2014. július 30., szerda

Élet a halál után

Hát itt vagyok. A templom még üres és én egy dobozban fekszem. A falakból áradó hideg illat leng körül és én nem mozdulok. Kinyílik az ajtó, bejön valaki. Halkan lépked, nehogy felébresszen, majd leül az első sorba. Hallom a hangját, ahogy csendben imádkozik és én vele mondom magamban. Felülök, elé  lépek, leülök mellé, de ő nem vesz észre. Csak néz a keresztre, mely fölöttem lebeg és könnyeit nem is igyekszik elfojtani. Megérintem a haját, mondani akarom, hogy ne sírjon, de hangom, csak szellő és ő nem érti.

Újra nyílik az ajtó és belépnek rajta. Előre jönnek és köszöntik a nőt. Vele sírnak, de igyekszenek megnyugtatni is. A feleségem mosolyog a könnyek lassan eltűnnek a szeméből és derűsen köszönti az érkezőket. Engem észre sem vesznek, pedig ott állok mellettük, a virágokat is az oltárhoz viszik. Pedig nekem kéne adniuk, itt vagyok, vegyetek már észre. Még itt vagyok.

A rokonok és a barátok csak jönnek, lassan megtelik a kis templom. Sóhajtok, vissza kell térnem a nyughelyemre, de nem akarok. Itt akarok maradni. Élni akarok! Miért? Miért vagyok most itt? Mért nem lehetek velük, miért nem beszélhetek velük, miért nem érinthetem meg őket? És miért éltem egészen mostanáig? Mit hagytam hátra? Meghaltam, de még itt vagyok. Mi következik most?

Mi jön a halál után?

A pap arról beszél, hogy milyen jó nekem, már Krisztussal lehetek... De hol van Krisztus? Miért vagyok még itt???

...Mert aki bennem hisz, nem hal meg, hanem örökké él... De én így nem akarok örökké élni. Gyere velem; fordulok feleségem felé, de ő meg sem hallja. Magammal akarom vinni, hiszem hiányzik, szükségem van rá, meg akarom ölelni. Valaki mondja meg, hogyan...?

Azonban még mielőtt befejezhetném a kérdést egy hang félbeszakítja a gondolataimat. Először csak halk, majd egyre kétségbeesettebb és végül anyja vállán zokog a kis csecsemő. A dédunokám. A dédunokám, aki tőlem kapta a nevét. Irigység fúródik belém, ahogy arra gondolok, hogy a feleségem foghatja majd a karjaiban, de az érzés el is múlik. Hirtelen boldogság önt el és már tudom, hogy nem vihetem magammal szerelmemet. A gyermeknek még szüksége van rá.

Még egyszer a füléhez hajolok, hogy súgjak valamit; Mesélj neki, rólam . Majd felállok és visszatérek oltárhoz. Most már indulhatunk; szólok a férfi alaknak, aki ott áll a pap mellett és hátra sem nézve, belépek a kapun, amit kitárt előttem.

2014. július 29., kedd

Sziklára épített

A férfi fáradtan dőlt le az ágyra, alvó felesége mellé. Kifárasztotta az egész napos munka, ahogy, társaival, próbálták felépíteni a házat, amin éppen dolgoztak. Amint bebújt a meleg paplan alá rögtön olyan mély álomba merült, hogy fel sem ébredt a kint háborgó viharra. Egész éjszaka esett, dörgött, villámlott ami csak reggelre nyugodott meg. A nap első sugarai ébresztették, ahogy átsütöttek az eső pettyezte ablakon. Kicsit még fáradtan kikelt az ágyából, felöltözött, majd a reggeli elfogyasztása után elindult a munkába.

Azonban a ház, amin már több mint egy hónapja dolgoztak, romokban hevert. A főnöke dühösen rugdosta a törmelékeket, addig, míg az utolsó, még félig meddig álló fal is ledőlt. A férfi sóhajtott, majd a másik mellé lépett.
- Ez már a második alakalom.
- Tudom, de a megrendelő nem lesz ettől boldog. - morogta az. - Még egyszer megpróbáljuk, aztán majd kitalálunk valamit. - sóhajtott és még egy utolsót belerúgott a porba.


Néhány hónap múlva a házról már csak a tető hiányzott. A férfi fáradtan, de mégis elégedetten tért haza az aznapi munkából és ahogy felesége mellé feküdt, elnyomta az álom. Fel sem ébredt az éjszakai csendbe ágyúként belehasító dörgésre, vagy a csillagos eget szétszakító villámlásokra. A reggeli napsütésre ébredt, mely kellemes eső illatot vitt be a szobába. Felesége már a konyhában várta a reggelivel, majd pedig, miután mindent megevett, elindult dolgozni.

Már rossz érzése volt, amint kocsiba ült, de próbálta elhessegetni és arra gondolni, hogy hamarosan végeznek azzal a házzal. Azonban, amikor odaért, láthatta, hogy a ház ismét összedőlt, a főnöke pedig dühöngött és a romokat rugdosta.
- Ez az istenverte ház miért nem akar állni?! - üvöltötte, miközben a munkatársak körülötte félve húzták össze magukat.
Ő azonban merészen elé lépett.
- Uram, nyugodjon meg, ettől a ház nem fog felépülni. - próbálkozott.
- Akkor mégis, mondja meg - mordult felé a főnök. - mitől fog?
- Csak bízzunk abban, hogy ha ismét nekilátunk, az Úr mellénk áll és segít.
- Nem hiszek én a te istenedben. - vetette mogorván az alkalmazottjára dühét és hátat fordított neki.
- Elég ha én hiszek. - suttogta, de a főnök meghallotta.
- Szóval azt mondja, hogy higgyek abban, aki eddig nem segített. Higgyek valakiben, akit még sosem láttam? Ő nem fog segíteni! Nincsen itt! - sziszegte vészjóslóan közel hajolva a férfihez, de ő nem hátrált meg.
- Próbáljuk meg újra. - mondta derűsen és halványan mosolyogva.
A főnököt ez bosszantotta, de végül ezt mondta.
- Rendben. Megint megpróbáljuk, de ha ismét összedől, magát kirúgom. - fenyegetőzött, majd a többiekhez fordult és rájuk parancsolt, hogy induljanak dolgozni.

A férfi egy pillanatig sem bánkódott. Tudta, hogy ha Isten úgy akarja, akkor a ház állni fog. De az is tudta, hogy ha nem fog állni, Istennek akkor is terve van vele. Minden este, mikor fáradtan hazatért, fohászkodott, másnap pedig keményen dolgozott. Felesége is tudta, hogy most támogatásra van szüksége, így mellé állt, amikor este hazaért, és együtt imádkoztak.
A férfi kollégái is kedvelték őt, így mikor csak tehették, és a főnök nem látta, együtt kérlelték az Urat. Keményen dolgoztak minden nap, míg végül a ház felépült. A férfi elégedetten nézett végig a művön, majd pedig kimerülten haza tért.
Felesége mellé feküdt, megcsókolta, majd pedig mély álomba merült...

Hatalmas dörgésre ébredt, és a szobát egy villám fénye világította be. Riadtan ült fel az ágyában, és rögtön eszébe jutott a ház.
- Mennem kell. - mondta zihálva felébredő feleségének és az tudta, hogy hiába próbálná visszafogni.
- Megyek veled. - kelt ki ő is a paplan alól, majd miután magára kapott valamit, beült férje mellé az autóba.
A házhoz érve látták, hogy nem ők az egyetlenek, akik nagyon aggódnak. Ott volt mindenki, aki csak az elmúlt hónapokban dolgozott az épületen. A férfi, ahogy körbenézett, meglátta a főnökét, aki égre emelte arcát és úgy tűnt, hogy csak élvezi az esőt. Azonban ő látta, hogy szája, aprókat mozdul, ahogy próbál a viharnak parancsolni. Elmosolyodott.
- Hát ezt akarod Uram. - nézett mosolyogva az éppen villámlástól megvilágított épületre. - A tiéd.
Hatalmasat dörgött az ég és az eső szüntelenül verte a frissen épített falakat, mégis, azok csendben tűrték, és határozottan álltak az egyébként üres telken. Hatalmas tornya az égig ért tetején a kereszt, kapuján akár tíz ember is be tudott volna menni egyszerre és az ablakai a földtől a tetőig értek....



A vihar lassan elcsendesült, ahogy vége lett az éjszakának, és a nap első sugarai átsütöttek a templom mögül. A férfi megölelte feleségét, majd homlokon csókolta és a többiekre nézve, halkan megszólalt:
- Sziklára építem házamat, és akkor jöhet az eső és fújhat a szél, de az nem dől össze, mert sziklára épült. - rövid csend után pedig ismét megszólalt. - Azt hiszem, hogy ez a szikla is új, de bírni fogja a terhelést...