Lassan vége a félévnek és én még mindig nem vagyok ünnepi
hangulatban. Az utóbbi három héten
teljes volt a káosz a fejemben. Nem volt jó, hosszú éjszakákon át tanulni, hogy
másnap reménykedjünk abban, hogy kapunk legalább egy kettest. És most sem érzem
még, hogy itt lennének az ünnepek. Amióta itthon vagyok takarítok, mosok,
teregetek, sütök főzök és mindennek tetejében azon filózok, hogy miért nincsen
még sehol sem hó.
Szeretem a havat. Főleg télen. Mondjuk milyen lenne, ha
nyáron is szeretném a havat. De nem. Nyáron süssön a nap, télen pedig essen a
hó. És azt hiszem így december huszonnegyedikén azért már régen tél van.
Reggel felkeltem és édesanyám azzal fogadott, hogy a WC még
nincsen kitakarítva, úgyhogy sürgősen lássak hozzá. Ő addig elmegy a bátyámmal
a karácsonyfáért. Közben még főzzem meg az ebédet, mert ki tudja, hogy mikor ér
haza. Hozzáláttam, hogy kitakarítsam a fürdőszobát. Akkor végeztem, mikor anya
hazaért. Meglátta, hogy nincs kész az ebéd és kikelt magából. Én meg
szabadkoztam, hogy nem tudok két felé szakadni, sajnos ezt még nem sikerült
megtanulnom, így húsz év alatt.
Segítettem elkészíteni az ebédet, majd feldíszítettem a
karácsonyfát és összetakarítottam utána, mert persze össze vissza szórta a
tűleveleit a szobában.
És most? Most itt állok az ablak előtt és bámulok ki a
sötétbe. Pedig még csak négy óra van
- fut át az agyamon, de a következő pillanatban már
azt figyelem, hogyan kezd hullani a hó. Boldogan kiáltok fel, de senki sem
hallja én pedig, mint egy óvodás, rácuppanok az ablakra és úgy bámulok ki,
mintha az égből hópelyhek helyett cukorkák esnének.
Csak egy percre had maradjak így, had kalandozzak el. Had legyek egy
rövid ideig Veled, had képzeljem el, hogy odakinn hócsatázunk, majd mikor
kifulladunk, lefekszünk a puha hóra, hogy angyalkát csinálunk. Ki vagyunk
pirulva a hidegtől és a nevetéstő, és mikor kipihentük magunk, újra felállunk
és fojtatjuk a csatát ott ahol abbahagytuk...
- Kislányom, gyere segíts mézeskalácsot sütni! - Anya nem bírta sokáig, most mennem kell.
- azzal még egy pillanatra kinéztem a lassan fehéredő tájra, és már
fordultam is ki a szobából, hogy segítsek édesanyámnak.
Azonban megláttam egy apró fénycsóvát, ami a
kerítés túloldaláról jött és szinte azonnal el is aludt. Azt hittem, hogy
káprázik már a szemem a fáradtságtól, de újra felgyúlt a fény, ezúttal egy
kicsit hosszabb időre. Valamiért egy Andesen mese jutott eszembe; A kis
gyufaárus lány. Gondolkodás nélkül szaladtam a kabátomért és a csizmámért.
Gyorsan magamra kaptam őket, és édesanyámat még megnyugtattam, hogy ne aggódjon,
hova megyek, feltéptem a bejárati ajtót és rohantam ki a hóesésbe. A hideg egy
pillanat alatt bekúszott a nyakamon keresztül, de nem érdekelt.
Lélekszakadva léptem ki a kapun és körbenéztem.
Sehol senki. Az utca és a járda üres volt. Csalódottan
kullogtam vissza az udvarra, de hamar rájöttem, hogy nem hiába léptem ki a ház
ajtaján. Égre emelt tekintettel csodáltam a hulló hópelyheket, és karomat
széttárva táncoltam a friss téli takaróban.
Ezen az éjszakán az Isten ajándékoz. Akár ezt a
havat, az időt, a családot. De a legnagyobb ajándéka, mégis, az egyetlen fia,
akit a Földre küldött.
A nagy sörgés-forgás közepette álljunk meg egy
pillanatra és gondolkozzunk el ezen. Vajon mi értékesebb van amit oda tudunk
adni másnak, mint az idő, amit Rá fordítottunk?
Boldog Karácsonyt kívánok mindenkinek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése