. Néha felnevetett, vagy éppen komoran ráncolta össze a szemöldökét.

Előre nézve az erkélyen éppen egy gerlepár búgta egymásnak a szerelmüket. Az idilli pillanatot egy oda kilépő nagyfiú zavarta meg, aki csak megvonta a vállát, mikor a madarak felröppentek, és odébb egy fán pihentek meg újra.

Megfordultam és kimentem a büféből. A folyosón a diákok kényelmesen beszélgettek, nevetgéltek. Az előbbi kislány, aki a szendvicset vette, most az osztálytermében majszolgatja elégedetten. Ahogy lementem a lépcsőn többen jöttek velem szemben, különböző korú emberek.

Megkönnyebbülten léptem ki a szabadba és néztem körbe a napfényes udvaron. Egy kicsit távolabb egy óvoda ablakai nevettek rám barátságosan, ahonnan hangos gyerek-zsivaj szűrődött ki. Közelebb mentem és benéztem az ablakon. A három-négy éves csemeték a játékokat szétszórták, az óvónőket cibálták és egymással jót nevettek, miközben a nevelők fáradtan ültek le a székükbe.

Messzebb látszottak a bérházak. Néhány ablak ki volt nyitva, hogy beengedjék a friss tavaszi levegőt. Lassan lépdeltem egyre közelebb a lakóházakhoz. Féltem, hogy észrevesznek. Levegőt is alig mertem venni, ahogy a lakótelep közelébe értem. Már messziről lehetett hallani, hogy folyik itt az élet. Valakik hangosan veszekedtek, csapkodták az ajtót. Mások nevettek, vagy próbálták túlkiabálni a veszekedőket, hogy ők is szót tudjanak váltani. Végre odaértem és beléphettem a nyitott ajtón. Balra, végig egy folyosón, lakások sorakoztak. A legtöbb ajtaja nyitva volt, rengeteg két éves gyermek rohangált rajta és az őket kergető szülők. Az egyik lakásban egy csapat katona volt, akik vidáman iszogattak.

Egy másik lakásban egy anya próbálta megnyugtatni és elaltatni néhány hónapos kisfiát.

Mikor kimenekültem a fülledt lakásokból, láttam, hogy már megy le a nap. Mesze, valahol nyugat felé, hogy másoknak a reggelt, nekik pedig a békés estét jelentse. Szinte pillanatok alatt sötét lett . Lassan elcsendesültek a veszekedők, a beszélgetők és helyébe a nyugodt esti csend telepedett. Belesve az egyik ablakon láttam, hogy miként fektetik le a gyerekeiket, egy boldog házaspár. Néhány pillanatig még a szoba ajtajában figyelték a csendben szuszogó gyermekeiket, majd, halkan becsukták az ajtót, és átmentek az ő szobájukba. Az ágyban egymást átkarolva feküdtek, de csak a nő aludt. A férfi tehetetlenül, szemét a plafonra szegezve feküdt. Eszébe jutott az aznapi kegyetlensége. Mennyi ártatlan embert kellett neki ma kihallgatnia, kivallatnia. Mennyi családot kellett ma tönkre tennie. Mindezt azért, mert mert nem mondhatott nemet. Két, távolba meredő szeméből könnyek csorogtak le és a szája folyamatosan, csak két szót ismételgetett; "bocsáss meg"!

Óvatosan lépkedve hagytam el a bérházakat. A parkolóban megállva, egy pillanatra feltekintettem az égre. A csillagok ugyan úgy ragyogtak, mint nálunk otthon. Az ég és az éjszaka ugyan olyan sötét volt. Nem volt nekik több, mint nekünk, nem voltak mások, mint mi, mégis úgy gondolták, hogy bármit megtehetnek velünk.

Beleszagoltam a levegőbe. A házakból, az épületekből és a természetből a halál szaga  áradt. Beleborzongtam. Mindennek van ára.