2015. január 18., vasárnap

Hazaút

A buszon alig voltak. Rajtam kívül csak ketten. Az egyikük egy idősebb hölgy, aki fáradtan ült, hatalmas csomagjai mellett. Behunyva a szemét próbált pihenni, csak a le-föl mozgó válla bizonygatta, hogy még él.
A másikuk egy fiatalember volt, beesett, beteges arccal. Karikás szemei tágra nyíltak, ahogy próbált a sötétség mögé vizslatni, de fátyolos tekintetén láttam, hogy nem sikerült. Vékony ujjai összekulcsolva pihentek az ölében, néha-néha egy-egy aprót mozdulva.
Kívül az éjszaka bekebelezte a várost, míg a járművön belül fényesség uralkodott.
Fáradtan rogytam le munka után a leghátsó ülésre, majd sajgó fejemet az ablaknak nyomva el-el bóbiskoltam. Szemeimet igyekeztem nyitva tartani, nehogy túlaludjam a megállómat, így érdeklődve néztem ki az ablakon. Szemeim előtt összemosódott a táj, a ritkásan elhelyezett házak, az erdők, melyek sötéten terültek szét a domboldalban...
A busz hirtelen lefékezett és megállt, hogy felvegyen egy utast. A fekete kabátos férfi után becsukódott az ajtó és a busz ismét elindult.
- Jó estét kívánok! Jegyeket, bérleteket kérek! - kiáltotta el magát a férfi majd odament a busz legelején ülő öreg hölgyhöz. Az igazolványt vett elő és az ellenőr mosolyogva megköszönte, majd tovább ment.
A fiatalember hosszan kotorászott a táskájában, mire elővette az értékes papírlapot. Az ellenőr megint szélesen elmosolyodott, megköszönte, majd felém fordult.
Kezemben már ott volt a bérlet, hogy felmutassam. A férfi hosszasan tanulmányozta, homlokát ráncolva, majd csodálkozva rám pillantott.
- Ez a jegy érvénytelen erre a járatra.
Én is összeráncoltam a homlokomat, majd megnéztem a bérletemet.
- De hiszem jó még a következő hónap elejéig...
- Sajnálom, de le kell, hogy szállítsam!
Értetlenül és kézzel-lábbal próbáltam magyarázni neki, hogy a jegyem érvényes, azonban őt ez nem érdekelte. Megnyomta a lesszállásjelző gombot, mire a busz azonnal fékezett és megállt, ő pedig kedvesen, de ellentmondást nem tűrve letessékelt róla.
- További jó utat! - búcsúzott derűsen mosolyogva, majd az ajtó becsukódott előtte és a busz elrobogott.
Hosszasan néztem utána. Fel sem fogtam, hogy a jármű idő közben millió apró darabra bomlott szét és szikrázó szilánkjai bevilágították az éjszakát, olyannyira, hogy végül be kellett csuknom a szemem...
Valami csilingelt és egy hangosbemondó kedves, női hangja tudatta, hogy éppen hol járunk. Kinyitottam a szemem és csodálkozva vettem észre, hogy újra a buszon ülök. Körülöttem emberek beszélgettek, az ajtók nyikorogva csukódtak és a bemondó nő ezúttal az én megállómat jelentette be.
Valamilyen újult erővel felálltam, habár sajgó fejem és végtagjaim kiáltoztak ez ellen, és megálltam az ajtóban, hogy amikor az ismét kinyílik újra beléphessek az életembe.