Esőben

Amint kiléptem a kapun, már tudtam, hogy el fogok ázni. A sötét fellegek nem sok jót ígértek.  Pedig egy fél órája még hét ágra sütött a nap.

Fáradtan vettem le a táskámat a hátamról, hogy elővegyem a tavaszi dzsekimet. Ekkor már fázott a hátam a rá esett esőcseppektől. Gyorsan felkaptam a kabátot, majd a nehéz terhemet is, és elindultam a buszmegálló felé. Alig léptem kettőt, mikor már az egész ég a nyakamba zúdult. Szerettem az esőt, azonban  erős, hűvös szél is fújt. Állandóan lefújta a fejemről a kapucnit.

Egy zebrán kellett átkelnem, hogy elérjem a buszmegállót. Itt láttam meg az első embert. egy boltív alá állt a vihar elől. Morcosan a válla közé húzott nyakkal, zsebre dugott kézzel, topogva állt. Nem örült az esőnek. Meg tudtam érteni, nem a legjobbkor jött.

A lámpa közben zöldre váltott és megláttam a következő embert. Egy esernyő takarta el az arcát és igyekezett átlépni a pocsolyákat. Élére vasalt nadrágot, öltönyt és lakkcipőt viselt. Valahova annyira igyekezett, hogy abban az eső nem állíthatta meg. Legalábbis azt hitte.

A cipőm már régen beázott, nem is küzdöttem, hogy kikerüljem a tócsákat. Ahogy az öltönyös után néztem, láttam, hogyan kap bele a szél az esernyőbe én pedig örültem, hogy legalább azzal nem kell még küzdenem.

A harmadik ember már a buszmegállóban állt. Vidáman zengő, mély hangjával beszélt két idősebb asszonynak. Kicsit duci volt, szemüveget viselt és régi ruhákat. Ahogy hallgattam megértettem, hogy nagyon okos, de gyermeki lelke van. Nem panaszkodott az esőre. Elfogadta és nem hagyta, hogy az asszonyok keseregjenek. Beszélt, és beszédével szórakoztatta őket. Elvette a "bajról" a figyelmet.

Ahogy megálltam megéreztem a hideg levegőt, ösztönösen összehúztam magam. A fejemet leszegtem, a vállaimat befelé fordítottam és testemmel előre görnyedtem. Rájöttem, hogy ekkor az első emberre hasonlítottam. Fáztam.

Lassan felemeltem a fejem és egyenesen ránéztem a fiúra, aki beszélt. Ekkor változtam át a második emberré. Csak egy pontra figyeltem. Figyeltem rá, hogy ne kelljen a hidegre gondolnom, hallgattam őt, szükségem volt arra, hogy elvonja a várakozásról a figyelmemet.

Aztán végül teljesen felemeltem a fejem, leengedtem a vállam, kiegyenesedtem. És átváltoztam a harmadik emberré. Megláttam a felhőket, a formájukat, a színűket és gyönyörködtem bennük, annak ellenére, hogy félelmetesek voltak.

Úgy éreztem magam, mint az a virág, ami erre az esőre várt, hogy végre kinyílhasson és tündökölhessen.

Soha ne feledd

Utólag is szeretnék ezzel boldog anyák-napját kívánni, mindenkinek, aki anya. :) Jó olvasást!

------------------------------------------------------------------------------------------------------------

- De anyu! - üvöltött rám 15 éves lányom.  - El akarok menni abba a buliba! - szemében könnyek gyűltek a dühtől, de tudtam, hogy csak megjátssza magát.

- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet volna. - mondtam nyugodtan és beraktam a sütőbe a tésztát. Fél óra múlva finom muffinok lesznek belőle.

- Olyan igazságtalan vagy! - kiáltotta és kiviharzott a konyhából.

Én pedig fáradtan hozzá láttam, hogy elmosogassak, gondolataimban pedig végig ott motoszkált a lányom kétségbe esett hangja, a vágya, hogy elmehessen. De tudtam, hogy nem lesz jó ötlet, hogy nem fog jót tenni neki az a buli, mégis, én is igazságtalannak éreztem magam. Mikor végeztem a pakolással, leültem az asztal mellé, hogy pihenjek egy kicsit. Ekkor már lehetett érezni a sülő muffin kellemes illatát. Azonban nagyon fáradt voltam. Szemeim le-le ragadtak az egész napos munkától. Alig érzékeltem az időt és el is szundítottam orromban a kellemes illattal.

Ahogy az álmomban bóklásztam egyszer csak édesanyámat láttam. Olyan fiatal volt, mint harminc évvel ezelőtt éppen tésztát kevergetett, hogy aztán kis muffinokat készítsen belőle. Hirtelen kinyílt az ajtó és beléptem rajta én, tizenöt évesen. Lelkesen léptem oda édesanyám elé, kicsit még izgatott is voltam. Egy ideig csak beszélgettünk, mindennapi dolgokról. Aztán nagy levegőt vettem:

- Anya! Elmehetek a szalagavató after partyba?

- De te most még nem is végzel. - nézett rám értetlenül édesanyám.

- De meghívott rá a legjobb barátnőm. - hazudtam egy kicsit, hogy engedékenyebb legyen.

- Én ismerem azt a barátnődet? - kérdezte gyanakvóan.

Ekkor már tudtam, hogy veszett az ügy. Mégis próbálkoztam. Ahogy kívülről megfigyeltem magam, láttam, hogy lohad le a lelkesedésem. Vidám kifejezésem pillanatok alatt dühtől szikrázott, és kiáltozva csaptam be a konyhaajtót. Ekkor már éreztem a sülő tészta illatát...

Felriadtam és megráztam magam, majd mikor az illat nem akart kiszállni az orromból, ijedten felálltam és kinyitottam a sütő ajtaját. Megnyugodtam. Csak egy kicsit barnult meg a tészta széle. Kivettem a tepsit és letettem a konyhapultra, miközben a forró gőz az arcomba csapott. Kivettem egy kis csomagot, majd gondosan megfújva, belekóstoltam. Az ízek teljes harmóniában áradtak szét a számban és kényeztették elfáradt ízlelőbimbóimat. Elégedetten bólintottam, de a kislányom még mindig nyugtalanított. Viszek neki egy darabot, hátha ki tudom engesztelni. - gondoltam. Egy kistányérra helyeztem a süteményt és kiléptem én is a konyhából. A meleg muffinból még látszott a kis gőzfelhő, ami körbelengett illatával.

Valahonnan eszembe jutott, hogy mi történt harminc évvel ezelőtt, miután becsaptam magam után az ajtót. 

Felszaladtam a szobámba és sírtam. Anyám később feljött egy süteménnyel, hogy megvigasztaljon.

- Menj el a buliba. - mondta nyugodtan, én pedig meglepetésemben elfelejtettem tovább hisztizni. Kérdőn néztem rá és ő megismételte, amit az előbb mondott. Már nyoma sem volt bennem dühnek, vagy csalódottságnak. Hálásan a nyakába ugrottam és lázasan készülődni kezdtem.

Azonban a buli nem olyan volt, mint amilyenre vártam. Hamar azt vettem észre, hogy ijedten állok az egyik sarokban és undorodva húzódom el egy sráctól, aki éppen elém rókázta ki az egy órája lenyelt és azóta csak gyarapodó italmennyiségét. Ekkor értettem meg, hogy édesanyám mitől féltett. Azonnal hazamentem és minden igyekezetem ellenére, nem sikerült csendben eljutnom a szobámig. Édesanyám felébredt, (vagy nem is aludt?) és kijött, hogy megkérdezze, hogy éreztem magam. Zokogva borultam a vállára és hálás voltam, amiért nem vetette a szememre, hogy ő megmondta.

Megbízott bennem. Megbízott abban, hogy helyesen fogok majd dönteni. Nekem is meg kell bíznom a lányomban, el kell engednem, hogy a saját bőrén tapasztalja meg, hogy mit szabad és mit nem. De mindennek tetejében, ha majd ő is ebbe a helyzetbe kerül majd, eszébe jusson, hogy ő is volt fiatal.

Csendben benyitottam a szobájába, leültem mellé az ágyra. Már nem zokogott, csak csendben szipogott. A hátára tettem a kezem és halkan csak ezt suttogtam:

- Menj el a buliba!