A hófödte domboldalon
csendesen állt az Öreg Tölgyfa, mely számos eseménynek szemtanúja volt már. A
domboldalról remekül beláthatta a közeli erdőket, és a távoli hegyeket. Megélhette
a kinyíló, hófehér virágokat, majd mikor megannyi különböző fák gyümölcsöt és
termést hoztak. Tanúja volt a sárguló haldoklásnak és a jeges halálnak. Egészen
kicsi korától kezdve figyelhette, mostanra pedig már az égből nézett szét az
alatta elterülő világra. Hosszúra nyúlt ágai, mint ezer, meg ezer távcső, mindent
látott. Az erdőben lakó állatok barátságát, a kiránduló gyerekek hadát, és
olyat is amit el sem hinnénk, ha nem hallanánk egyenesen tőle.
Mert tanúja volt ő
háborúnak és békének. Látott életet adó anyát, és ott volt a férfival mindezt
megoltalmazni. Meséket mondott, történeteket azoknak, akik meghallgatták őt az
árnyékában. Gyere, és ülj le Te is! Hallgasd meg a legkedvesebb történetét!
Elérkezett az Ősz utolsó
napja. A Tölgy megfáradt koronája már régen lecsúszott a fejéről, és kókadt
ágai csupaszon, dideregve meredtek a föld felé. Tudta, hogy jönnek a Tél
katonái, hogy átvegyék a hatalmat a Természet fölött. Ilyenkor mindig félt egy
kicsit, nem tudta, hogy miként fogja visszakapni a birtokát, mikor ismét eljön
a Tavasz.
Azonban mielőtt a
roham megindult volna, még várt valakire, akiről tudta, hogy minden évben eljön.
Nem telt el sok
idő, és a domb aljáról egy megfontolt alak közeledett.
Egy katona érkezett
és némán megállt a Tölgy mellett. Úgy tett, ahogy tanították neki, csendesen
figyelt minden zajra, jégvirág borította páncélja alatt viszont hevesen vert a
szíve. Alig bírt egy helyben állni, mert ma végre, újra találkozhat Vele. Láthatja,
Őt, aki miatt minden évben át tudja vészelni a nyarat.
Vajon mi tart most eddig? Már régen itt kéne lennie. - türelmetlenkedett a katona.
Nem látszott
siskarostélya alatt, de ideges volt. Mindjárt megérkeznek a társai, és akkor
nem lesz ideje találkozni Vele. Szívesen járkált volna fel-s alá, azonban
amerre csak lépett zúzmarát, hagyott hátra. Ennek azonban még nem volt itt az
ideje, inkább megállt és azt figyelte, hogyan válnak fagyottá a jégpáncél alatt
pihenő lehullott falevelek.
Egyetlen mozdulatot
engedett meg magának: körbenézett. Az erdő üresen kongott, ha járt is benne
valaki, az avar felfogta lépteit. A fák az utolsó leheletükkel még óvták a
bujkálót.
A férfi felsóhajtott.
Annyira nem akart az lenni, aki. Szívesebben lett volna egy Ősz Tündér, akkor Vele
tölthetné az egész életét. Több idejük lenne, és nem kellene most vigyázban
állva várakoznia. Számtalanszor megpróbált elbújni igazi mivolta elől, de
minduntalan rá kellett ébrednie, ez nem lehetséges. Ő a trónörökös, neki kell uralnia
a Telet, ha az anyja majd elgyengül, és létét átadja a Természetnek. Ő pedig
inkább lenne egy Ősz Tündér, mintsem a fenséges, és hatalmas Jégkirálynő fia.
Ha nem ő lenne a trónörökös, felségárulással vádolnák.
Végre megmozdult
valami, egy alak lépett ki a csupasz bokrok közül. Izgatottan felhajtotta
sisakjának rostélyát, hogy teljes valójában láthassa vörös és sárga
falevelekből varrt szoknyájában lassan lépkedő szerelmét. Megkönnyebbülten
fújta ki eddig bent tartott lélegzetét. A leány pontosan olyan gyönyörű volt,
ahogy emlékezett rá. Gesztenye haja csillogva omlott a hátára, barna szemeiben
megannyi érzés kergette egymást. Kecses, mégis telt teste megnyugvást nyújtott,
amikor a katona végre magához ölelhette. Egy pillanatig egymásba forrtak, a kék
és a sárga, majd újra és újra. Annyi minden megbeszélni valójuk volt, de oly
kevés idejük, és ezt mind a ketten tudták.
- Miért jöttél
ilyen későn? - kérdezte a férfi, de nem volt benne semmi szemrehányás.
- Valamit oda kell
adnom neked, azt készítettem elő.
- Tudod jól, hogy semmit
sem tudsz nekem adni. Amint kilépünk a Tölgyfa árnyékából semmivé lesz.
Felmerült benne az
első virág, amit oda akart adni a Tündérnek, de amint az hozzá ért, elolvadt,
mert jégből volt. Amikor a Tündér akart neki valamivel kedveskedni, az ajándék
azon nyomban megfagyott, és darabokra tört, amint messzebb akarta vinni a
fától.
- Tudom, de most ne
kérdezz semmit. Nincs idő elmagyarázni - sürgette a lány.
Amint befejezte egy
gyermek sírt fel a közelben. A katona értetlenül nézett körbe. Ekkor a Tündér a
vállához nyúlt és leakasztotta róla a batyuját. Hófehér deres haj kandikált ki
belőle, csöppnyi, kerek fejjel, a hatalmas barna szemek könnyektől csillogtak.
Amikor a gyermek meglátta a férfit, elcsendesült és kíváncsian nézte, miközben
lassan elmosolyodott. Apró öklével ügyetlenül hadonászott, bele-bele ütve a
férfi páncéljába, hogy az hatalmasat koppant tőle.
Értetlen
arckifejezését látva, a Tündér így szólt.
- Ő a tiéd. Ő a Te
fiad.
- Ez mégis hogy
lehet? - csodálkozott a férfi
- Nem tudom - fúlt
el a Tündér hangja, és a katona látta, hogy mindjárt sírva fakad. - De én
hamarosan már nem tudok vigyázni rá. Neked kell majd. Ha pedig te is elmész,
add oda Tavasz tündérnek. Ő pedig majd Nyár úrfinak.
A katona értetlenül
tartotta kezében a gyermeket. Olyan törékeny és puha volt, mint egy hógolyó.
Meglepetésére, nem sérült meg, amint pár lépéssel eltávolodott a Tölgytől.
Elhitte, amit a Tündér mondott; ez a gyermek az ő fia.
- Gyengülök - zúgta
halkan a Tündér, mint egy kis szellő, és a katona köpenyébe kapaszkodva a
földre rogyott. - Pihenni térek én is, mint a többiek - mosolygott a fölé
magasodó alakra és áttetszővé alakuló kezeivel még megsimogatta az aggódó,
borostás arcot. - Sajnálom... hogy ilyen későn... értem...
Nem fejezhette be a
mondatot. A szél belekapott, és százfelé fújta a belőle megmaradt leveleket. A
katona hiába kapott utána, már csak a levegőt markolászta.
- Egy év múlva -
siratta szerelmét. - Egy év múlva, ugyanitt - üzente a Tölggyel, az
egyetlennel, aki hallhatta.
És ekkor a szél
meghozta a kürtök hangját, dübörgő léptek rengették meg a földet, a levegő
csatakiáltásoktól volt terhes. A katona a dombon állva látta, hogy társai
miként húzzák masírozva maguk után a hófellegeket. Léptüktől tükörsima jégréteg
keletkezett a földön, elzárva a földet a lélegzéstől, jégcsapok lógtak a
csipkebogyókról, az ágakon dermedt hóvirág. A Tölgyfa is becsukta ezer szemét.
Elaludt.
Kis cinke szállt
ekkor a katona vállára, vidám dallal köszöntötte a hadat. Gombszemével végigmérte
a gyermeket, aki a jégbe borulást figyelte, és akinek a nevetése, mint megannyi
szikrázó hópehely csendült fel az éjszakában.
A katonák sorfala között, méltóságteljes léptekkel, fehérbe öltözve, mint egy menyasszony, megérkezett a Jégkirálynő.