2014. szeptember 23., kedd

Duett

Sziasztok kedves Olvasóim!
Köszönöm türelmeteket és kitartásotokat, amiért elviselitek ezeket a hosszú szüneteket, cserébe íme egy történet... Remélem tetszeni fog :) Jó olvasást! :)

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Csak ültem és néztem, habár nem láttam semmit. Sötét volt, de nem féltem. Kellemesen ismerős volt a hely. Térdeimet felhúztam, úgy ringatóztam, próbáltam szórakoztatni magam. Mindig sikerült, hiszen szerettem itt lenni. Ez volt a legjobb hely a világon, biztonságos, és az enyém. Az én kis szobám, ahova senki sem jöhet be.
Valaki kopogott, mire én megkérdeztem ki az?!
- Anya vagyok. Bejöhetek? - válaszolta egy kedves női hang, de én azt sem tudtam, hogy mi az az anya.
- Nem, menj innen! - kiáltottam ki és még szorosabban öleltem térdeimet.
Egy pillanatig csend volt, majd halk léptek zaja jelezte az illető távozását. Újra megnyugodtam. Megint csak én voltam és a sötét. Valamiért dúdolni kezdtem, egy ismerős dallamot, de nem tudtam, hogy honnan ismerhettem. Először csak halkan, aztán egyre hangosabban és végül verset is költöttem hozzá. Hogy hányadik énekem volt, már nem tudom, csak azt tudom, hogy egy újabb dal, amit énekelhetek.
Megint jött valaki és kopogott.
- Ki az? - szóltam ki.
- Apa vagyok. bemehetek? - jött a válasz és én nem értettem, mi az az apa és miért akar bejönni.
- Nem! Hagyj békén! - kiáltottam ismét ki, de az nem hagyta annyiban.
- Beszélnünk kell! - győzködött.
- Hagyj békén! - kiáltottam megint és valami forró folyt végig a szememből az arcomon, hogy az állam hegyén megpihenjen egy pillanatra, hogy aztán kihűlve hulljon alá a mélybe.
- De... - kezdte újra, mire éles hang hagyta el a torkomat.
Csak sikítottam és sikítottam, míg be nem rekedtem. Ahogy abbahagytam, mély csend támadt. Füleltem de már nem hallottam azt aki kopogott. Megnyugodtam és ismét dúdolni kezdtem az előző dalt, habár fájt még a torkom a sikítástól. Nem tetszett, valami elromlott benne, de nem hagytam abba. Meg akartam javítani, és csak rosszabb lett, csak jobban fájt. Abba hagytam és elkezdtem játszani a gondolataimmal, hogy mesékké alakítsam őket. Egyre szövevényesebbek lettek a történetek, hiszen rengeteg időm volt. Alig bírtam magammal. Ringatóztam, vagy éppen ellazultam, ahogy a történés megkívánta...

Azonban egy hirtelen, erőteljes kopogás félbeszakított és én úgy éreztem, hogy elvesztem.
- Ki az? - kérdeztem gyorsan, hogy minél hamarabb visszatérhessek.
- Kicsim beszélnünk kell! - könyörgött egy kedves női hang.
- Ki az? - kérdeztem meg ismét, mire hosszú csönd volt a válasz.
- Anya. - suttogta végül, majd elment, mielőtt még bármit mondhattam volna.

Lázasan kerestem a történet fonalát, ahogy ismét csak én voltam. Ekkor azonban megint kopogtak.
- Ki az? - üvöltöttem ki mérgesen, de senki sem válaszolt.
Újra gondolataimba mélyedve kerestem, hogy hol hagytam abba, mikor újra kopogtak. Ezúttal kettőt.
- Ki az? - kérdeztem halkan, de újra semmi válasz.
Már nem érdekelt semmi, csak vártam a kopogást. Hamarosan megérkezett: egy, kettő, három. Majd újra csend. - Ki az? - kérdeztem suttogva, elfojtott hangon, de semmi válasz. Füleltem. Soha nem tapasztalt érzés fogott el, mi lehet ez? Várakozás és feszültség egy csöppnyi izgalommal? Most négyet kell kopogjon, muszáj neki... Egy, kettő gyors, négy. Mosoly szaladt végig az arcomon és megnyugodtam. Aztán újra felharsan egy kopogás, majd még egy és egy egész sereg. Különböző gyorsaságban jöttek egymás után, valamiféle ritmust ütve. Ismerős ritmust. Egy dallam jutott eszembe, mire halkan dúdolni kezdtem. Dehát ez az én dalom! Honnan ismered? - akartam kérdezni, de ekkor már énekeltem. Már nem fájt a torkom egy kicsit sem.

Ez a valaki tudja a dalomat! Ki vagy te? Közelebb hajoltam az ajtóhoz, hogy jobban halljam a ritmust és mellé énekeltem, de kíváncsiságom nem tűrt határokat. A kulcslyukat eltakaró kis fémlemezt arrébb toltam, hogy kilessek rajta, de a hirtelen beszűrődő apró fénysugár egy pillanatra megijesztett. A kopogás azonban nem maradt abba én pedig kitartóan énekeltem. Ahogy lassan közeledtem a dal végéhez, hallottam, mintha a Kopogó is tudta volna, hogy mikor kell lezárnia. Ahogy én lassítottam, úgy lassított ő is. Újra erőt vettem, még tart néhány sorig, a kulcslyukhoz hajoltam és újra félre toltam a fémlemezt. A fénytől hirtelen becsuktam a szemem, megcsuklott a hangom, de nem vontam újra sötétségbe a kis helyiséget. Csak egy apró fénysugár volt, mely behatolt, és én kezdtem megszeretni. Szememet óvatosan a lyukhoz helyeztem, hogy kikémlelve megtudjam, ki az a rejtélyes Kopogó. De a dal véget ért és én láttam, hogy feláll ülő helyzetéből és halk léptekkel távozik.
- Várj! - kiáltottam utána, mire ő lassan megfordult. - Gyere vissza, kérlek. - könyörögtem neki és egy kedves mosollyal leült a kulcslyuk elé. - Ki vagy? - kérdeztem tőle ismét, de megint csak nem válaszolt. Hát kérdeztem mást. - Honnan ismered a dalomat?
Ő elmosolyodott, szélesen, kedvesen:
- Ez az én dalom. - mondta kellemesen duruzsoló hangján, mire teljesen meglepődtem. Azonban nem szóltam semmit. Csak néztem azt a mosolyt és nem tudtam mit érzek. Meleg, bizsergető volt, de egyszerre kellemetlen is, ahogy a gyomrom összeszorult.
- Ki vagy? - kérdeztem újra elcsukló hangomon, de nem válaszolt. Inkább elment.
Kétségbe estem. Miért hagyott itt? Szomorúan ültem a sötét szobában azzal a csöppnyi fénysugárral megfűszerezve. Csak ő járt a fejemben és a dal, amit együtt játszottunk. Próbáltam ismét elénekelni, de már nem volt ugyan olyan mint Ő előtte, vagy mint vele. Szomorú lett a vidám dal...

Napok teltek el, mire újra kopogott valaki. Először csak egyet.
- Ki az? - kérdeztem megszokásból, de senki sem felelt
Aztán jött a két  kopogás, majd a három, a négy és az öt... Végül pedig újra összeállt ritmussá. A dalom pedig újra élettel telt meg.
Csak énekeltünk és a dal végén megint elment. Nem tudom, hogy hányszor járt nálam, de az az apró fénysugár nőni kezdett, ahányszor csak megjelent és énekeltünk.

Végül pedig eltűnt az ajtóm.

Megint jött, de már csak a folyosón tudott kopogott én pedig, a szobámból, dalommal halkan kísértem. Ezúttal nem ült le, csak állt az ajtó előtt.
Vége volt az éneknek és már fordult is, de megszólaltam.
- Várj kérlek, ne menj el! - könyörögtem, és végre megint megfordult.
- Miért? - kérdezte határozottan, de kedvesen.
- Mert jó veled.
Nem szólt semmit, csak felém nyújtotta a kezét és várt. Habár a szobámat már elárasztotta a fény, én mégis, még mindig a sötétben ültem. Féltem, hogy megéget, féltem, hogy bántani fog. De közben ott mart a kíváncsiság, hogy ki lehet ez a rejtélyes Kopogó. Így lázasan lüktető szívem ellenére, de felé nyújtottam a kezem. A fény nem égetett inkább simogatott és az ő keze sem volt durva, inkább határozott és erős. Felemelt a fényre és csak mosolygott, én pedig azt vettem észre, hogy vele mosolygok.
- Ki vagy te? - kérdeztem ismét.
Válasz helyett először homlokon csókolt, majd mélyen a szemembe nézett.
- Én, te vagyok. - azzal átfogta a vállamat és kisétált velem a szabadba
.