Megtépázott emlékek

A kapuban találtam rá.
Az égen szürke felhők esőt ígértek.
Az ismeretlen lány nagyon ápolatlan volt. Megráztam a vállát, hogy felébresszem, de nem reagált. Megráztam megint, mire összehúzta a szemöldökét, majd óvatosan kinyitotta a szemét. A szeme ugyan olyan szürke volt, mint az ég, még csak csillogni sem csillogott. Sápadt volt, és színtelen. Sem a bőrének, sem a ruhájának, sem a hajának nem volt színe, mégis, valahonnan ismerős volt.
Értetlenül mért végig, és sötét ajkaival suttogva kérdezte, hogy ki vagyok.
Elmondtam neki, hogy a házunk előtt fekszik, mire azonnal felállt, és sűrű bocsánatkérések közepette távozott volna, ha meg nem állítom.
Megkérdeztem, hogy mi a neve, de nem felelt. Nem tudta. Azt mondta, hogy nem emlékszik rá. Nem emlékszik semmire sem.
Megsajnáltam, és behívtam. Adtam neki tiszta ruhát, megfürdött, majd asztalhoz ültünk. Úgy falt, mint, aki hetek óta nem evett. Kint eleredt az eső, és megnyugtató dobolással árasztott el minket.
Kérdéseket tettem fel neki, de egyikre sem tudta a választ. Halványan, sajnálkozva elmosolyodott, és letette a kanalát. Bűnbánó arccal ült előttem, és én nem értettem, hogy miért.
Az evés alatt többször végig néztem rajta. Nem tudtam felfogni, hogy honnan olyan ismerős, és mi nem stimmel rajta. Amikor észrevettem, hogy a ruhák, amiket adtam neki, kifakulva lógnak rajta, és a meleg víz sem tudott rózsákat rajzolni, az arcára, akkor kezdtem el gondolkozni.
- Ki vagy te? - kérdeztem, de nem igazán tőle, inkább csak úgy.
Ő, újra elszégyellte magát.
Mikor megérkeztek anyuék, nem mondtak semmit. Hagyták, hogy maradjon.
Lelkesen vontam magam után a szobámba, ahol nekiálltam kifesteni a körmeit, de elszomorodva vettem szemügyre a végeredményt. Szürke, és fátyolos volt mindegyik ujja.
Pihenéshez készülődtünk, mikor hirtelen megdermedt, az égre emelte kitágult szemeit és mesélni kezdett. Először fel sem tűnt, aztán egymás után rémlettek fel a képek, az illatok, a hangok, az ízek, az érzések. Mintha belőlem beszélt volna. Az én történetemet mesélte el. Az én életem pörgött végig a nyelvén.
Megdöbbenve hallgattam, és néma harag gyúlt bennem.
Hogy merészeli?
Honnét tudja?
Ki lehet ez?
- Elég! - üvöltöttem, szemeimben könnyekkel. - Elég.
Már tudtam, hogy ki ül a másik ágyon, velem szemben. Tudtam, hiszen éppen tegnap küldtem el.

- Selejt vagy!
- Semmire sem vagy jó.

- Túl buta vagy ehhez.
- Csúnya vagy, nem szeretlek.
- Menj el! - zokogtam. - Csak menj el. Had ne érezzek többé. Had ne fájjon soha többé.

Az érzéseim ültek a másik ágyon, az érzéseim meséltek nekem magamról. Mennyi mindent éltünk át együtt, mégis, mikor nagyon fájt, eltaszítottam.
Most lassan eltűnt, a színek örvényében, miközben a fájdalom, és az öröm kavarodott bennem. Nem tudtam eldönteni, hogy sírjak, vagy nevessek, de amiben biztos voltam, az az, hogy végtelenül megkönnyebbültem.

Az orvgyilkos ajándéka

Ez a nap is pontosan úgy kezdődött, mint a többi.
Este fél hatkor keltem fel, és igyekeztem ágyamból úgy kikelni, hogy talpam egy sima felületre érkezzen. Nem sikerült, ugyanis egy üdítős aluminum doboz beleállt a nagylábujjam és a mellette lévő lábujjam közé. Éreztem, hogy felszakad a bőr, és a vérem, lágy hömpölygéssel kiáramlik belőle.
- Dögölj meg! - rúgtam bele teljes erőmből, amitől még nagyobbá vált a fájdalom a lábamba.
Botorkálva sántikáltam a hűtőhöz, hogy elővegyek valami innivalót, de csalódottan vettem tudomásul, hogy a borosüvegem teljesen kiürült. Ennek ellenére még találtam egy fél doboz narancslevet, azonban hozzá már nem volt vodka. A szekrényben kutattam valami után, amiből kiihatom a gyümölcslevet, de rá kellett jönnöm, hogy nincsen tiszta poharam. Azt hiszem, hogy ideje lenne takarítanom, vagy legalábbis valakit hívni, aki kitakarít helyettem.
Az egész alakos ablakomhoz léptem és kibámultam rajta az éjszakába. A toronyházak ablakai, mint megannyi földre szállt csillag, úgy pislákoltak. Az utcákat díszítő karácsonyi égősor pedig egész tejutat rajzoltak ki, ahogy a fákon és oszlopokon kanyarogtak.
Ábrándozásomat egy éles hang szakította meg, amitől, bármennyire nem vagyok ijedős, de összerezzentem. A telefonból pedig felhallatszott a következő célpontom neve és címe.
Kiittam az utolsó korty narancslevet, majd, mint egy gép, öltözni kezdtem. Nem láttam a tükörben magamat, csak egy alakot, akin a fekete ruha rendkívül előnyösen feszült. Kinek göndör hajtincsei rakoncátlanul meredezett, az égtájak irányába. Arca, mintha nem is lett volna neki, csak egy maszk, amit agára kellett erőltetnie az évek folyamán. Öltözékemre egy hosszú kabátot terítettem, majd csendben elhagytam a lakásomat.
- Jó estét! - köszönt a portás, mire válaszul csak bólintottam, és már ki is léptem az ajtón.
Leintettem egy taxit, és bemondtam a címet, majd türelmesen vártam, hogy a hosszú út végre véget érjen.
Ilyenkor, karácsony este, nem sokan vannak az utcán. Sem kocsik, sem emberek, Mindenki a saját kis zugában tölti az ünnepet. Milyen kár, hogy valakinek pont most kell meghalnia.
De miért is kéne meghalnia? - néztem ki a kocsi ablakán az égre. A földre szállt csillagok lassanként kihunytak, de az igaziak nem tűntek fel helyettük.
A taxi megérkezett, fizettem, és kiszálltam. Pár utcával arrébb kértem a fuvart, úgyhogy a házhoz vezető utat gyalog tettem meg. Mellettem a fák úgy világítottam, mint megannyi fáklya, az ablakokban háromszögletű villanygyetyák, az ajtókon zöld koszorúk lógtak. A külvárosban voltam, hol nyugalom és béke honolt.
Célpontom az egyik ház harmadik emeletén lakott. Megálltam előtte, megkerestem az ablakát, majd egy készséges fát segítségül hívva, felmásztam az ablakpárkányára. A kabátomat lent hagytam, hogy ne okozzon gondot a mozgásban, és megálltam közvetlen a fal mellett. Majdnem leestem, mikor benéztem. A lány, a fal felé fordulva feküdt, de tisztán lehetett hallani a félig nyitott ablakon át, hogy sír. Vállai alig észrevehetően rázkódtak, és a hüppögéséből kivehető volt, hogy nagyon el van keseredve.
Vajon miért kell megölnöm? - tűnődtem, de nem értettem, hogy miért gondolkozom ezen.
Eddig soha nem tettem fel ezt a kérdést. Sem magamnak, sem a megbízómnak, sem az áldozatomnak. Nem azért fizettek, hogy kérdezősködjek. Nekem csak tennem kell, amit mondanak.
Igazán könnyű lesz. A nyitott ablakot egy hang nélkül fogom kinyitni, és egyetlen mozdulattal vágom el a torkát. Egyszerű és tiszta munka. Utána pedig hazamegyek és azon gondolkodom majd, hogy felhívjam-e anyámat, vagy inkább ne. Évek óta nem beszéltem vele.
A tervem jónak tűnt.
Mégis, mikor beléptem, halkan, mint egy macska, az asztalához léptem, és megtámaszkodtam rajta. Egy pillanatig hallgattam, aztán;
- Szerinted, miért kell megöljelek?
A lány ijedten fordult meg, megfeledkezve arról, hogy arca a könnyeitől ragyog. Láttam rajta, hogy sikítani akar, de inkább lihegve bújt a sarokba. A szobában, csak az utcáról beáramló lámpák világítottak, és azok fényében láthattam. Enyhe ázsiai beütése volt. Kifejezetten fiatalnak tűnt, annak ellenére, hogy most rettenetesen öregnek látszott.
- Ki maga? - suttogta rekedten, mikor már érzett magában annyi erőt, hogy egy hatalmas nyelés után megszólaljon.
- Valaki, akinek meg kell ölnie.
- De, miért? - értetlenkedett.
- Ezt én sem tudom.
Bizonytalan csend telepedett közénk, és ahogy egyre hosszabbra nyúlt, annál biztosabb voltam abban, hogy elszúrtam.
- Az a szemét - nevetett, könnyezve a lány, és  mint aki  megőrült, kacagni kezdett.
Kihúzott egy fiókot az ágya mellőli szekrényből, mire én azonnal ugrottam, hogy elkapjam a kezét. Mikor szétfeszítettem az ujjait, csak egy pendriveot találtam a kezében.
- Ha kíváncsi vagy, ezen minden rajta van - mosolygott, de könnyeit nem tudta elállítani. - Most pedig ölj meg nyugodtan.
Nem kellett kétszer kérnie. Egyetlen mozdulattal vörös csíkot festettem a nyakára. Szeméből még percekig folytak megmaradt könnyei, mintha csak magát siratná.
Mielőtt távoztam volna, becsuktam a szekrénye fiókját, majd kiléptem a párkányra, és belevetettem magam a mélybe.



Gyilkosság után mindig járok egyet. Akármilyen messze is van a célpontom, én onnan haza gyalogolok. Három óra múlva léptem be az ajtón, kimerülve, és teljesen átfagyva az idő közben eleredő hó miatt. Felmentem a lakásomba, majd átöltöztem, és az ablakból néztem, ahogy szikrázva, csilingelve szállingóznak a fehér pelyhek. Ujjaim között a pendriveot pörgettem, másik kezemben pedig egy borospohár ringatózott, mivel út közben bevásároltam.
Megfáradva léptem a kanapémhoz. Elhatároztam, hogy mindenképpen megnézem, hogy mi van a pendriveon, de előtte még meg kellett tennem valamit.
Telefonomért nyúltam, ami a kis asztalon pihent, majd tárcsáztam.
Kicsöngött, újra, és újra.
Aztán egy bizonytalan női hang suttogott a túloldalról, reszkető kérdésével, hogy ki vagyok.
- Szia anya - mosolyogtam bele a telefonba. - Boldog karácsonyt!