2015. október 12., hétfő

A Mesélő 2. rész

- Azt hittem, hogy nem látlak többé.
A lány a parton ült és épp egy szendvicsbe harapott bele. Majdnem kiesett a szájából, amikor megfordult a köszöntésre.
- Ismerjük egymást? - kérdezte teli szájjal, hogy egy-egy morzsa kiesett belőle, hiába rakta elé a kezét.
- Nem, de egyszer elmesélted nekem egy ház történetét.
A lány nagy szemeket meresztett rá és látszott hogy nagyon gondolkodik. Aztán világosság gyúlt a szemében és majdnem félre nyelt.
- Ó - csak ennyit mondott, aztán folytatta az evést.
Tekintete visszasiklott a hömpölygő vízre, és pár pillanat múlva már látszott rajta, hogy messze jár.
- Miért kerestél? - fordult, minden előjel nélkül a fiú felé.
Nem válaszolt egyből. Helyette végigmérte a lányt. Nem volt különösképpen érdekes. Kifejezetten átlagos volt. Hosszú seszínű haja össze volt fogva a tarkóján, egyszerű, minta nélküli póló és egy számmal nagyobb nadrág volt rajta. Nem azért mert olyan vékony volt, hogy nem talált magára valót, hanem mert abban érezte magát kényelmesen.
- Csak tetszett, amit mondtál.
Most rászegeződő kék szemeit nézte, és felfedezte benne, hogy néhol szürke, sőt, kifejezetten zöld.
- Arra vagyok kíváncsi, hogy vajon el tudsz-e még egyszer úgy varázsolni.
- Nem tudom. Ez nem rajtam múlik.
- Nem tudsz bármiről mesélni?
- Miről szeretnél hallani?
- Bármiről tudsz mesélni?
- Mindennek van története.
- Ugyan úgy mesélnek, mint a ház falai?
- Csak figyelj oda - bólintott a szemével, és harapott még egy falatot a szendvicsből.
- Mit szólsz ahhoz a napraforgóhoz?
Nemsokkal előttük, a partot szegélyező sziklák között egy napraforgó himbálózott a szélben. Nem volt akkora, mintha szántóföldön termett volna, de nagyon szépen megnőtt.
A lány gondolkozott. Közben rágott és nézte, ahogy a virág békésen hagyja, hogy a szél felkérje keringőre. Teljes mértékben elcsöndesült. Átszellemült, látszott az arcán, hogy nagyon figyel. Figyel egy hangra, amit ő nem hallhat.
- Voltak magok, melyek kövek közé estek - kezdte egy bibliai idézettel. - A kövek között nehezen talált magának termőtalajt, de végül gyökeret eresztett. Nem nagyot, csak éppen akkorát, hogy ne pusztuljon el.
Mintha a szél suttogna a rájuk árnyékot vető levelek közül. Kellemesen melegen bebújt a pólója alá, és már repítette is egy másik világba.
- De a nyár nagyon meleg volt, a víz pedig csak csörgedezett a mederben - hangja beleolvadt a csobogásba, és lassan hömpölygött tovább. - Folyamatosan küzdenie kellett az életben maradásért, de érezte, hogy ereje fogytán van. Kókadozott a nyári melegben és arra vágyott, hogy társaival együtt lehessen.
Egy nagyobb szélroham megzörgette a virág elszáradt leveleit, majd elhalt csendben, mintha ott sem lett volna.
- Teljesen feladta. Szomorúan hajtotta le a fejét, és készen állt arra, hogy végleg meghaljon.
A fiú kizökkent a történetből és csalódottan vette tudomásul, hogy ennyi volt. Azt az alkalmat nem lehetett megismételni. A lány nem volt rá képes. Csalódottan sóhajtott. Az csak egy virág volt ott a tóparton, nem élt, nem volt lelke, nem akart többet hallani. Felkészült, hogy elmegy, csak úgy egyszerűen feláll és ott hagyja a még mindig távolba meredő lányt, kinek a kezéből a szendvics majdnem kiesett, ahogy teljesen máshova figyelt.
Felállt és megfordult azzal a szándékkal, hogy tényleg távozzon.
- Nem számított a bácsira, aki hosszú idő után, megint kijött horgászni és észre vette a virágot. A vödrébe mert vízből azonnal adott neki inni. Majd leült és horgászni kezdett.
Ebben a pillanatban egy hal ugrott ki a vízből, és csobbant vissza, lassan terjedő gyűrűket hagyva maga után.
A fiú megtorpant és a válla fölött visszanézett.
- Horgászás után a halakat visszadobta a folyóba, majd merített vizet és újra megöntözte a virágot. Aztán haza ment és másnap újra eljött. Mesélt neki és öntözte. Mesélt és öntözött, aztán a kifogott halakat mind visszaengedte - lassú beszéde elhalt, ahogy befejezte a mondatot.
A lány először becsukta a szemét, majd egy pillanatra a fiúra nézett, aztán a távolba meredt a válla fölött.
- Egyszer-egyszer elhozta az unokáját is - folytatta kicsit élénkebb hangon. - Remekül szórakoztak egész nap, és a napraforgó szépen nőtt tovább. Megannyi apró szemeivel őket figyelte, és hálásan fordult a nap felé.
A fiú a virág felé tekintett, mely mintha a mesélés alatt, egyre magasabbra emelte volna a kalapját, hitelt adva a lány szavainak. Mintha tényleg fürdene a napfényben, és a szél segítségével, kacéran forgatta a fejét.
- Először fel sem tűnt neki a hiány. De aztán napok, hetek teltek el, hogy nem jött a férfi - sóhajtása meglepő súlyt akasztott mondandójára, amitől hirtelen a kellemes nyári nap, hűvössé vált. - Napról napra lett egyre nehezebb a feje a szomorúságtól, és többé nem tudott a napra nézni. Újra feladta.
A szél zörgette a száraz leveleket, és mély sóhajtásokkal süvített át rajtuk. A fiú csak állt és nézte a virágot, mely most valamiért újra kókadozni kezdett.
- Csendes esővel jött az enyhülés. Száraz levelei éhesen szívták magukba az éltető nedvességet, de a  fejét többé nem emelte fel.
A szél egy szürke felhőt fújt a nap elé, sötétségbe vonva a világot.
- Észre sem vette, hogy egy zokogó fiú ül mellé. Könnyei közepette mesélte el neki, hogy mi történt a nagyapjával. A felesége után ment.
Arca földöntúlivá vált, mintha angyal lett volna belőle.
- Kijár majd ide, a nagyapja helyett. Gondozni fogja a virágot. Aztán megjelenik majd talpig
feketében, és magával viszi, hogy a hatalmas koszorú tenger közepébe ültethesse. A napraforgó pedig, benyúl  majd, egészen mélyre, a föld alá, és végre gyökeret ereszt.
Ennyi volt.
Az utolsó pár mondatát, már a jövő súgta a fülébe.
Nem merte megszakítani a csendet, de végül mégis megtette.
- Miért fordított ekkora figyelmet a virágra? - érdeklődött csendesen a fiú, miközben visszaült a lány mellé.
Ekkor tért vissza. Eltartott egy ideig, mire lelke újra felvette szívének ritmusát. Meglepődött arcán látszott, hogy nem érti a kérdést, mintha elfelejtette volna, hogy miről is beszélt az elmúlt pár percben, aztán vett egy nagy levegőt.
- Hát nem egyértelmű? - kérdezte mosolyogva. - Azért, mert szüksége volt valakire, akinek szüksége van rá.

2015. október 7., szerda

Vallomás

Bárcsak elmondhatnám magamról azt, amit te. Hogy nem viselek maszkot, hogy mindig őszinte vagyok. Hogy megtanultam az életem során, kiben bízhatok, és kit kell messzire elkerülnöm. Bár mondhatnám, hogy nincsenek szerepeim, amelyekkel megfelelhetek másoknak, hogy nem dolgozom vagy gondolkozom mások véleménynyilvánításán. Hogy nem számít ki mit mond, mert olyan erős vagyok, hogy tudja, ki vagyok és mit akarok.
Most nézz rám.
Ha megpróbálnám levenni az álarcomat, csak az arcommal együtt tudnám megtenni. Nem lenne alatta semmi sem, hiszen a maszkkal eggyé váltam már. Eggyé váltam vele akkor, amikor először volt szükségem rá. Kellett, mert ez tartott egyben, kellett, mert túl akartam élni. A szereppel elfogadtak, a szereppel nem bántottak többé, a szerep lettem én, mellyel  eltakarhatom magamat.
A szerepem, egy tükör.
Mindig. Pontosan az vagyok, amilyen emberrel beszélgetek éppen. Ugyanazok a mozdulatok, ugyanaz a vélemény. Hallgatlak és te vég nélkül beszélsz. Magadat látod bennem. Van, akinek tetszik ez a kép, és van akinek nem. Akinek tetszik, annak barátjává válok, akinek nem, összetör, és engem hibáztatva magamra hagy.
Egyedül szedem össze magam.
Az üvegszilánkok serkentette véremmel illesztem darabjaimat újra össze, hogy ha jössz, ismét egész legyek. Te nem fogod látni a törésvonalakat. Nem csak azért, mert nem akarod, hanem azért, mert én magam soha nem hagyom.
Hol vagyok ebben én?
Ha érdekel, nézz a tükör mögé. Ott megláthatod a pókhálószerűen egymásba futó vonalakat. Ott megláthatsz engem, aki valójában vagyok. Akkor megtudod...
Elfogadod.
Vagy elutasítod.
De egyet jegyezz meg: azért, hogy megismerj, neked kell küzdened!