2018. január 2., kedd

Mester és szolga


Fejemben a szolgák mesternek szólítottak, mégis meg voltak róla győződve, hogy megmondhatják a véleményüket. Az egyik a fájdalomtól kiáltott, a másik a kimerültségtől nyöszörgött és volt amelyik csak szívén viselte a többiek sorsát.
Szépen sorban jöttek, elmondták panaszukat én pedig mérgesen a sarokba küldtem őket. Nincs időm veletek foglalkozni - mondogattam, magamat nyugtatva, és figyelmen kívül hagytam mindet.
Arra azonban már nem volt erőm, hogy elküldjem őket. Azt hittem, hogy nem lesz belőle baj, ha páran nem végzik a dolgukat.
Aztán újabb szolgák érkeztek, más panaszokkal. A sarkok pedig megteltek. A boltívek alatt, az oszlopok között álltak meg a később érkezők, betöltve a magamnak kialakított hatalmas csarnokot. Hangjukkal megremegtették a falakat, ahogy egyszerre kiabáltak saját panaszukat hallatván.
A teret káosz és fullasztó félhomály uralta. A földtől a mennyezetig érő ablakok, melyek korábban tisztán ragyogtak a fényben, most koszosan takarta el előlem az eget.
Már nem láttam alattvalóim arcát. Elmosódva, felismerhetetlenül rimánkodtak. Nem értettem, mit üvöltenek, hiszen egyszerre próbálta mindegyikük a tudtomra adni.
Mérgemben üvöltöttem, de nem hallottam a saját hangomat.
Már nem emlékeztem arra, hogy mikor volt utoljára csend.
A fejemet fogtam. Szédültem minden mozdulattól. Tagjaim mereven, görcsösen kapaszkodtak egyetlen szolgámba, aki még semmit sem szólt.
- Tegyél rendet - parancsoltam, de látszólag nem hallotta, mert meg sem mozdult.
Aztán, először fel sem fogtam, csend lett.
A fülem még zúgott, amikor felemeltem a fejemet és megpillantottam az érkezőt.
Egy másik Mestert.
Mit keres ő itt? Hogy került ide? - tiltakoztam gondolatban jelenléte ellen. - Dobjátok ki! - akartam kérni, de csak nézhettem néma szolgáimra, akik mintha hirtelen az övéi lettek volna.
Keze egyetlen mozdulatával elém küldte egyiküket.
- Mester - térdelt elém, fejét lehajtva. - Huszonnégy éve vagyok szolgálatodban. Soha nem kértem
pihenőt magam és a családom részére. De most kérlek, adj rá lehetőséget. Ha ezt megteszed, újult erővel, sokkal többre leszünk képesek a jövőben.
Tudni kell rólam, hogy kemény kezű mester vagyok. Soha nem viseltem a gyengeséget. Úgy tartottam, hogy aki nem elég kitartó, az nem elég erős.
Most mégsem tudtam haragudni. Elpárolgott belőlem a gyűlölet. Nem volt szívem azt mondani neki, hogy távozzon és folytassa a munkáját.
Nem voltam erős.
Kimerülten ültem trónomon.
- Menj és térj vissza ígéretedhez híven.
A szolga felállt és hálásan mosolyogva távozott.
Sorra, egymás után jöttek a többiek. Mindenki pihenőért esedezett. Én pedig mindenkinek megadtam.
Végül már csak néma szolgám és az idegen Mester állt mellettem a csarnokban.
A Mester az utolsó szolgám távozta után elém lépett és letérdelt.
- Kérni jöttem tőled valamit - kezdte mondandóját. - Huszonnégy éve uralkodsz, fáradhatatlanul, mert azt hiszed, hogy minden pillanat fontos. Most pedig nézz magadra - emelte kezét felém. Nem kellett magamra néznem hogy tudjam, mire gondol. - Arra kérlek - állt fel felém magasodva. - Menj és pihenj meg, hogy te is és szolgáid is beteljesíthessék ígéreteiteket.
Bólintottam.
Igaza volt.
Azt tettem amit kért tőlem.
És akkor a Mester jelenlétében, a saját fejemben, szolga lettem én is.