Karácsony

Lassan vége a félévnek és én még mindig nem vagyok ünnepi hangulatban. Az utóbbi  három héten teljes volt a káosz a fejemben. Nem volt jó, hosszú éjszakákon át tanulni, hogy másnap reménykedjünk abban, hogy kapunk legalább egy kettest. És most sem érzem még, hogy itt lennének az ünnepek. Amióta itthon vagyok takarítok, mosok, teregetek, sütök főzök és mindennek tetejében azon filózok, hogy miért nincsen még sehol sem hó.

Szeretem a havat. Főleg télen. Mondjuk milyen lenne, ha nyáron is szeretném a havat. De nem. Nyáron süssön a nap, télen pedig essen a hó. És azt hiszem így december huszonnegyedikén azért már régen tél van.

Reggel felkeltem és édesanyám azzal fogadott, hogy a WC még nincsen kitakarítva, úgyhogy sürgősen lássak hozzá. Ő addig elmegy a bátyámmal a karácsonyfáért. Közben még főzzem meg az ebédet, mert ki tudja, hogy mikor ér haza. Hozzáláttam, hogy kitakarítsam a fürdőszobát. Akkor végeztem, mikor anya hazaért. Meglátta, hogy nincs kész az ebéd és kikelt magából. Én meg szabadkoztam, hogy nem tudok két felé szakadni, sajnos ezt még nem sikerült megtanulnom, így húsz év alatt.

Segítettem elkészíteni az ebédet, majd feldíszítettem a karácsonyfát és összetakarítottam utána, mert persze össze vissza szórta a tűleveleit a szobában.

És most? Most itt állok az ablak előtt és bámulok ki a sötétbe. Pedig még csak négy óra van - fut át az agyamon, de a következő pillanatban már azt figyelem, hogyan kezd hullani a hó. Boldogan kiáltok fel, de senki sem hallja én pedig, mint egy óvodás, rácuppanok az ablakra és úgy bámulok ki, mintha az égből hópelyhek helyett cukorkák esnének.

Csak egy percre had maradjak így, had kalandozzak el. Had legyek egy rövid ideig Veled, had képzeljem el, hogy odakinn hócsatázunk, majd mikor kifulladunk, lefekszünk a puha hóra, hogy angyalkát csinálunk. Ki vagyunk pirulva a hidegtől és a nevetéstő, és mikor kipihentük magunk, újra felállunk és fojtatjuk a csatát ott ahol abbahagytuk...

- Kislányom, gyere segíts mézeskalácsot sütni! - Anya nem bírta sokáig, most mennem kell. - azzal még egy pillanatra kinéztem a lassan fehéredő tájra, és már fordultam is ki a szobából, hogy segítsek édesanyámnak.

Azonban megláttam egy apró fénycsóvát, ami a kerítés túloldaláról jött és szinte azonnal el is aludt. Azt hittem, hogy káprázik már a szemem a fáradtságtól, de újra felgyúlt a fény, ezúttal egy kicsit hosszabb időre. Valamiért egy Andesen mese jutott eszembe; A kis gyufaárus lány. Gondolkodás nélkül szaladtam a kabátomért és a csizmámért. Gyorsan magamra kaptam őket, és édesanyámat még megnyugtattam, hogy ne aggódjon, hova megyek, feltéptem a bejárati ajtót és rohantam ki a hóesésbe. A hideg egy pillanat alatt bekúszott a nyakamon keresztül, de nem érdekelt. Lélekszakadva léptem ki a kapun és körbenéztem.

Sehol senki. Az utca és a járda üres volt. Csalódottan kullogtam vissza az udvarra, de hamar rájöttem, hogy nem hiába léptem ki a ház ajtaján. Égre emelt tekintettel csodáltam a hulló hópelyheket, és karomat széttárva táncoltam a friss téli takaróban.

Ezen az éjszakán az Isten ajándékoz. Akár ezt a havat, az időt, a családot. De a legnagyobb ajándéka, mégis, az egyetlen fia, akit a Földre küldött.

A nagy sörgés-forgás közepette álljunk meg egy pillanatra és gondolkozzunk el ezen. Vajon mi értékesebb van amit oda tudunk adni másnak, mint az idő, amit Rá fordítottunk?

Boldog Karácsonyt kívánok mindenkinek!

Mese a szerelemről

Mindenki ismeri a népmeséket vagy a tündérmeséket, ugye? Amikor a királylány csak várja, hogy jöjjön a szőke herceg a fehér lovon és megmentse őt a sárkánytól, a gonosz banyától vagy attól, hogy egy toronyban aludjon élete végéig.

Nos, most egy olyan királylányról mesélek, akiért nem jött a szőke herceg fehér lovon, pedig kislány kora óta rá várt. Csak várt, és várt bezárkózva a toronyszobájába. Hosszú, hosszú éveken keresztül. De nem jött a szőke herceg, csak néhány paraszt legény, akik nem voltak méltóak az ő kezére.

Teltek múltak az évek, és olyannyira belefáradt a királylány a várakozásba, hogy elhatározta magát, útnak indul. Nem érdekli őt többé a szőke herceg, nem ül többé a torony magányában. Így hát elbúcsúzott a szüleitől, akik nehéz szívvel, de útnak engedték.

Egy egyszerű ruhában, némi pénzzel és egy gyönyörű paripával indult útnak.

Ment, mendegélt hetedhét országon keresztül, mígnem annyira elfáradt, hogy nem tudott tovább menni. Ekkor betért egy fogadóba, ami kocsma is volt egyben. Itt ismerkedett meg a kocsmáros lányával. Nem látott még ilyen tüzes teremtést, vidám volt, energikus és olyan lelkesen beszélt a világról, hogy kíváncsivá tette a királylányt.

- Mutasd meg nekem ezt a világot. - kérlelte a lányt, aki szíves örömest vállalta a feladatot.

Most már együtt kalandoztak. Egyik alkalommal így szól a kocsmáros lánya:

- Ismerek egy olyan fiút, aki szerintem pont hozzád illik. - mondta izgatottan, mire a másik, csak legyintett.

- Nem érdekelnek a fiúk, már rég kiábrándultam belőlük. - a királylány, már azt sem tudta, hogy honnan jött, csak élvezte az életet, mindenféle szerelem nélkül. El is felejtette volna, ha a barátnője nem mondta volna még el neki egy párszor, hogy majd meghívja egyszer a fiút hozzájuk a fogadóba. Elhatározta hát, hogy bebizonyítja a barátnőjének, hogy nem fog tetszeni neki a fiú, nem fog beleszeretni.

Teltek múltak a napok, egyre több időt töltött azzal a gondolattal, hogy bebizonyítsa, a fiú kicsit sem fogja érdekelni. A barátnője pedig a nagy napra, táncos mulatságot rendezett a faluban, ahova több barátnőjét is meghívta.

Elérkezett a nagy nap és ő vidáman, fitten, mégis teljesen bezárkózva kelt fel. Felöltözött, kifestette magát, megfésülködött, majd pedig elindult a kocsmáros lányával a bálba.

A királylány nem akart találkozni a fiúval, így még csak körbe sem nézett, csak ment előre, a tömegben, hogy minél hamarabb eljusson az italos asztalig, ahol kért egy kupa bort. Megfordult, miközben belekortyolt az italba, és akkor látta meg. Ott állt a barátnője mellett, aki közben lelkesen magyarázott és, ami a legrosszabb volt benne, éppen felé közeledtek...

Vesztett. Csak ez az egy szó jutott eszébe, amint végig nézett s fiún. Daliás termet, barna, göndör fürtök, nemesi tartás. A herceg, akire várt oly hosszú éveken át.

- Szia! - köszönt a fiúnak, és zavarában elmosolyodott.

- Szia! - köszönt vissza az, és ő is mosolygott.

Így kezdődött el annak a királylánynak a boldogsága, akihez nem jártak szőke hercegek fehér lovon, nem várt addig a toronyszobában, míg az megtalálja, hanem elindult, hogy a világ megismerése után beleszeressen abba, akit az Úr Isten neki teremtett. Hiszen az Isten olyan, mint egy édesapa. Csak akkor ad meg valamit, ha már megértünk rá.

Kedves olvasó!

Az ünnepek közeledtével, azt hiszem illene meglepnem benneteket valahogy. Először is barátnőm, Honey, felkérésére válaszolok. Ez egy olyan feladat, amely egy egyszerű, ünnepi ételt dolgoz fel. Én azonban egy kicsit másképpen fogom ezt tovább vinni. Egy remek receptet kaptam én is egyik karácsonykor. Tulajdonképpen ez egy arcpakolás, amihez nem kell sok minden, mégis hatékony.

Íme a recept:

4 kiskanál liszt
3 kiskanál tej
2 kiskanál méz
2 kiskanál kristálycukor
1 tojás
1 kis darab olvasztott vaj
1/2 kocka élesztő
1/2 narancs reszelt héja

Keverjétek össze és kenjétek az arcotokra! Nagyon jó. Én már kipróbáltam.

Boldog Karácsonyt!

Nyugodjatok meg, nem így fogtok kinézni utána :D

Mikulás

Mindig is bajban voltam, amikor jöttek az ünnepek. Sosem tudtam, hogy kinek mit adjak. Nem szerettem vásárolni, inkább saját kezűleg készítettem valamit. Főleg, ha eszembe jutott egy jó ötlet. Volt olyan is, hogy volt jó ötletem, elkezdtem, de a végeredmény annyira lelombozott, hogy végül nem lett belőle semmi, csak egy rakás szemét.
Az ajándékok, ha nem lettek kellően olyanok amilyennek én szerettem volna őket, akkor egyszerűen feladtam az egészet, és nem adtam semmit senkinek az ünnepekkor. Próbáltam mindig valami személyre szólót adni, valami olyasmi, amire nem is gondolja, hogy vágyik, de ha meglátja, egyszerűen tudja, hogy ezt tényleg neki csináltam.
Sok-sok időt töltöttem mindig azzal, hogy kitaláljam a megfelelő ajándékokat, amiket nagy gonddal el is készítettem. Nagy ritkán vásárolok, azt is csak azért, hogy legyen miből elkészítenem az ajándékokat.

Idén azonban megszállt az alkotás szelleme és olyan kreatív voltam, hogy meglepődtem magamon. Tegnap már a három jó barátnőmnek oda is adtam az ajándékát, és mind a három, olyan szemeket meresztett rám utána, amilyet vártam. Szeretem meglepni az embereket. Szeretem azokat az arcokat látni, amikor egyszerűen képtelenek megszólalni, amikor sikerült eltalálni a lelkük kívánságát.

Idén ők hozták a barátnőimnek az ajándékot. Belefér egy fülbevaló, vagy valami apró csoki, de lehet egy doboz díszeként is alkalmazni. Hogy mi kell hozzá??? Néhány WC papír guriga, piros festék fehér lap a tetejére egy kis vatta. Na meg persze ragasztó.

Aki meglátta eddig az mindenki majd elolvadt, de az jobban tetszett nekik, ami bennük voltak. Egy kis kreativitás és máris sokkal kellemesebb az ünnep, hiszen ilyenkor magamat is  meglepem, hogy, igen sikerült valami olyat alkotnom, hogy azért egy olyan mosolyt, ölelést, vagy tekintetet kapjak, ami már önmagában ajándék.