Fejemben a szolgák
mesternek szólítottak, mégis meg voltak róla győződve, hogy megmondhatják a
véleményüket. Az egyik a fájdalomtól kiáltott, a másik a kimerültségtől
nyöszörgött és volt amelyik csak szívén viselte a többiek sorsát.
Szépen sorban
jöttek, elmondták panaszukat én pedig mérgesen a sarokba küldtem őket. Nincs
időm veletek foglalkozni - mondogattam, magamat nyugtatva, és figyelmen kívül
hagytam mindet.
Arra azonban már
nem volt erőm, hogy elküldjem őket. Azt hittem, hogy nem lesz belőle baj, ha
páran nem végzik a dolgukat.
Aztán újabb szolgák
érkeztek, más panaszokkal. A sarkok pedig megteltek. A boltívek alatt, az
oszlopok között álltak meg a később érkezők, betöltve a magamnak kialakított
hatalmas csarnokot. Hangjukkal megremegtették a falakat, ahogy egyszerre
kiabáltak saját panaszukat hallatván.
A teret káosz és
fullasztó félhomály uralta. A földtől a mennyezetig érő ablakok, melyek
korábban tisztán ragyogtak a fényben, most koszosan takarta el előlem az eget.
Már nem láttam
alattvalóim arcát. Elmosódva, felismerhetetlenül rimánkodtak. Nem értettem, mit
üvöltenek, hiszen egyszerre próbálta mindegyikük a tudtomra adni.
Mérgemben
üvöltöttem, de nem hallottam a saját hangomat.
Már nem
emlékeztem arra, hogy mikor volt utoljára csend.
A fejemet
fogtam. Szédültem minden mozdulattól. Tagjaim mereven, görcsösen kapaszkodtak
egyetlen szolgámba, aki még semmit sem szólt.
Aztán, először
fel sem fogtam, csend lett.
A fülem még
zúgott, amikor felemeltem a fejemet és megpillantottam az érkezőt.
Egy másik
Mestert.
Mit keres ő
itt? Hogy került ide? - tiltakoztam gondolatban jelenléte ellen. - Dobjátok
ki! -
akartam kérni, de csak nézhettem néma szolgáimra, akik mintha hirtelen az övéi
lettek volna.
Keze egyetlen
mozdulatával elém küldte egyiküket.
-
Mester -
térdelt elém, fejét lehajtva. - Huszonnégy éve vagyok szolgálatodban. Soha nem kértem
pihenőt magam és a családom részére. De most kérlek, adj rá lehetőséget. Ha ezt
megteszed, újult erővel, sokkal többre leszünk képesek a jövőben.
Tudni kell
rólam, hogy kemény kezű mester vagyok. Soha nem viseltem a gyengeséget. Úgy
tartottam, hogy aki nem elég kitartó, az nem elég erős.
Most mégsem
tudtam haragudni. Elpárolgott belőlem a gyűlölet. Nem volt szívem azt mondani
neki, hogy távozzon és folytassa a munkáját.
Nem voltam erős.
Kimerülten ültem
trónomon.
- Menj
és térj vissza ígéretedhez híven.
Sorra, egymás
után jöttek a többiek. Mindenki pihenőért esedezett. Én pedig mindenkinek
megadtam.
Végül már csak
néma szolgám és az idegen Mester állt mellettem a csarnokban.
A Mester az
utolsó szolgám távozta után elém lépett és letérdelt.
-
Kérni jöttem tőled valamit - kezdte mondandóját. - Huszonnégy éve uralkodsz,
fáradhatatlanul, mert azt hiszed, hogy minden pillanat fontos. Most pedig nézz
magadra -
emelte kezét felém. Nem kellett magamra néznem hogy tudjam, mire gondol. - Arra
kérlek -
állt fel felém magasodva. - Menj és pihenj meg, hogy te is és szolgáid is
beteljesíthessék ígéreteiteket.
Bólintottam.
Igaza volt.
Azt tettem amit kért tőlem.
És akkor a
Mester jelenlétében, a saját fejemben, szolga lettem én is.