2015. augusztus 19., szerda

Érzelmekkel megszínezett ítélet

Fekete és fehér. Minden olyan, mintha vagy jó, vagy rossz lenne. Az a kislány például ott az út túloldalán, hófehér. Szinte biztos, hogy soha nem vétett még a szülei ellen. Azonban az a férfi ott, aki telefonál, és közben kiabál, úgy tűnik, hogy mindenkinek csak a rosszat akarja. Ő, szénfekete. Egy hófehér fiú, tiszta szándékai. Egy fekete lány piszkos vágyai. Egy fekete kutya, aki folyton ugat, és egy fehér kismadár, mely fészkébe viszi fiókáinak az ételt.
A sok fekete és fehér ember között, azonban találni pár szürkét is. Jók és rosszak ők egyszerre? Vagy csak az életben megfáradva elfelejtették felölteni a maszkjukat? Egy anya, aki felpofozta a fiát, de utána könnyekben tör ki. Vagy egy fiatal lány, aki minden feszültségét rázúdítja az egyik barátnőjére, majd bocsánatkérő ölelésbe zárja.
De ez mind csak látszat. Ez mind csak annyi, amit az emberek láttatni akarnak magukból. Mindez csak annyi, mennyit el akarnak hitetni magukkal is.
És ebben a világban, ahol azt hiszik elbújhatnak mások elől, én látom őket. Mikor belenézek a kamerába, feltárul előttem a fekete és fehér közötti szivárvány. A kislányban kavargó sárga és kék megmutatja, hogy annyira mégsem örül a kistesónak, mint ahogy azt elvárják tőle, de ennek ellenére mindent megtesz, hogy ezt senki se vegye észre.
Az a férfi aki a telefonba kiabál bíborba és zöldbe öltözött a lencsén át, hiszen fél, hogy elveszítheti egyetlen kislányát, de reménykedik az utolsó pillanatig. A fiút a keresztény neveltetése vonta halványkékbe, de a világgal való összeférhetetlensége miatt válik egyre lilábbá. A lányt a sok évnyi fájdalom és szenvedés festette vérvörösre, melyben egy egészen apró pötty, mintha napsárga lenne.
Az állatokat és a növényeket azonban már más lengi körül. Őket nem az érzelmeik színezik ki, hanem az emberek. A fehér rózsa valójában vörös, a fekete kanári valójában sárga, és a fák megannyi színnel pompáznak. Mindezt azonban csak akkor látják az emberek, ha látni akarják.

Legalábbis, nagyon sokáig így hittem.

Aztán egyszer találkoztam egy lánnyal. Ő nem volt sem fehér, sem fekete, de még csak szürke sem. Ő maga volt a szivárvány. Olyan volt mint a nap, ragyogott, miközben egyik szemével sírt, a másikkal nevetett. Narancssárgában csodálta a virágokat és madarakat. Pirosban a párokat, zöldben a szegényeket, kékben a gyerekeket. És a lila... A lila nekem szólt.
És mikor a szemem elé emeltem a kamerát, hogy megörökítsem ezt a csodát, csalódottan vettem észre, hogy a kép fekete és fehér. Biztos voltam benne, hogy valami elromlott, vagy csak rosszul tartottam, így rengeteg rögzítést készítettem, de egyik sem volt ahhoz fogható, amit szabad szemmel láttam.
És ekkor jöttem rá.
Én magam színeztem az embereket feketére és fehérre. Én magam voltam az, aki eldöntötte valakiről, hogy jó vagy rossz, és sokáig csak a kamera tudta nekem megmutatni, hogy milyenek is valójában.
Elszégyelltem magam és a gépet a hasamra engedve végre körülnéztem ott, ahol eddig úgy hittem, hogy élek. És szabad szemmel láttam, hogy a rózsák vörösek, a kanárik sárgák, a lány piros és a fiú kék, a kislány sárga, a férfi pedig zöld.
Megannyi szín vett körül, ahogy végre valaki felnyitotta a szememet. És csodáltam ezt az új világot, mint egy vak, aki most kapta meg a látását, vagy, mint egy gyermek, aki először lépett ki a ház falai közül.
- Tetszik - kérdezte a lány, amikor elment mellettem, vörös ajkait szélesre húzva.
Meg se várta, hogy válaszoljak, már el is lépett mellőlem, én pedig szájtátva néztem távolodó hátát.
Aztán elindultam utána, a színek világába...