Hó

Kinéztem az ablakon. Elképedve láttam, hogy megint esett a hó. Örültem neki, hiszen ez azt jelentette, hogy még nincs vége a télnek. És én szeretem a telet.

- Nézd! – kiáltottam. –Esik a hó!

Barátnőm odaszaladt mellém, hogy ő is kinézhessen az ablakon.

- Hurrá! – kiáltotta, mikor már megbizonyosodott, hogy nem hazudok. – Kimegyünk? – kérdezte, várakozóan rám nézve.

- Még szép.

Gyorsan felöltöztünk és már mentünk is. A hó egyre jobban esett, de kezemet melegítette a frissen pattogtatott kukorica, ami a főtérre érve, elfogyott. Összegyűrtem a papírzacskót és kidobtam a kukába.

Amíg nem figyeltem, barátnőm gyorsan gyúrt egy hógolyót, ami nagy ívben átszelve a levegőt, egyenesen nekem jött. Felháborodva hajoltam le, hogy visszatámadjak. A barátnőm nevetve hajolt el.

Mintha csak gyerekek volnánk, akiknek nincs jobb dolguk egyetem alatt, minthogy jól kijátsszák magukat.

A főtéren lerakott, ilyenkor csúszós köveken, korcsolyáztunk. A hideg hóban hanyattfeküdve angyalt csináltunk. A hóba írtunk szerelmes levelet a világnak. És az első fényképet követte a másik. Katt-katt.

Kimerülten, de nevetve mentünk vissza a kollégiumba.

Egy pillanatra megálltam az udvaron.Felnéztem az égre és figyeltem, ahogy a nagy műgonddal összeállított, kis hópelyhek, hogyan érnek célt. Ellepte a fákat, bokrokat, a háztetőket és a földet is.

Betakart engem is. Mintha csak egy hatalmas fehér madár ölelt volna át, finoman, gyengéden.

Régebben mindig úgy gondoltam, hogy a hótól minden megtisztul. A levegő, a föld és én magam is. Még mindig így érzem. Tiszta vagyok, mint a frissen hullott hó.

2013.01.28.