Hó

Kinéztem az ablakon. Elképedve láttam, hogy megint esett a hó. Örültem neki, hiszen ez azt jelentette, hogy még nincs vége a télnek. És én szeretem a telet.

- Nézd! – kiáltottam. –Esik a hó!

Barátnőm odaszaladt mellém, hogy ő is kinézhessen az ablakon.

- Hurrá! – kiáltotta, mikor már megbizonyosodott, hogy nem hazudok. – Kimegyünk? – kérdezte, várakozóan rám nézve.

- Még szép.

Gyorsan felöltöztünk és már mentünk is. A hó egyre jobban esett, de kezemet melegítette a frissen pattogtatott kukorica, ami a főtérre érve, elfogyott. Összegyűrtem a papírzacskót és kidobtam a kukába.

Amíg nem figyeltem, barátnőm gyorsan gyúrt egy hógolyót, ami nagy ívben átszelve a levegőt, egyenesen nekem jött. Felháborodva hajoltam le, hogy visszatámadjak. A barátnőm nevetve hajolt el.

Mintha csak gyerekek volnánk, akiknek nincs jobb dolguk egyetem alatt, minthogy jól kijátsszák magukat.

A főtéren lerakott, ilyenkor csúszós köveken, korcsolyáztunk. A hideg hóban hanyattfeküdve angyalt csináltunk. A hóba írtunk szerelmes levelet a világnak. És az első fényképet követte a másik. Katt-katt.

Kimerülten, de nevetve mentünk vissza a kollégiumba.

Egy pillanatra megálltam az udvaron.Felnéztem az égre és figyeltem, ahogy a nagy műgonddal összeállított, kis hópelyhek, hogyan érnek célt. Ellepte a fákat, bokrokat, a háztetőket és a földet is.

Betakart engem is. Mintha csak egy hatalmas fehér madár ölelt volna át, finoman, gyengéden.

Régebben mindig úgy gondoltam, hogy a hótól minden megtisztul. A levegő, a föld és én magam is. Még mindig így érzem. Tiszta vagyok, mint a frissen hullott hó.

2013.01.28.

Bohóc

A bohóc ott állt a sarkon. Nem sokan vettek róla tudomást. A lufi állatai pedig nem fogytak. Egy pár, öreg nénik, üzletasszony, egy bankár, egy csoport fiatal. Mindenki úgy ment el mellette, hogy rá se néztek. Ő pedig szüntelenül mosolygott. Pedig a festék alatt egy kicsit sem volt vidám.

Sóhajtott egyet és megint próbálkozott egy arra sétáló gyermekes anyukával.

- Anya nézd. – kiáltotta a kisfiú és rámutatott a bohócra. – Kaphatok olyan lufit?

A bohóc lehajolt hozzá és felsorakoztatta előtte az egész gyűjteményét.

- Ezt akarom. – mondta a kisfiú egy kutyára mutatva.

A bohóc odaadta neki, az anya kifizette és mentek tovább. Hamarosan egy egész gyereksereg vette körül a mosolygós embert. A lufi állatok gyorsan elfogytak és a bohóc megelégedve magával, hazament.

A tükör előtt állva mondta magának: Holnap is kimegyek, ha másért nem a gyerekek miatt.

Szomorúan baktattam az úton hazafelé a suliból. Nagyon rossz napom volt. Láthatatlanul ballagtam, magamba roskadva a sírás szélén. Összevesztem mindenkivel, akivel csak lehetett. Minden rosszul sikerült, amihez csak hozzányúltam. Minden olyan szürke volt, élettelen, elviselhetetlen. Dühösen kaptam fel a fejem, amikor egy idegen hozzám szólt.

- Egy lufivirágot?

Ránéztem a festett arcra és magamat láttam. Egy szüntelenül mosolyra ítéltet. A virág felé nyúltam, és mintha egy kifestőben lennék, a világ felöltötte színeit, élettel telt meg. Rámosolyogtam a bohócra, fizettem és távoztam.

Otthon a virágot egy vázába tettem és szem előtt hagytam, hogy tudjam: a mosoly nem annak a jele, hogy jól vagy, hanem annak a jele, hogy képes vagy túltenni magad a problémáidon, azáltal, hogy a szemébe röhögsz a sorsodnak.

2013.01.26.

Melyiket?

17-dik születésnapomon a keresztszüleimnél voltam a tanyájukon Szandaváralján. Az egész napot ott töltöttük. Lovagoltunk, életemben először vágtattam, beszélgettünk, nevetgéltünk. A hangulat nagyon jó volt, mint mindig, hiszen alig látom őket, és ilyenkor olyan jó velük beszélgetni.

A családban négy gyerek van két lány és két fiú. A fiúk a fiatalabbak.

Egyszer csak arra terelődött a szó, hogy ha választani kellene a testvérek közül, akkor melyiket választanánk. A legidősebb lány azt mondta, hogy ő a legkisebbik öccsét választaná, mert nagyon cuki. 

Kétség sem fér hozzá, tényleg nagyon aranyos.

Aztán hirtelen rám néztek.

- És te melyik tesódat választanád.

Csak egy pillanatig tartott, míg átsuhant a fejemen. A kisöcsémmel sokat veszekszek, de mivel sokat vagyok vele, a kaland is sok volt az életünkben. A nővérem néha kiakaszt azzal, hogy ő mindenkiben csak a jót látja, és nem érti, ha valakire igenis mérges vagyok, de rengeteg átdumált éjszakát köszönhetek neki. A fiatalabbik bátyám túl okos és ezzel sokszor vissza is él, de mindemellett nagyon vicces is, és nem egyszer megnevettetett, amikor magam alatt voltam. A legidősebb bátyám, mivel ő az első gyakran azt hiszi, hogy őt senki sem szereti és tőle várnak el mindent. De ha nem lenne sok mindent nem tudtam volna megcsinálni.

Aztán eszembe jutott az a történet, amikor egy szegény ember, akinek sok gyereke volt, kap egy ajánlatot egy gazdag úrtól, hogy ha odaadná neki az egyik gyermekét, akkor fizetne érte. De mikor megkérdezik tőle 

„Melyiket?” nem tud választani.

Az én válaszom is az volt, mint ennek a szegény öregembernek.

- Nem tudok választani.

A testvéreimet a hibáikkal és a jó tulajdonságaikkal együtt szeretem. És hiányoznának, ha elmennének, de tudom, hogy visszajönnek, mert én is hiányoznék nekik.

Tigris

A kerítésre támaszkodva néztem a nyugodt tigrist. Fenségesen terpeszkedett az egyik szikla tetején. Nem mozdult már mióta, mégsem fáradt bele az egyenes tartásába. Engem nézett és én őt. Néha pislogott egyet, de különben mozdulatlan volt.

Észre sem vettem, hogy elment az idő. Rég mennem kellett volna. Már biztosan aggódnak értem, de nem tudtam elszakadni azoktól a gyönyörű szemektől, amik engem figyeltek. Volt egy olyan érzésem, hogyha megmozdulnék, a tigris egy pillanat alatt felállna és rám ugrana.

Megcsörrent a telefonom. Ijedtemben ugrottam egyet, de nem vettem fel. Végül abbahagyta a csörgést.

Mennem kell. Kényszerítettem magam arra, hogy levegyem az állatról a tekintetem. Először kiegyenesedtem, majd tettem egy lépést hátra. Csak szép lassan, nehogy megijesszem. Mikor már biztos voltam benne, hogy nem fogja rám vetni magát, elfordultam és elmentem.

A szemem sarkából láttam, hogy a tigris feláll és egészen a kerítésig követ. Majd mikor már nem követhetett fájdalmasan felüvöltött. Visszafordultam és halványan elmosolyodtam, de nem álltam meg.

Szomorúan távoztam.

A legközelebb, amikor elmentem, megint csak álltam és figyeltem. Belenéztem abba a gyönyörű aranyszínű szemébe. Órák hosszat álltam és figyeltem, mikor hirtelen megmozdult és morogni kezdett. Felállt és közelebb jött. A morgása átváltott üvöltéssé.

Aztán rájöttem, hogy miért. Valaki belenyúlt a zsebembe. Alig észrevehetően, így ha a tigris nem figyelmeztet, észre sem veszem. Az illető felé fordultam és barátságosan megkértem, hogy távozzon. És ő fejvesztve elrohant.

Visszafordultam a karám felé. Idő közben a tigris is odaért, és egyenesen rám nézett.

- Köszönöm. – mondtam neki, habár tudtam, hogy valószínűleg nem érti.

Milyen érdekes, hogy az állatok, habár nincsen lelkük, és nem gondolkoznak, mégis pontosan tudják, hogy kiben bízzanak és kiben ne. Mi emberek pedig abban bízunk, akiben nem kéne, és abban kételkedünk, akiben bíznunk kéne.

A tigris megfordult és komótosan visszament a helyére.

2013.01.24.

Egyedül?

Már megint ez az érzés. Egyedül vagyok.

Mellettem az emberek csevegnek, bolondoznak egymással, én pedig itt ülök mellettük és csak hallgatom őket. Néha okosan bólogatok, vagy éppen felnevetek, de nem vagyok nélkülözhetetlen tagja a beszélgetésnek.

Figyelem őket, ahogy nevetve fejtik ki gondolataikat. Hirtelen nekem is támad egy ötletem, vagy egy értékes hozzászólásom, de nem hagyják, hogy közbeszóljak.

Csüggedten babrálok a teáscsészémmel. Vajon tudják-e, hogy ott vagyok? Vagy egyszerűen nem is érdekli őket. Néha az az érzésem, hogy nem hiányolnának, ha ott sem lennék. Csak fel kéne állnom és elmennem, hogy erről megbizonyosodjak. De még sosem mertem ezt megtenni.

Igazából örülök, hogy nem kell megszólalnom. Hiszen tudom, hogy amint kinyitom a szám, elfelejtem, amit mondani akartam. De mégis fáj, hogy nem vesznek észre.

Utálom őket.  A mosoly az arcomról már rég leolvadt. A térdemet felhúzva próbálom magam minél kisebbre összehúzni, hogy még véletlenül se vegyenek észre. Szeretem őket? Eddig azt hittem, hogy igen, de most, hogy itt ülök láthatatlanul, észrevehetetlenül, feltör bennem a harag.

Sírni akarok.

Miért is vagyok akkor itt?

Mert azt hittem, hogy élvezni fogom.

A fejemet lehajtottam és becsuktam a szemem. Ne lássam őket.

Csak legyen vége már. El akarok menni.

- Mi a baj? – kérdezte valaki a hátamra téve a kezét.

Felkaptam a fejem és a szemébe néztem.

- Semmi. –hazudtam, és sírva fakadtam.

Eltartott egy darabig, mire megnyugodtam, de akkor már újra mosolyogtam. Én hülye. Itt aggódnak értem, miközben csak az a bajom, hogy nem figyelnek rám eléggé. Ostoba érzéseim vannak, miközben csak nekem kéne jobban odafigyelni, vagy egyszerűen csak élvezni, hogy végre velük vagyok.

- És veled mi van? – kérdezték.

A néhány perce még stabilan álló fal most romokban hevert. Majd azt mondtam:

- Semmi. – de ezúttal nem hazudtam.

A fal ugyan ledőlt, de nekem még meg kell tanulnom bízni másokban. Bízni abban, hogy ők akkor is látnak, ha láthatatlan vagyok.

Mosoly

Körbenéztem. A teremben mindenki ugyan azt a Maszkot viselte. Mosolyogtak, legalábbis ezt mondták, de leginkább, egy ördögi vigyorra hasonlított.

Mikor először beléptem ebbe a helyiségbe, én is kaptam egy ilyen maszkot. Egy ideig szörnyen éreztem magam benne, de aztán hozzám nőtt. Egyre gyakrabban és gyakrabban vettem fel és szinte már mindig rajtam volt.

Pedig majd meg lehet fulladni benne. Nem tudom miért, de még mindig jobb volt, mintha nem hordanám. Annak ellenére, hogy féltem tőle. Elég rémisztő volt, főleg ahogy körbenézve látom, hogy mindenki arcán ez a torz vigyor köszön rám.

Figyeltem az embereket, ahogy egymással beszélgetnek, pedig azt sem tudják, ki a másik.

Valaki hozzám is odajött és beszélgetést kezdeményezett. De mivel nem vagyok túl bőbeszédű, ezért ez hamarosan kudarcba is fulladt. Az alak odébb állt, én pedig hazamentem.

Vizsga

Csak tanult. Egész este. Nem csinált semmi mást.

Reggel arra ébredt, hogy a tételei az arcán vannak.

Úgy érezte, nem tudott semmit. Hiába próbálta felidézni.

Pedig ma megy vizsgázni, immár harmadszor.

Sírhatnékja támadt. Csak jusson eszébe egy egészen halvány részlet.

Felkelt, felöltözött, és mint egy leölésre ítélt állat, ment.

Várt. Az előtte levő vizsgázók lassan szállingóztak el.

Hallotta, ahogy vidáman csevegnek, ők biztos többet tudnak, mint ő.

Ő következett. A gyomra görcsben állt reggel óta, de most még szédülni is kezdett.

Betámolygott a terembe, húzott egy tételt, majd leült.

„Istenem” gondolta, majd írni kezdett.

Lejárt az idő, mennie kellett.

A tanárnő kedvesen rámosolygott. „Kezdheti” mondta.

És ő belefogott. Néhol megállt és nem tudta, folytatni, de ilyenkor a tanár kisegítette.

És ő mondta tovább.

Néhány perc múlva a tanárnő megállította, beírta a jegyet, majd kiküldte.

Nem tudta hányas lett, de nem is érdekelte.

Kiment a friss levegőre és mélyen beszívta.

A Duna mellette békésen hömpölygött vadkacsákkal és hattyúkkal a hátán.

Egy halvány fénysugár tört át a vastag esőfelhőkön.

Egy halvány fénysugár tört be a szívébe és áradt szét az egész testében.

És a következő pillanatban nevetésben tört ki.

2013.01.14.

Köszönöm

Fárasztó napja volt. És most még a barátai is kiakasztották. Vagyis azok, akikről azt hitte, hogy a barátai.

Hogy lehetnek ezek ennyire érzéketlenek. Ő is emberből van. Attól még, hogy sokszor bolondozik. Attól még tudja, hogy mi folyik körülötte.

A sírás szélén állt. De nem akart sírni, addig, amíg haza nem ér. Majd otthon, a szobájában, ahol senki sem bámulja úgy, mintha egy dilinyós lenne.

Ősz volt és szemerkélt az eső. A város alvégén lakott. Az oda vezető kis utcák csendesek voltak. Jobbra a park, balra pedig kertes házak terpeszkedtek.

Csak egy gondolat volt. Egy röpke fohász. Csak egy kis remény, hogy nincs egyedül és van, aki még most is gondol rá. Csak egy apró örömöt kért.

Szerette a mókusokat. És azok ebben az évszakban nem voltak ritkák. Már többször látta, ahogyan felsurrannak a fára, vagy egyikről a másikra ugrálnak.

Csak egy gondolat volt.  „Mi lenne, ha egy mókus csak úgy átfutna előttem az úton.” Aztán ment, tovább küszködve a könnyeivel.

A semmiből jött és a semmibe ment. A mókus az orra előtt szaladt át az úttesten és tűnt el a park fái között.

Megtorpant. Halványan elmosolyodott, majd az égre emelte a tekintetét és annyit mondott „köszönöm”. Majd ment tovább.

Van remény, hogy nem hiába vagyunk itt a Földön.

2013.01.13.

Havas kereszt

Talpa alatt ropogott a frissen hullott hó. Az erdőből énekes madarak hallatszottak. Egy megreccsenő gally jelezte, hogy egy őz, vagy egy vaddisznó jár a közelben.

Óvatosan lépett még egyet, hallgatta az erdő és a ropogó hó muzsikáját. Kinyújtotta a tenyerét és egy gyönyörű hópehely hullott rá. Ami hamarosan vízcseppé olvadt össze.

Megint lépett egyet, de megbotlott egy szikladarabban, amit eltakart a hó. Fájdalmasan nyögött egyet. Fáradt volt már és éhes, nem akart tovább menni. De Valaki várta odafenn a hegytetőn.

Fölállt és ment tovább. Mennyivel egyszerűbb lett volna az élete, ha nem indul el otthonról. Otthon meleg lenne, nem fájna a lába és meg tudta volna nézni a kedvenc sorozatát.

Ő mégis elindult, hogy találkozzon Vele, aki idehívta. Megint elesett, újból beverve a térdét. Megfordult a fejében, hogy nem kel föl, mennyivel egyszerűbb lenne lenn maradni.

Egy hópehely hullott az arcára. Megérezte annak hidegét. De az hamarosan elolvadt és hideg kis patakocskaként lecsorgott az arcáról. Nem maradhat itt. Betemetné a hó.

Összeszedte minden erejét és felállt megint. Felnézett és látta, hogy már nincs sok hátra. Látta az út végét. Neki iramodott, de újra elesett.

Türelmetlen volt. Mindent azonnal meg akart kapni. Meg kellet tanulnia, hogy egy célt nem lehet gyorsan, azonnal véghezvinni. Türelem kell hozzá.

Felállt és vett egy hatalmas levegőt. Halkan, csendben, lassan lépett megint egyet. És szép lassan eljutott a tetőre.

A tisztás, csendes volt. Körbenézett, de nem látott mást csak fehérséget. A fák, a bokrok. Mindent ellepett a fehér takaró.

Hirtelen egy kis szél támadt és elfújta a havat feltárva az egyik fa titkát. Furcsán állt és valaki volt is rajta. Kitárva karját ölelte át a világot.

És ő csak állt ott és nézte. Érezte a könnycseppet, ahogy elhagyja a helyét, végigszántva az arcát. Itt van. Ő hívta. Az első könnycseppet követte a másik, majd a többi is.

Fölnézett az emberre, aki fejét lehajtva őt nézte. Egy hópehely a faragott arca hullt. Gyönyörűen világított a tökéletes forma.

Majd megolvadt, és mintha a szobor sírna, végiggurult a faragott arcon a vízcsepp. Majd megfagyott ahogy a hideg szél újra végigsöpört a tájon.

2013.01.13.