A főnök

Luna egyértelműen túl fáradt volt, hogy megértse azt amit mondtak neki. Pedig már számtalanszor megtették, de persze ebbe az is beletartozott, hogy minden nap új fejlesztések jöttek ki, melyeket, a hozzá nem értőknek, mindenképpen el kellett magyarázni. Újra és újra elmondták, hogy hogyan is működik, Ő azonban hatalmasakat ásítva, a könnyét törölve próbált talpon maradni, amit a reggeli két bögre kávé sem tudott kellő képpen támogatni. Mondjuk a kávé soha sem segített.
A főnöke rámutatott valamire, amiért bólogatni kezdett és ettől a kövér hapsi azt hitte, hogy érti. Pár perccel később jött csak rá arra a csöppnyi apróságra, hogy alkalmazottja teljesen máshol jár.
- FIGYELJEN! - üvöltött, amitől egy pillanatra sikerült Luna
figyelmét magára vonni.
"Olyan feje van ilyenkor, mint egy túlbuzgó menyétnek" - állapította meg a lány, és reflexből elővette a telefonját, hogy megnézze mennyi az idő. Ám mikor visszatette a zsebébe, egyszerűen képtelen volt felidézni a számokat. "Kell még egy kávé" - állapította meg, mikor ismét megnézte az időpontot.
- ...és mikor ezt megnyomja, akkor indul be az egész, addig csak zörögni fog. Világos?
- Teljesen - motyogta a lány.
- Tudja, hogy miért nem rúgtam még ki? - kérdezte hirtelen az elviselhető decibel felett egy kicsivel a menyét fejű férfi.
- Persze - legyintett, majd mikor felfogta a kérdést, gyorsan javított. - Mármint természetesen nem. Uram. - húzta ki magát.
- Mert a látszat ellenére, maga végzi a legjobb munkát ebben a tetves épületben. Csak ne kéne minden áldott reggel azt néznem, hogyan kapja be a fejemet. Tessék korábban lefeküdni!
- Igenis Uram!
- Munkára!
A nap teljesen átlagosan telt. Az emberek jöttek. Bekapcsolta nekik a gépet, majd lejegyzetelte az adatokat. És ez így ment egészen estig. A takarító keltette fel, mert az asztalára dőlve aludt. Már éppen kilépett volna az épületből, mikor észrevette, hogy nincsen nála a telefonja. Visszament az irodájába, ahonnan már a takarító is hazament.
Egyedül volt az egész épületben. És ekkor a nap folyamán utoljára bekapcsolta a gépet. A csönd darabokra hullott a hirtelen belerobbanó zajtól, de ő, mintha észre sem vette volna. Nyugodtan belépett, majd elindította. Gondosan beállított mindent, amit szokott, majd várt.
Nem volt semmi különleges az egészben. Másodperceken belül elhallgatott a masina, ő pedig kilépett belőle.
Fényes nappal volt, egy felhő sem volt az égen. Mélyen beszívta a ragyogással teli teli levegőt, majd megigazítva a vállán a táskát, kilépett az irodából. A ragyogó folyosókon áthaladva meglátta végre az ő emberét.
- Tessék - nyújtotta át a titkárnő, gőzölgő ébresztőjét.
- Köszi - vette el, meg sem állva. - Ez pedig a tiéd - nyújtott át a válla felett egy mappát.
- Minden rendben volt?
- Apróbb hibák voltak benne, de szerencsére minden jól sikerült.
- Ez nagyszerű.
- Valami hír?
- Semmi különös, minden rendben.
- Pompáááááásss....
- És főnök! - kiáltott utána a nő. - Ne feledje, hogy a C szektor időgépeit ma adjuk át.
Kezében a bögrével intett, hogy vette a hírt, majd belépett a szobájába, és végre lenyelte az aznapi első korty kávéját.