Az álommester 4.rész

Zina egy hatalmas hangárban találta hirtelen magát. Fölötte a csillagos ég helyett, csövek és pontosan összeillesztett üveglapok tárultak a szeme elé. Jobbra tőle építkezési munkagépek, balra pedig vasbeton lapok voltak, tornyokba építve. Előtte és mögötte hosszú folyosók, melyek zárt kapukba torkolltak.

Jobbról, váratlanul felharsant egy zengő-bongó akkord, mintha két fémcsövet ütöttek volna egymáshoz. Az üveg mindenhonnan megremegett, majd visszaverte a kellemetlen rezgést. Megrándult a teste, de képtelen volt megmozdítani. Karjaira és lábaira aljasan kúszott fel a földből előbújó acélhenger. Mintha csak egy babszár lenne. Ekkor kezdett el kétségbe esni. Rettegve kapkodta körbe a fejét, keresve a zaj forrását. Szíve a torkában dobogott, szemgolyója pedig remegett az egyre fülsértőbb zajtól.

Egy pillanatra becsukta a szemét, abban reménykedve, hogy jobban lesz, ám a zaj, még mindig bántóan hangos volt. Mikor kinyitotta, az öltönyös férfi közeledett felé, mint egy karmester, aki ritmusra lengeti a karjait. A fémcsövek hangjához hamarosan pattogó, szikrázó csörömpölések társultak, majd végül egy motor zúgása, és erős lámpafény tarkította az előadást.

Zina szemébe újabb fájdalom hatolt, mintha csak egy tűt döftek volna belé. Elképesztően rettegett, de ezen nem segített, hogy megint becsukta a szemét. A világ nem borult sötétbe. Látta továbbra is az öltönyt, a csarnokot, hallotta a hangversenyt. Aztán, minden előjel nélkül, mintha kiszívták volna a levegőből az összes zajt, néma csend lett.

Reszketve nézett fel a férfira, aki mosolyogva hajolt meg, a hang nélküli tapsnak, majd méltóságteljesen kiegyenesedett.

- Viszlát - köszönt el, majd felzúgott a munkagép, és neki ideje sem volt felfogni, hogy a kocsi vezető nélkül hajt neki, hogy a bal oldalán álló betontornyoknak nyomja.

Ez volt az utolsó - gondolta a lány. - Elköszönt.

Megkönnyebbülten sóhajtott fel, miközben a torony, mint egy dominó, ráborult, és maga alá temette.

Valaki csengetett. Lex ijedten ugrott hátra. Aztán az ajtóra nézett, és mereven szuggerálta, nehogy még egyszer megszólaljon a csengő.

Valaki kopogott.

- Szomszéd - kopogás. - Szomszéd - kiabálta egy rekedtes, öreg hang.

Aztán újra csengettek.

- Minden rendben szomszéd? Válaszoljon!

A kopogás folyamatossá vált, ahogy a kiabálás is. Egyre nagyobb lett a zaj, és ő egyre jobban érezte a késztetést, hogy kinyissa az ajtót.

A kopogás abban a pillanatban elmúlt, ahogy lenyomta a kilincset.

- Oh, maga az? - mosolygott az öreg hölgy, akivel korábban találkozott, kezében egy tál gőzölgő pitével. - Csak nem ehhez a lányhoz jött délelőtt is látogatóba? - villogtatta ragyogó műfogsorát. - Ez rendkívül kedves. Talán a barátnője is itthon van?

Meg sem várta a választ már furakodott is, mint egy élelmes kis pocok. Gyorsan tipegett összement lábain, és közben vidáman lengedezett a kordbársony szoknyája.

- Hol van az én kis szomszédom? - kérdezte vidáman, majd megtorpant. - Hát itt van - sóhajtott fel, nem minden megkönnyebbüléssel. - De jaj, mi történt vele? Talán az a fiú bánt így el magával?

Lex is belépett a szobába, és elé tárult a látvány. Az öreg hölgy, reszketve, alig állva a lábán, a kanapén ülő lány előtt állt. Zina ázottan és fáradtan, remegve az álomban átéltektől, vizes haja mögül nézett az öreg hölgyre. Nem lehetett kiolvasni a szeméből, hogy mit is gondol róla, de nem kellett. Pontosan tudta, hogy mi jár a fejében.

Felemelte bakancsos lábát, ahol a pisztolyát tartotta, mikor nem volt egyenruhában. Kivette a fegyvert és ráfogta nénire.

- Üljön le - adta ki az utasítást, és a néni engedelmesen megtette.

- Jaj, micsoda goromba alak - kapott az egyik kezével a szívéhez, míg a másikban még mindig a pite gőzölgött.

- Ne játssza az ártatlant - morogta a férfi.

- Miről beszél? - hüledezett a nő.

- Maga az. Maga gyötri ezt a lányt az álmaiban.

- Mégis, mire alapozza ezt?

- A ma délelőtti látogatásra - nyelt egy nagyot mielőtt folytatta. - Zina elmesélte, hogy mit álmodott. Azt mondta, hogy egy nagy csarnokban volt, és ebből eszembe jutott, hogy láttam ma valahol olyat, amilyenről beszélt. Csak az tartott sokáig, míg rá jöttem, hogy mégis hol.

- Egy képre alapozza a gyanúját, amit a hűtőmön látott? Nem túl elhamarkodott egy kicsit?

Lex még egyet nyelt. Mégis, hogy magyarázhatná el, hogy érthető legyen? Szakmai tapasztalatai alapján, a gyilkosságok helyszínére, elsőnek, mindig a tettes lép be. Főleg egy ilyen távoli gyilkosnak kell arról megbizonyosodnia, hogy az áldozata halott. A kérdés az, hogy mégis, miért akarta kinyírni a lányt? És miért pont egy öltönyös ember képében tartotta rettegésben?

- Úgy látom aranyom igen nagy gondban vagy... - Sóhajtott a néni, majd felállt, nem törődve azzal, hogy ő még mindig rászegezi a fegyvert. - Ha most megbocsát, akkor távozom - affektált, majd letette a konyhapultra a süteményt. - Így legyen kedves az ember... - motyogta, pótfogai között, és megcélozta az ajtót.

Tennie kell valamit, mielőtt megszökik. Valamit. Akármit...

- Aludj! - lehelte, alig hallhatóan, és lenyugodva várta a pillanatot, amíg a néni össze nem esik.

Ám a néni nem esett össze. Talpon maradt, és lassan, mosolyogva felé fordult.

- Ez nálam nem működik, fiacskám... - mennydörögte haragosan, és az arca teljesen megváltozott.

- Viszont, ha engem álomba visz, akkor Zina végez magával - vágott a szavába, még mielőtt a nő megint megszólalhatott volna.

- Édes - kacagott föl. - Olyan maradi vagy. Gondolod, hogy csak úgy uralkodhatunk másokon, hogy álomba visszük őket? - tette fel hirtelen a nagy kérdést. - Mi van ha az álmot hozzuk ki?

Ekkor megremegett a föld, és a falakat mély morgás rázta meg. A padlót valami éles karistolta végig, a falakat pedig mintha egy ostor csapkodta volna. Az öreg hölgy kedvesen mosolygott, ahogy egy monumentális tigris állt meg mögötte. Az állat marja egy fejjel magasabban volt, mint ameddig a néni ért, szétterpesztett mellső lábai között pedig egy kocsi is kényelmesen elfért volna. Nagy zöld szemeit összehúzta, és ugrásra készen meghajolt.

- Évek tapasztalata - kezdett bele a nő, miközben megfordult, hogy megcirógassa, házi kedvencét. - És mivel képzeletbeli, bármikor eltüntethetem, vagy előhívhatom, ahogy kedvem tartja. Viszont van olyan valóságos, hogy szét tudjon tépni egy embert - be sem fejezte a mondatot, mikor az állat ugrott.

A belmagasság nem engedte volna meg, hogy ezt megtörténjen, de az illúzió könnyedén áthatolt a plafonon és földet ért a kanapé előtt, ahol Zina, felsikított, és Lex, fájdalmasan felüvöltött. Aztán már csak tépés, és morgás, harapás és rágás hallatszott. A nő elégedetten szemlélte a bestiáját.

- Az egészet az apádnak köszönheted - kezdte, és leült egy székre a konyhapult mellett. - Régen a segítségét kértem, mivel egy ügyvéd volt. Megbíztam a problémámmal, és ő elárult engem. Nem segített eléggé, így hosszú, hosszú időre lecsuktak. Pedig az nem is az én hibám volt. Nem az én hibám volt - kézzel túrt bele a pitébe, és mohón majszolni kezdte. - Mikor bekerültem, megígértem neki, hogy hallani fog még felőlem. Megfogadtam, hogy még találkozunk - lenyalta bütykös ujjairól a meggyszószt, majd fojtatta. - Ám amikor kiengedtek, jó magaviseletért, megtudtam, hogy meghalt. Meghalt az a gyáva, így sok évnyi felesleges tervezgetés ment kárba. Elmentem a sírjához, hogy megátkozzam, ám ott találkoztam veled. Oly keservesen zokogtál a sírja előtt, nem tudva arról, milyen is volt valójában - hangja egyre jobban csöpögött a gyűlölettől. Újabb adag pitét markolt fel, azonban ezúttal a sütemény szétmorzsolódott szorosra zárt ujjai között. - Az a férfi egész életében öltönyt viselt és hazudott mindenkinek. Pedig az öltöny megbízhatóságot sugároz. Azt hiteti el veled, hogy jó ember, aki viseli. Pedig azok a legrosszabbak, akik öltönyt húznak magukra.

Felkacagott, ahogy a dívány felé fordult, és egy legyintéssel eltüntette a tigrist. Vérre, húscafatokra, egy fél lábra számított. Kidülledt szemekre, és halálba fulladt sikolyokra. Ám a dívány tiszta volt. A tigris karmai csak a huzatot tépték fel, a matracot belezték ki. A lány és a férfi eltűnt.

Felállt, hogy körül nézzen, ekkor azonban egy nehéz tárgy vágta fejbe. Zuhanás közben csak azt látta, hogy egy baseball ütő volt.

Lex és Zina pár nappal később, mikor a lányt kiengedték a kórházból, a rendőrségen ültek.

- Nem mondanám semmiségnek, amiért huszonöt évet ült - morogta az orra alatt Lex. - Megölte a gyermekét, és a zsaruk kézzelfogható bizonyítékot találtak ellene. Még, jó hogy az apád nem tudott rajta segíteni - mondta hangosabban. - Bár az is jó kérdés, hogy miért ölte meg a fiút... - gondolkozott el, ám szeme megakadt a reszkető lányon és felsóhajtott. - Ne haragudj, ha nem akarod, akkor nem mondom, hogy mi történt.

- Történt ennél több is? - ráncolta a homlokát a lány, reménykedve abban, hogy a válasz nem lesz.

- A börtönben több szoba társa is panaszkodott, hogy rémálmai vannak, mellette. Ám a magaviseletére nem volt panasz. Ez hátborzongató...

- Miért is? - csodálkozott Zina. - Évekig élt mellettem, és minden nap találkoztunk. Minden nap megkérdezte, hogy aludtam, és én mosolyogva csak annyit mondtam, hogy “jól”.

Lex nem szólt semmit, szomorúan nézte a lányt, aki jól láthatóan az őrület szélén állt.

- Talán hatással voltak rá az álmok, amiket küldött... - gondolkozott hangosan.

- Hogyan? - Zina hangja egy oktávval feljebb csúszott kérdése végére.

- Hogy hatással van ránk, milyen álmot küldünk rá a másikra. Ha mindig rémálommal foglalkozunk, akkor mi magunk is rémálommá válunk.

- Azt akarod mondani, hogy dilis leszek? - vinnyogott tovább a lány.

- Ha ezt így folytatod, akkor biztosan - morgott a férfi, de hangosabban csak ennyit mondott. - Szerintem ez rajtad múlik. Ha soha többet nem használod, akkor minden rendbe jöhet.

Zina elgondolkozott, látta rajta az elhatározást, és ez megnyugtatta.

- Kérdezhetek valamit?

- Igen.

- Hogyan sikerült kicselezni a tigrist?

Lex elmélázott, hogyan is tudná a legegyszerűbben elmagyarázni a történteket? Végül azonban nem tudta másképp megfogalmazni.

- Azt mondta, hogy bármit kihozhatunk az álomból - kezdte és a lány figyelmesen bólintott. - Ha kihozhatunk onnan, akkor be is vihetünk. Én magunkat próbáltam meg, és sikerült is, de csak egy pillanatra. Ami még nagy szerencsénk volt, hogy máshova rakott le minket, és így nem a tigris nemlétező gyomrában végeztük.

- Szóval azt mondod, hogy bármit megteremthetek, ebben a világban?

- Igen, csak az nem lesz tartós.

A lány gondolkozott, ő pedig visszafordult a gépéhez.

Zina elmerülve a gondolataiban lépkedett az utcán haza felé. A lehetőségeit mérlegelte. Képes lenne mindent megváltoztatni az életében. Jól megélhetne, abból amire képes. Nem kéne könyvtárban dolgoznia, nem kéne egy kis lakásban élnie. Megtehetne bármit, amit szeretne.

Valaki neki ment és ez kizökkentette a gondolataiból. Felnézve egy fekete lakkcipőt pillantott meg, szürke lennadrágot, és ugyan olyan zakót, a fehér ing be volt tűrve a nadrágba, és a fekete nyakkendő, nem volt teljesen felhúzva a nyakig. A keze görcsbe rándult a látványtól. Gyomrában érezte, hogy megfordul az aznapi reggeli, és a szája szólásra nyílt, hogy mélyre temesse a férfi elégedett mosolyát.

Ám mielőtt még kimondhatta volna a szót, a férfi távozott, csak a hátát nézte, amíg eltűnik a sarkon.

Megkönnyebbült? Vagy csalódott? Nem tudta eldönteni. Megtehette volna, hogy utána megy, de nem akart olyan lenni, mint az a nő. Nem akart megőrülni, és végképp nem akart senkit sem megölni.

A sötét és csendes lakás megnyugtatta. Végre otthon volt, bár soha nem érezte itt magát biztonságban. Itt kezdődött, és itt ért véget minden. Most már békésen aludhatna, ha képes lenne arra, hogy aludjon, mert bár senki sem fogja zavarni az álmait, az élénk képek sosem fogják aludni hagyni.

Gyorsan lefeküdt, és bár rettegett attól, hogy mi lesz ennek a vége, behunyta a szemét. Keze görcsösen szorongatta a párnáját, és próbált nem a rossz élményre gondolni. Nem nagyon sikerült, az emlékképek vissza-vissza tértek, és képtelen volt hosszabb ideig csukva tartani a szemét.
Végül mégis elaludt, és boldog mosoly jelent meg az arcán.
Már nem hallhatta, hogy az ajtaja előtt Lex, egy halk szót suttogva, szintén álomba zuhan...

Vége!