2016. szeptember 17., szombat

Labirintus

Először jobbra.
Aztán balra.
Majd kétszer megint jobbra, végül egyenesen, hogy a végén, ismét balra fordulj.
És itt a vége. Nincs tovább.
Vagy, nézzük a másik irányból...
Először balra, kétszer egyenesen, aztán jobbra, és ismét balra.
És itt sincs semmi. Már nem egyszer jártam végig. Újra, és újra, de sehogy sem jutok át rajta. Pedig a legenda szerint, ott vár rám, a túloldalon az, amit keresek. Ami a szívem vágya.
Már többen jártak ott. Már többen bizonygatták, hogy lehetséges túljutni, de akkor nekem miért nem sikerül? Úgy ismerem ezt a labirintust, mint a tenyeremet. Itt vagyok már két éve, és nem találok kiutat belőle. Mindig visszajutok ide, ahol elkezdtem.
Kétségbeesetten vágyok arra, hogy láthassam a túloldalt. Látni akarom!
Dühösen szuggeráltam a bejáratot. A bokrok, amik a labirintus falait alkották, széltől kacagva és fütyörészve néztek vissza rám.
Legszívesebben egy láncfűrésszel estem volna neki.
Miért? Miért nem megy, mikor másnak ment? Miért javasolta az első utat a barátnőm? Miért javasolta a másodikat a testvérem? Ők miért jutottak át, és én miért nem?
Pedig pontosan követtem az utasításaikat. Meg is kaptam a térképet róla. Ismerem, mégsem tudom, hogy hol a kijárat.
Fáradtan rogytam le a fűbe, fejemet két kezem közé szorítva. Szét akart hasadni. Talán jobb lesz, ha mára abba hagyom. Holnap újra megpróbálom.
.
.
.
Kimerülten rogytam le a fal tövébe. Nincsen kijárat.
Kezemben a számtalanadik lap, melyre rámásoltam a térképet. Már ez is gyűrött volt a sok használattól.
- Feladom - sóhajtottam bele, a néma csöndbe.
Gondosan kihajtogattam kezemben a papírt, majd a farzsebemből elővettem az öngyújtómat. Felpattintottam, majd a papír sarkához érintettem a lángot. A tűz, éhesen enni kezdte. Csendben sírtam, míg elégett. Végül ujjaim közül csak a hamu pergett a földre.
A bokrok ágaiba kapaszkodva felálltam és kibotladoztam az útvesztőből.
Dermedten álltam meg. Ott, ahol eddig senkit sem láttam sétálni, most egy fiatal férfi álldogált. Mintha csak rám várt volna. Arca mosolygástól ragyogott, egyenes tartása eleganciát és úriságot sugallt. Helyes, haja kócos, éppen olyan, akibe első látásra beleszeretnék.
- Furcsa lány vagy - billentette félre a fejét, de mosolya nem hagyott alább.
- Miért? - bukott ki belőlem.
Válasz helyett azonban, csak felemelte a kezét, és fölém mutatott. Kétkedve fordultam meg, majd pedig mindent megértettem, mikor megláttam a feliratot.
Egy nevet.
De nem az enyémet.
A bokrok fölött, kovácsoltvasból, barátnőm neve díszelgett.
- Ez nem a te utad!
Végig? Végig rossz ösvényen mentem? Olyannyira követtem az utasításait, hogy fel sem tűnt ez az apróság.
- A Tiéd, erre van - nyújtotta felém a kezét.
Gondolkodás nélkül fogtam meg, és pár perc múlva, jó pár másik útvesztőt magunk mögött hagyva, megálltunk előtte. A falak tetején, az én nevem állt.
- Várj! - ragadta meg a könyökömet, mikor el akartam indulni.
Levette a sálat a nyakamból, és bekötötte vele a szememet.
- Bízol bennem?
Nem várta meg a válaszomat, betámogatott, majd megpörgetett, és irányba állított.
- Ha megteszed, egyenesen a célhoz érsz. De meg kell ígérned, hogy nem veszed le a kendőt a fejedről - súgta még bele búcsúzóul a fülembe, majd halkan elhátrált tőlem.
Felkaptam a kezem, hogy azon nyomban lerántsam magamról a kendőt, és az arcába dobjam, de végül ujjaim megálltak a levegőben.
Ez egy labirintus. Az én nevemmel. Ha a legenda igaz, a célnál megtalálhatom azt, amit keresek. Már két éve keresem az utam, és most itt vagyok.
El kell induljak!