A levelet az asztalomon találtam este, amikor haza értem. Messziről lerítt róla, hogy nem hivatalos dokumentum, ezért mielőtt bármit tettem volna, körbenéztem és ellenőriztem mindent. Amikor beléptem a szobába, minden úgy volt ahogy hagytam. Az idegen betolakodók ellen felállított csapdáim is a helyükön voltak. A kis fogpiszkálót én vettem ki az ajtó réséből, amikor beléptem a szobámba. Pontosan tudtam, meddig nyithatok be, anélkül, hogy beleütköznék a székbe, amit a hívatlan vendégek ellen tettem oda. Még a padlótól egy milliméterre kifeszített cérna is érintetlen volt.
Nem volt jele annak, hogy valaki járt a szobámban, azon az egy levélen kívül, ami továbbra is szemtelenül meredt rám az asztalomról.
Talán az ablakon törtek be – gondoltam és beljebb léptem a szobába.
Az ablak zárva volt. Az oda kihelyezett csapdáim is érintetlenül meredtek rám, így a rejtély továbbra is felfoghatatlan volt.
Mielőtt bármihez hozzányúltam volna, elővettem a zsebemből egy gumikesztyűt, melyet, mióta bűnügyi orvostan hallgató vagyok, mindig tartok magamnál. Az asztalom legfelső fiókjában tiszta zacskók várakoztak az ilyen és ehhez hasonló esetekhez. Gondosan eltettem a bizonyítékot, majd a táskámba rejtettem. Holnap az lesz az első, hogy megvizsgálom. Most azonban pihennem kellett.
Elviselhetetlenül fáradt voltam, az ágyban fekve mégsem tudtam aludni. A plafont bámultam és azon agyaltam, hogyan volt képes a tettes becsempészni a levelet. A családomban szokás volt karácsonykor angyalkát húzni, így csökkentve mindenkinek a kiadását. Mégsem tudtam elképzelni, hogy valamelyikük képes lett volna egyedül végrehajtani ezt a műveletet. Vagy többen kellettek hozzá, vagy valaki más csinálta. De vajon ki? – pörgettem tovább kimerült agyamat. És miért most? Mindjárt vége van az adventenek és karácsony van. Egészen eddig nem kaptam semmit, most meg ez a rejtélyes levél... Nem tudtam vele dűlőre jutni.
Hajnalban szenderedtem el és reggel arra ébredtem, hogy a legkisebb húgom ugrál az ágyamon. Miközben én benne fekszem.
Anyám második házasságából származott, hatalmas korkülönbség volt közöttünk. Így történhetett, hogy míg ő az óvodában taposta az utolsó évét, addig én az egyetemen.
– Bátyus! – kiabálta teli torokból, miközben véletlenül a medencémre ugrott és akkorát tanyált, hogy rám zuhant és lefejelt.
– Zoé – nyögtem fel, zsebkendő után kutatva, mert éreztem, hogy eleredt az orrom vére. – Nem kellene már oviban lenned?
– Anya azt mondta ma elvisz vásárolni – újságolta könnyes szemmel, miközben a homlokát masszírozta.
– És miért ébresztettél fel? – mérgelődtem, miközben kikászálódtam a paplanom alól.
– Mert anya szerint elkésel a suliból.
Erre a kijelentésére megállt bennem a levegő. Mégis mennyi lehet az idő. A telefonom után kaptam és megnyugodva vettem tudomásul, hogy csak fél tíz.
– Még bőven aludhattam volna – hagytam magára Zoét a szobámban.
– Jó reggelt! – köszöntött az idősebb húgom. – Látom te is remekül ébredtél – nézett jelentőségteljesen az orrom élé tartott véres zsebkendőre.
Cat újságíró volt, már több éve dolgozott, még a tanulás alatt is, ennek ellenére, továbbra sem volt hajlandó kiköltözni a szüleink házából. Ő volt az egyetlen, akiről talán – de tényleg csak talán – el tudtam képzelni, hogy képes lett volna végre hajtani a tegnapi csempészést. Az volt az egyetlen bökkenő, hogy később jött haza, mint én, és korábban ment el. Nap közben ugyan haza látogathatott volna, de túl messze van a munkahelye ahhoz, hogy ezt csak úgy megtehesse.
Benyitottam az emeleti fürdőbe, mire a harmadik húgom hozzám vágta a törülközőjét és takarodásra kényszerített.
Ő minden bizonnyal képtelen lett volna végrehajtani egy olyan kifinomult műveletet. Mindenesetre kezdtem őt is gyanúsnak találni.
Vérző orral vettem célba a földszinti fürdőt. Az öcsém a konyhában reggelit készített, a zabpehely mellől köszöntött vigyorogva. Nem tudtam eldönteni, hogy kárörvendésből teszi ezt, vagy csak szimplán ennyire jó kedve van, hogy még velem is képes normálisan viselkedni.
Őt szinte azonnal kizártam, és a fürdőbe menekültem féktelen jókedve elől. Anyám ezt a pillanatot választotta hogy kijöjjön a hálószobájából.
– Veled meg mi történt? – láttam, hogy “Jó reggelt”-et akar kívánni, de mikor észre vette, hogy nincs jó reggelem, inkább nem tette, amiért rendkívül hálás voltam.
– Zoé.
Nem kellett többet mondanom, hogy értse. A sajnálkozást meghagyta magának és inkább a legkisebb csemetéje után eredt, hogy kiossza.
Anya jó természetű volt. Soha nem emelte fel a hangját. Mindig türelemmel nevelt minket, és pont amiatt, mivel ilyen békés volt, el nem tudtam képzelni, hogy becsempészett volna valamit a szobámba.
Anya egyszerűen nem lehetett. Ő az én szememben teljesen fedhetetlen.
A tükörben alig ismertem magamra. A fél arcom vörös volt az orromból patakzó vértől, a szemem véreresen meredt ki, és olyan táskák voltak a szemem alatt, hogy egy hétnyi ruhát el tudtam volna bennük pakolni. A kialvatlanság és a kellemetlen ébresztő meglátszott rajtam. Borotválkozni sem ártott volna már, de semmi erőm nem volt hozzá, így csak megvártam míg eláll a vérzés, és megmostam az arcomat.
– Kérek kávét! – könyörögtem a konyhába érve és anya már nyújtotta is felém a kedvenc bögrémben.
Nem említettem senkinek a levelet, az ebédlő asztalunk körül ülők viszont egyértelműen úgy néztek rám, hogy tudni akarják az okfejtésemet. Nem adtam meg nekik azt az örömet, hogy megmondjam nekik, fogalmam sincs mim történhetett.
– Megyek – mondtam és a szobámba menekültem.
Minél korábban elindulok, annál hamarabb tudom meg a tettes kilétét.
Alig bírtam magammal, míg öltöztem, vagy amíg a buszra vártam. Az út is iszonyatosan hosszúnak tűnt, mégis mikor beértem a laborba, azt se tudtam mit kell tennem.
Percekig ültem a fehér köpenyemben előttem a borítékkal és csak bámultam rá. Talán nem kéne ezt tennem. Talán egyszerűen csak élveznem kéne az ajándékot. Aztán eszembe jutott, hogy miért is lettem bűnügyi orvoszszakértő. Nem azért mert olyannyira érdekelt volna a boncolás. Azt az első évemben gyakorlatilag képtelen voltam végig nézni, nemhogy végig csinálni. De még csak azért sem, mert olyan nagy volt bennem az igazságérzet. Egyáltalán nem. Az oka egészen egyszerűen az volt, hogy mindig én voltam az egyetlen aki nem találta ki a karácsonyi angyalkáját. Ezt pedig annyira megalázónak éreztem. Egyszer megfogadtam, hogy csakazért is kiderítem. Ezt pedig törvényes keretek között csak így tehettem meg. Igen – lelkesedtem fel újra. – Azért vagyok itt, hogy kiderítsem az igazságot.
Elővettem az eszközeimet, és nekiláttam a munkának.
Hosszadalmas volt. A kis ecsetemmel végig poroltam a borítékot ujjlenyomatok után kutatva, de amikor nem találtam semmi nyomot, majdnem feladtam.
Még az elején vagy, meg tudod csinálni – kellett az új dömping, mely lenyomta a halkan sutyoró lelkiismeretemet. A családom DNS-e és ujjlenyomata benne volt a rendszerben, természetesen írásos engedélyükkel és csak én használhattam fel őket. Ahhoz azonban, hogy hasznukat vegyem muszáj lenne találnom valamit.
A legnagyobb elővigyázatossággal bontottam ki a borítékot, minden mozdulatomat megfontoltan hajtottam végre, mégis sikerült egy aprócska hasadást okoznom a papíron. Talán nem lesz belőle baj. – győzködtem magam.
Megvizsgáltam a ragasztót is, mielőtt kivettem volna a levelet belőle, de teljesen tiszta volt. Aki ezt csinálta, mindenre gondosan odafigyelt.
A borítékban egy összehajtogatott papír volt, az üzenet újságokból kivágott betűkkel volt megírva.
“Az Angyalkád figyel téged…”
A három pont volt a legfélelmetesebb az egészben. Mégis miféle fenyegetés ez?
Egyenként választottam le a felragasztott betűket, biztosra vettem, hogy van alattuk valami nyom, várakozásaimmal ellentétben azonban minden teljesen tiszta volt.
Mérgesen toltam el magamat az asztaltól és hagytam, hogy átguruljak a fél szobán.
– Mégis, hogy lehet ez? – dühöngtem a hajamat tépve.
– Megint a karácsonyi húzáson dolgozol? – kérdezte Tom, a kollégám, aki már jól ismerte a megszállottságom okát.
– Ezúttal kifogott rajtam - fújtam ki az összes levegőmet.
– Megnézted a borítékot?
– Igen.
– A ragasztást is?
– Igen.
– A levelet?
– Check.
– A betűk alatt is?
– Check.
– A boríték belsejét?
Tom mindig tudott mondani valamit, amit kihagyok. Vissza gurultam az asztalhoz és kifordítottam a borítékot. Átvizsgáltam. Az izgatottságom a torkomban dobogott, majd csalódottan tettem le mindent a kezemből. Ez teljesen felesleges volt. Idén sem tudom meg ki húzott.
Már tényleg mindent megnéztem, és nem találtam semmit. Lélekben felkélszültem a megalázásra, amikor teljesen véletlenül megláttam egy egészen apró bizonyítékot. Az asztalomra egy szempilla esett. Talán akkor amikor kifordítottam a borítékot? Vagy az enyém? Mindenesetre ellenőriznem kellett.
Pár perc múlva kiderült, hogy nem az enyém.
Akkor jöhet a családom.
Órák teltek el, mire mindenkit leellenőriztem, végül azonban nem sikerült egyikükhöz sem kötni.
Megnéztem Tomra is hátha csak óvatlanságból került oda, de hamar kiderült, hogy az övé sem.
Nekiláttam egy egész adatbázis-ellenőrzést futtatni és csak vártam.
És vártam.
És vártam.
Haza kellett volna indulnom, de nem tudtam ott hagyni a lázasan dolgozó számítógépemet.
Aztán mégis feladtam és elindultam.
Majd visszaültem. Feladtam és visszaültem, miközben a gép csak pörgette a képeket és kereste az egyezést.
Anya késő este írt egy SMS-t, hogy hol vagyok, de nem válaszoltam neki. Nem akartam úgy haza menni, hogy nem tudom a választ.
Éjfélig ültem ott.
Utoljára álltam fel, hogy haza induljak, mikor végre diadalmasan megállt egy személynél a keresés.
A gépen felvillanó kép ismerős volt, de egyértelműen nem a családtagom. Nem értettem, hogy mit keres Ő itt.
Döbbenetemet még az a diadalérzet sem mualsztotta el, hogy már biztos voltam benne, ki az angyalakám.
Nem tudtam haza menni. Így nem.
Az akta szerint a gyanúsított nagyon veszélyes volt. Órákig ültem tanácstalanul az elém táruló képet bámulva. Tom már órák óta magamra hagyott, így senki nem volt ott velem, akinek kikérhettem volna a tanácsát. Erőtlenül dőltem le a szoba sarkába helyezett kanapénkra. Nem akartam, és ha valaki megkérdezte volna, nem is tudtam volna megmondani az okát, de sírni kezdtem.
Nem tehetem ezt Vele!
Viszont, ha nem teszek semmit, akkor nagyobb baj is történhet.
Igen, az Ő védelmében szólnom kellett a rendőrségnek.
Szombat volt már öt órája. Hamarosan együtt lesznek, hiszen ilyenkor mindig együtt vannak. Együtt csinálnak dolgokat, amiket csak ők értenek, és amikre csak nekik van szükségük.
A rendőrségnek akkor szóltam, amikor leszálltam a buszról az utcánkban. Mire haza értem még nem érkeztek ki. Bementem hát a házba.
Anya a konyhában szorgoskodott, a szomszédunk a nappaliban üldögélt egy csésze kávéval. Anyával nagyon jóban voltak, amióta öt éve mellénk költöztek. Akkor kezdtem az egyetemet és anyának kellett egy tapasztalt nő maga mellé aki már túl van egy gyerek “kirepülésén” a családi fészekből.
– Hol voltál este? – kérdezte, kíváncsian minden vádtól mentesen. Felnőtt voltam, és ő annak is kezelt. Nem fárasztott olyannal, hogy amíg itt lakom, addig az ő szabályai érvényesek. Hihetetlenül szerencsés voltam az édesanyámmal.
– Te húztál engem – vádoltam meg fáradtan. A mosoly a száján csak szélesebb lett erre a kijelentésre. – De nem értek valamit – vallottam be őszintén.
– Azt, hogyan voltam képes kikerülni a csapdáidat? Nem tudtam, mindegyikbe beleléptem. De kisfiam, elég jól ismerlek ahhoz, hogy mindent vissza tudjak állítani, ahogy volt.
Olyan büszke volt a teljesítményére, hogy elégedetten nézett rám, és a barátnőjére azt várva, hogy valamelyikünk megtapsolja.
– Váó – tette le Tessa a csészéjét és őszintén gratulált anyának. – Hogy csináltad?
Ezt a kérdést egyszerre mindkettőnknek szánta, de anya végre észrevette, hogy nem vagyok boldog a felfedezésemtől.
– Mi a baj kicsim? – mosolygott még mindig szélesen, de hangján már észrevehető volt az aggodalom.
Nem tudtam hol kezdjem, ő pedig le akart ülni. A barátnője mellé.
– Anya nem menj oda – kértem kétségbeesetten.
Ő értetlenül fordult felém, félúton a kanapé felé.
– Meg sem kérdezed, hogyan jöttem rá?
– Ugyan már kisfiam, nyomozónak készülsz – ez nem volt teljesen igaz, de nem mertem kijavítani, mert már ott állt Tessa mellett és éppen leülni készült.
– De nem te írtad a levelet – nyögtem ki nagy nehezen. – hanem Ő – mutattam a szomszédunkra.
– Ez így van kisfiam. Látod, kitudok rajtad fogni, ha akarok.
– Az nem érdekel, hogy miért van benne a bűnügyi nyílvántartásunkban?
Anya nem lepődött meg, sőt a mosolya megnyugodott.
– Mesélte, hogy egyszer áthajtott a piroson, és akkor került bele.
Ez így nem volt teljesen hazugság. Egy fontos részletet azonban nem említett.
Láttam Tessán, hogy megfeszül, a keze ökölbe szorult a térdén, az ajka remegett, orra pedig dühösen összeráncolódott.
– Azt nem mesélte, hogy mit szállított a csomagtartójában? – kérdésemet a rendőrautók szirénája zárta.
– Tessék? – értetlenkedett anya elkerekedett szemekkel.
– Anya – kezdtem. – a halott fiával furikázott fel-alá a városban. Rögzítették ugyan a kamerák, hogy áthajtott egy piroson, de nem sikerült elkapni. Később megtalálták a kocsit elhagyatva, benne a fia holttestével. A DNS-e az adatbázisba pedig a kocsiból került bele. A kocsi nyilvántartásból pedig a neve és a képe.
– Ne beszélj butaságot. És miért hívtad ki a rendőröket? Fiam… – csuklott el a hangja, amikor Tessa hirtelen megragadta.
A nő kezében az összetört teáscsészéjének szilánkja szorult édesanyám torkának. Zoé álmosan jött le a lépcsőn, hangosan nyöszörgött reggeliért. A bejárati ajtón pedig könnyedén átjutó rendőrök hamar kaotikussá tették a szombat reggelünket. Tessa lassan belátta, hogy semmit sem fog elérni azzal, hogy anyámat fenyegeti, aki köztudottan békés természet volt, de csak azért, mert jutó oktató volt, és pontosan tudta, hogyan tegyen harcképtelenné valakit. Ha nyugodt is volt, azt lehetett fenyegetésnek is tekintetni.
Miután a szomszédunk a padlón kötött ki hatalmas nyekkenéssel, a rendőrök könnyedén megbilincselték és kivezették az otthonunkból. Az akciót vezető, civilruhás rendőr elmondhatatlanul hálás volt.
– Hogy sikerült megtalálnod? Hosszú ideje kerestük már – tudakolta, egy gratuláló kézrázás közben, miközben Tessát ellenállás nélkül beültették egy rendőrautóba.
Elmosolyodtam. Ha elmondanám, hogy karácsonyi angyalkázás miatt bukott le, talán megnyeri a “leghülyébb helyzet miatt kerültem börtönbe” díjat. Ezt pedig igazán nem vehettem el Tessától, ha már a szabadságától megfosztottam.
