Tükörszem

Csak a halk szuszogása hallatszik.
Apró keze ökölbe szorítva a feje mellett fekszik, csöppnyi ajkai résnyire nyitva, és csak a mellkasán látszik, hogy a levegő ki-be jár benne. Térdeit enyhén felhúzza, hiszen még nem szokott hozzá, hogy elég helye van kinyújtani.
Hirtelen felébred, mert rosszat álmodott, és hatalmas szemeit összehúzva sír. Kétségbeesésében alig veszi észre, hogy valaki felveszi és a karjaiba zárja. Megnyugtató hangja pedig nagyon lassan jut el hozzá.
A légzése megnyugszik, ahogy belekapaszkodhat az erős vállakba. Párat csuklik még, aztán végleg elcsendesedik. Kinyitja csillogó szemét, és ahogy leemelik a vállról, meglátja védelmezője arcát.
Mosolyog!
Kivillantja csálé fogait. Arcán a szőr kuszán elburjánzott, göndör fekete haja pedig elaludva áll kerek fején.
Mintha csak a rémálmából lépett volna elő, a gyermek mégsem fél tőle. Fogatlan kacagással, kicsi szívben hálával viszonozza a kedvességét. Most már tudja, hogy nem kell félnie ettől az embertől.

A férfi belenézett gyermeke ragyogó kék szemébe és meglátta magát benne. De nem úgy, mintha tükörbe nézett volna. Úgy látta magát, mint egy király. Egy király, kit csak, kis hercegnője szemében pillanthat meg.

A Mesélő 3.rész

- Mindennek van története - suttogta a lány, miközben keresztbe tette a lábait, és egymásba font ujjaival átölelte a térdét.
Egy ókori római színház egyik falán csücsültek a fiúval, aki közben érdeklődve nézte.
- Vegyük például ezt a helyet. Ezek a kövek itt alattunk, mesélnek. Csak csukd be a szemed és fülelj.
A fiú becsukta a szemét annak ellenére, hogy szívesebben nézte volna a lányt.
Először nem hallott semmit sem. Csak a szél búgott a sziklák résein át, csak a fű selymes suhogása töltötte be a teret. Teljes mértékben ellazult.
- Kenyeret és cirkuszt a népnek - kezdte a lány halkan, hogy a szellővel együtt hangzott. - Egy kisfiú ült az első sorban, az édesanyjával. Még babásan kerek volt, de már tudott járni és beszélni. Fülére lógott göndör fekete haja, miközben a színpadon feltűntek a színészek. Az arcukat maszk borította. A kisfiú alig bírt ülni a fenekén, állandóan fölugrált, ezért az anyja az ölébe vette.
A lány kezdett belefeledkezni a mesébe, teljesen átváltozott a hangja, miközben szájával finoman formálta a szavakat. Mintha tényleg a fal szelleme szólt volna belőle.
- A fiú az édesapját kereste, sehol sem találta, az anyja azonban kedvesen nyugtatta. El kellett mennie valahova, majd otthon találkozunk. Ettől a kisfiú látszólag megnyugodott, de pár perc múlva ismét felállt. Ezúttal már érdekelte az előadás, sokkal közelebb akart menni. Meg akarta érinteni a hőst, Olyanná akart válni, mint ő. Nem tudta, hogy a maszk mögött az édesapja játszik - elhalt a hangja, mintha olyan könnyű lett volna, hogy a szél szárnyán tova szállt. - Kitört a tapsvihar - tért vissza egy pillanatra, hogy aztán egy könnyű szellő ismét tova repítse.
Rövid ideig csend volt közöttük, valahonnan lüktető ritmust hozott a szél. Mintha tényleg tapsolnának. Aztán szép halkan elcsendesült.
- Otthon a kisfiú lelkesen mesélte el az apjának, hogy mit látott. Karjaival hadonászott, és vágó mozdulatokat tett, ahogy a színházban látta. Hadakozott és vitatkozott a képzelt ellenséggel, majd győzedelmeskedett felette. A szülők mosolyogva nézték gyermeküket, miközben a férfi hátulról átkarolta a nőt és lágyan belelehelt a nyakába.
Újabb csend telepedett közéjük, ahogy a csukott szemük mögött felelevenedett az idillikus családi kép. A döngölt agyag utcán a gyermek a port felkavarva szaladgált. Fehér ruhájába belekapott a szél, és köpenyként lebegett utána, mint valami palást. A lemenő nap megcsillant a felkavarodott porszemcséken és szikrázva, mint megannyi gyémánt, hullott alá.
- A példaképe lett a hős. Egyre több és több előadáson vett részt és a végén már ő is a színésszel együtt kiáltotta a szöveget. Büszkék voltak rá. Egyszer talán ő is színész lesz, mondogatták maguk között. Aztán,,, - a levegő hirtelen fagyossá vált, ahogy a lány hangja megváltozott. - Egy előadás után a fiú végre elhatározta, hogy beszélget a hőssel. A taps végén megvárta, míg elvonulnak a nézők és a színfal mögé lépett. Éppen akkor vették le a maszkjukat a szereplők és öltöztek át a hétköznapi ruhájukba. Ekkor látta meg, hogy a hős valójában az apja. De nem akarta elhinni. Lelkesen futott oda hozzá, hogy megint elmesélje, hogy most éppen mit tett a hős, de meséje végén megkérdezte. Te miért vagy itt? Anyu azt mondta, hogy otthon fogsz minket várni. Mikor a férfi nem válaszolt egyből, megértette, de a kis lelkében az apja és a hős képe nem lehetett azonos.
A mondat vége olyan súlyos volt, hogy koppant a földön, kiszívva a környezetből a hangokat.
Észre sem vette a fiú, hogy nyitott szemmel bámulja azt a kicsi zöld fűcsomót, ami kitűnt a többi közül. Vajon mi történik a családdal? A kisfiú, hogyan fogja feldolgozni a hős mivoltát? Kit fog jobban szeretni? A hőst, vagy az apját?
- A férfi korábban katona volt. A lételeme volt az emberi élet kioltása. Szinte vágyott rá, hogy ölhessen. A fiát mégis szerette. A felesége és a gyermeke miatt meg akart változni. Így az egyetlen hely, ahol levezethette a felgyülemlett feszültségét, a színház volt, ahol azt kellett eljátszania, amihez a legjobban értett. Mégis, mikor a fiát karjaiba vette, és látta szemében a hitetlenséget, látta azt, hogy jobban szeretné, ha a hős nem ő lenne, fellángolt benne a vágy... Hiszen már teljesen eggyé vált a hőssel...
A hős ellensége, merült fel a fiúban, ahogy megfagyott benne a vér, és minden egyes szőrszál felállt a karján. A hős legnagyobb ellensége, ha már nem hisznek benne.
- Megölte - jelentette ki a lány egyszerűen, mintha meg akarná könnyíteni, mondanivalója súlyát. Mégis, így, mintha sokkal nehezebb lett volna, a hosszú csöndtől, ami utána következett. - Megölte - ismételte. - Mert a kisfia a legnagyobb ellenségévé vált.
A lány felemelte eddig a földet kémlelő  tekintetét és keményen belemélyesztette a fiúéba. Fájdalom, és egykedvűség, gyűlölet és hűség keveredett benne, ahogy felidézett csupán a nézésével egy szörnyű éjszakát. Közelebb lépett, egyre közelebb, majd a füléhez hajolt, és belesúgta:
- A hősöd, megmentett téged.
Mintha egy mérgezett tűvel szegezték volna ki ezt a mondatot. Egyszerre volt ígéret, és  halálos ítélet.
- Mi? - hökkent meg a fiú.
- Ezt súgta bele a fia fülébe - lépett hátrébb egykedvűen a lány.
- De miért?
- Mert teljesen bekattant. Mert első sorban a hőse akart lenni és nem az apja.
Rövid csend után ismét a fiú szólalt meg.
- Miért van az, - suttogta fojtott hangon. - hogy minden történeted halállal végződik?
A lány ijedten ugrott hátra, és kellett egy perc, mire összeszedi magát, és visszatér a jelenbe.
- Ilyen az élet - mondta szomorúan, ismét a  földet pásztázva.
A fiú hosszan figyelte, ahogy a lány lassan megfordul és körbetekint a romokon. Felemeli a fejét, hogy egészen a hátsó sorokig ellásson, mintha a hallhatatlan tapsot hallgatná, mintha a láthatatlan embereket figyelné. Mintha a múltat és a jelent egyszerre érzékelné, és kinyújtva kezét, megérinthetné az ókoriak hátrahagyott szellemét. Mélyen magába szívja őket, befogadja, meghallgatja.
- Mond - kezdte félénken és halkan, mert nem akarta megijeszteni a lányt. - Mond, az emberek, akikkel találkozol... - mély levegőt vett, hogy be tudja fejezni a mondatot. - El tudod mondani az ő történetüket is?
Nagy és csodálkozó szemekkel fordult felé. Nem értette a kérdést.
- El tudod mondani az én történetemet, csak úgy, ha rám nézel?