2014. október 31., péntek

Halloween-i mese

A ház verandáján álltam és néztem, ahogy a nap már bukik le a horizonton. Narancssárgára festette a felhőket és utolsó fáradt sugaraival még bearanyozta a vöröslő leveleket. Pedig még csak délután öt óra volt én pedig próbáltam minél jobban magamba szívni ezt a fantasztikus látványt.
Végül a nap eltűnt én pedig összehúztam magamon a pulóveremet és beléptem a meleg házamba. A kandallóban ropogott a tűz, de még mielőtt leültem volna elé egy jó kis romantikus filmet megnézni, kimentem a konyhába, hogy a pattogatott kukoricát egy tálba kiöntsem. Elégedetten rágcsálva tértem vissza és ültem le a kanapéra. A tévében viszont nem találtam kedvemre valót. Csupa halloweenes film gyerekeknek. Jókor - gondoltam, - hiszen most van minden gyerek az utcán,  hogy csokit gyűjtsön.
Távol lakom a város központjától, így csak nagyon ritkán téved erre egy-egy bátrabb gyermek. Mindenki azt hiszi, hogy boszorkány vagyok és ha belegondolunk nincsenek olyan messze az igazságtól. Öreg faházban lakom, ritkán látnak az emberek. Általában korán reggel elmegyek és csak késő este jövök haza. Hosszú fekete hajam van és zöld szemem, ami köztudottan csak a boszorkányoknak van. Szeretem a hosszú szoknyákat, és bordó színt, annak ellenére, hogy most lila csipkés ruha van rajtam.
A film a laptopomról ment és a legizgalmasabb részt egy csengőszó szakította félbe. Megállítottam a filmet, felkeltem és kinyitottam az ajtót. Egy zombinak és egy múmiának öltözött kisfiú állt az ott és teli zsákjukat felém tartották, hogy csokit tegyek bele. Ha valamit, a csokit, biztosan a boszorkányok találták fel, így nem is szeretem annyira. Tönkreteszi a fogat. Így hát saját készítésű süteményeket adtam a kölyköknek, akik mosolyogva távoztak is. Hosszú ideig néztem utánuk, amíg végül eltűntek a város fényes utcáin. Becsuktam az ajtómat és visszaültem a gépemhez. Nem telt el két perc és újra csöngettek.
- Csokit, vagy csalok! - követelte a boszorkány és a jeti, majdnem tele zsákjukat felém tartva. Sütit kaptak ők is, aztán távoztak.
Idén nagyon nagy volt a forgalom nálam is. Rengeteg gyerek merészkedett a közelembe és nem bántam. Mosolyogva fogadtam őket és ők vidáman távoztak.
Lassan elfogyott a sor, ami az ajtóm előtt állt én pedig érdeklődve néztem rá az utolsó kislányra. Ő mintha nem lett volna kiöltözve. Egy egyszerű pólót és szoknyát viselt, ami mintha egy kicsit nagy lett volna rá, de nem feltűnően. Szőke haja egy copfba volt hátul összefogva és egy szalaggal masnit kötöttek rá dísznek. Pirospozsgás arca mintha porcelánból lett volna és hatalmas vigyor terült szét rajta. Valahonnan ismerős volt.
- Te minek öltöztél be? - guggoltam le hozzá, hogy közelebb legyünk egymáshoz.
Először elcsodálkozott arcot vágott, majd ismét szélesen elmosolyodott.
- A testvéremnek. - mondta egyszerűen, majd a zsákját az orrom alá nyomta, hogy megkapja végre a sütijét.
Meghűlt bennem a vér. Ahogy ismét végig néztem a kislányon felismertem rajta régi ruháimat és azt a szalagot is, amit még kisiskolás koromban kaptam édesanyámtól. Szüleimtől csak nagy ritkán hallottam a nővéremről, aki még akkor meghalt, mikor én nagyon kicsi voltam és szinte minden képet elrejtettek otthonról, ami őt ábrázolta. Egyszer láttam az álmomban, pontosan ugyan így nézett ki. Csak mosolygott és mosolygott még akkor is, mikor a betegsége már nagyon elgyengítette. Az álmom utolsó képe, hogy egy ágyon fekszik csukott szemmel olyan derűs nyugalommal, mintha csak aludna. Aludt is, és álmodott, most pedig felébredt, hogy meglátogasson.
Lomhán kinyújtottam felé a kezemet, hogy megsimogassam és mikor hideg arcához értem egy forró könnycsepp gördült le a szemem sarkából
.

Vörös és fehér

Csendben álldogáltam bíborszínű ruhámban a sötét folyosón, amelynek végéből hangos mulatozás zaja hallatszott. Engem ünnepeltek, vártak rám, de én képtelen voltam megmozdulni. Nem akartam menni, egyszerűen csak vissza akartam menni a szobámba a magányomba,  ahol biztonságban vagyok. Pedig tudtam, hogy a folyosó végén azok az emberek várnak rám, akik szeretnek. Mégis jobbam szerettem volna egyedül ünnepelni.
A piros szőnyegen csendben toporzékoltam, vártam a bátorságot, ami majd egyszer csak, reményeim szerint, elönti a testemet és képes leszek megmozdulni. De nem jött...
Hideg fuvallat lengette meg loknikba csavart hajamat, és borzolta fel a nyakamon a szőrt. Összerezzentem. Hirtelen egy sötét alak jött felém. Azt hittem, hogy egy komornyik az és már nyitottam a számat, hogy közöljem vele, mindjárt indulok. Azonban mielőtt megszólalhattam volna, megragadta a könyökömet és maga után húzva, betaszított a szobámba. Olyan erő volt benne, hogy egészen az ágyig tántorodtam, majd abban megbotolva, teljesen rázuhantam. A mályva színű selyem azonnal összegyűrődött alattam és kellemes levendula illattal lengett körbe. Eszembe sem jutott sikítani, pedig a sötét alak kezében megcsillant valami.
Mire észbe kaptam már nem volt lehetőségem, a fájdalom lassan és alattomosan kúszott fel a hasamból az agyamig és tudtam, hogy a ruhán nem fog meglátszani frissen kibuggyanó vérem...
Megborzongtam. Ismét a folyosón álltam és a sötét alak sehol sem volt. Csak álmodtam az egészet, vagy beletekinthettem a jövőmbe. Nem tudom. Vajon hol vagyok nagyobb biztonságban? - tettem fel magamnak a kérdést, de nem tudtam rá a választ. Eddig mindig a szobám magányából néztem a fényűzést és mindig vágytam is rá. Most pedig, amikor van rá lehetőségem, hogy megtapasztaljam milyen az, félek megtenni az első lépést.
A falakról régi idők arcai néztek le rám és egyként biztattak. Hercegek és hercegnők, bárók és lovagok százai harsogták a fejembe: Tedd meg az első lépést, a többi pedig majd jön magától.
Behunytam a szemem és beszívtam a régi épület történelmi porát. Szívtam az ősök erejéből majd ólomsúlyú lábamat felemelve megtettem az első lépést. Aztán a következőt és a következőt. Hirtelen úgy éreztem, mintha szárnyalnék. Csak repültem a hangok felé, aztán mintha falba ütköztem volna, megálltam. Ki kell nyitnom az ajtót és be kell menjek, de nem visz rá a lélek. Végül mégis felemeltem a kezem, de ekkor az ajtó magától kinyílt.
A bent uralkodó fényár, most a sötétségbe borult folyosót is elfoglalta. A hirtelen támadt világosság miatt be kellett hunynom a szemem, de amint hozzászoktam körbenézhettem. Hatalmas táncterem volt, monumentális kristálycsillárokkal bevilágítva. A fal és a földig érő ablakok mellett asztalok roskadoztak finomabbnál finomabb ételekkel. Mindenki fehérbe öltözött az egészen apró csemetétől kezdve a sokat megélt nagymamámig. Kezükben fehér kristálypohár, melyben pezsgő buborékozott.
Egy pincér lépett oda hozzám egy kristálypohárral, kezében egy üveg. Megfogtam a poharat és bólintottam, hogy tölthet.
Az üveg száját a pohár széléhez érintette és vérvörös borral töltötte tele.


2014. október 30., csütörtök

A kereszt titka

Egyszer valaki azt mondta nekem:
- Nem értem, hogy a keresztényeknek, miért jelképük a kereszt, hiszen az egy nagyon durva kínzóeszköz volt, nagyon gonosz embereknek. Így tulajdonképpen a halál és a szenvedés lóg vagy áll minden templomban vagy a tetején. Miért van ez?
Nem tudtam válaszolni, mert számomra természetes volt mindig a kereszt jelenléte. Hogy miért, nos nem tudom, valószínűleg azért, mert én azelőtt is láttam, hogy fel tudtam volna fogni hogy  mi az.
Elgondolkozva ezen, rájöttem, arra, hogy ő nem azt látja, amit mi keresztények látunk a keresztben.
Igen, valóban egy kínzóeszköz és igen, tényleg gyilkosokat és rablókat szegeztek rá. Akkor kérdezhetnétek, hogy Krisztust miért feszítették keresztre, hiszen ő egyik sem volt. Hogy, miért? Mert gyilkosok és rablók feszítették keresztre. És ő vállalta...
Ez az a betanult válasz, amit minden kereszténytől hallani fogsz, ha megkérdezed tőle. Ez nem azt jelenti, hogy nincs benne igazság. Azonban eszembe jutott egy előadás, amin a volt hittan tanárom beszélt. Egy kis kápolnában ültünk ő pedig a kereszt alatt sétált, majd megállt pont alatta és azt kérdezte tőlünk:
- Hogy mutatjuk ki, hogy szabadnak érezzük magunkat? - egy pillanatra síri csönd lett, én azonnal a fölötte lógó feszületre néztem majd elmosolyodtam, mikor az előadó is szélesre tárta a karjait.

Hát ezt jelenti számunkra a kereszt.

2014. október 13., hétfő

Szeret, nem szeret

A parkban sétálgatva merengsz azon, milyen szép is az élet. Tavasz van, nyílnak a virágok és te meglátsz egy szép százszorszépet. Lehajolsz, hogy leszakítsd és szerelmes tekintettel elkezded tépkedni a szirmait. Szeret, nem szeret, szeret, nem szeret... /Szegény virág, mit vársz tőle?/ És ha véletlenül az jön ki, hogy nem szeret, akkor csalódott arcot vágsz, leszakítasz még egy virágot és kezded az egészet előröl. /Ismétlem, szegény virág.../ De meg lehet érteni, hiszen, ha nem kapjuk meg Tőle a választ, mert nem merünk rákérdezni, akkor szerencsétlen virágnak kell megmondania.

Aztán eljön az a bizonyos nap (nem szükségszerű, de általában eljön), mikor az egyik félnek elege lesz a másikból (ez rendszerint  a fiú) és akkor szakítás van. Arra jöttem rá, hogy nem véletlenül hívják így, mert ilyenkor a szív annyira tud fájni, hogy szétszakad és majd beleőrülsz, hogy nem lehetsz vele. Először elhordjuk mindennek az illetőt, de mondandónk végére mindig odatűzzük, hogy "de én még mindig szeretem". Ez, tapasztaltam, a legnagyobb hiba amit ilyenkor el lehet követni. Szereted, természetes, hogy szereted, de nem kényszerítheted a másikat, hogy ő is így érezzen irántad. De, hogy mi erre a megoldás, azt kevesen árulják el, csak annyit mondanak, hogy engedd el, lépj túl rajta, nem is illettetek össze... Azt senki sem mondja meg, hogyan csináld. Te pedig szépen lassan beleőrülsz, hogy nem tudod elfelejteni.

Már egy hete csak ő jár a fejedben és csak reménykedsz, hogy végre izomlázat kapott és nem tud felkelni az ágyából. Amikor egyedül vagy arra gondolsz, most milyen jó lenne vele lenni, aztán rájössz, hogy soha többé nem lehetsz vele és sírni kezdesz. Amikor másokkal, folyamatosan szidod, de megemlíted, hogy szereted, hogy te mennyire jó voltál vele és hogy ő mennyire szemét volt, hogy nem tisztel téged. Reggel arra kelsz, hogy nincs melletted, este arra fekszel, hogy nem is akarod, hogy melletted legyen. Nem tudsz aludni, legszívesebben jól megmondanád neki a véleményed, hogy legalább annyira fájjon neki, mint neked. /Csak sajnos a fiúkról ez általában lepereg és vállat vonva élik tovább szánalmas kis életüket nem törődve többet veled./

A tanácsom, a következők:
1. Menj haza, sírj és hord el mindennek!
2. Értékeld a kapcsolatotokat, egyedül, vagy valakinek a segítségével
3. Döntsd el, hogy nem fogod többé szeretni!

Hogy ezt, hogy? Több féle képen is lehetséges. Ha mondjuk kipróbálod a virágos trükköt. Leszakítasz egy százszorszépet, szépen leülsz, megkérdezed Isten, hogy őt szánta-e neked, vagy sem, szeressed vagy sem. /Beszéld meg vele jól, hidd el hall téged és segíteni fog./ Ha a végeredmény az lett, hogy ne szeresd, akkor a következőt tedd. Mikor eszedbe jut valami szép róla, mondjuk hiányzik, vagy megölelnéd és megint sírógörcsöt kaptál, mert nem teheted meg, akkor kezd el mondani magadban, hogy "nem akarom szeretni". Ne egyszer, ne kétszer, nagyon sokszor. Ha pedig már érzed, hogy elmúlt a roham, akkor jól csináltad. És ezt mond el minden nap tíz percen keresztül; mikor felkelsz, mikor buszozol, mikor órán ülsz, vagy amikor eszedbe jut.

Ezt, ne értsd félre, nem azt jelenti, hogy gyűlölnöd kell, hanem azt, hogy nem kell szeretned. Nem kell belerokkanj abba, hogy hiányzik, mert az rövid úton lelki halálba vezet. Kitartást lányok, mindenkinek van valaki a világon, aki mellett nem kell feszengened és soha nem fog ott hagyni, mert szeret. Úgy szeret, ahogy te szereted.

Madarak, kiket megkövezünk hevességtek tiszta pillanatában, hova zuhantok?

Ez egy iskolai beadandó, de szerintem ide is illik, így kiteszem és kíváncsian várom, hogy nektek mi a véleményetek. Jó olvasást! :)

---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Vajon miért csodáljuk, irigyeljük a madarakat? Mi késztet minket arra, hogy megkövezzük őket? És hova vezet mindez?
Talán egyetlen tulajdonsága miatt csodáljuk és irigyeljük a madarakat. Ez pedig nem más, mint a repülés. És mit jelent a repülés, amire annyira vágyunk? Szabadságot. Akkor valójában a szabadságra vágyunk? Igen, végül is ezt irigyeljük a madarakban, hogy bármikor tovarepülhetnek, hogy nem hagyják magukat bezárni, korlátozni.
Irigyeljük őket, habár mi is szárnyalhatunk. Vannak olyan emberek, akiken látszik, hogy nem a Földön élnek, hanem túl azon. Ők a csodákat látják és befogadják, sőt tovább is adják azoknak, akik arra érdemesek. Mindannyian találkoztunk már ilyen emberrel. Milyen érzés volt vele lenni? Először kellemes, megnyugtató, tiszteljük őket, aztán szép lassan idegesítővé válnak?! Vajon ő miért ilyen boldog? Állandóan pozitívan áll hozzá mindenhez, pedig most együttérzésre lenne szükségem. Túl tökéletes! - gondoljuk és közben egyre jobban gyűlöljük. Ekkor pedig elkezdjük keresni benne a hibát: Látod? Kócos. Gyűrött a blúza. - jegyezzük meg fölényesen egymásnak és magunkban elkönyveljük, hogy nem is olyan hibátlan.
Szépen lassan mindenkit ellene fordítunk, aztán már nem csak a háta mögött beszéljük ki, hanem a szemébe is mondjuk, egyszer, majd kétszer és már nincs megállás. Felvesszük a képzeletbeli köveket és rádobjuk, azonban ha elég ügyes ki tudja kerülni. Bennünk pedig nem, hogy csökkenne a gyűlöletünk, hanem egyre csak nő és addig dobáljuk rá a köveket, míg végül el nem találjuk.
Ekkor egy pillanatig talán dicsőséget érzünk, hogy lássátok, őt is legyőztem, aztán a dicsőség helyét átveszi valami üresség. Rájövünk, hogy mi is meghaltunk, egy részünk a kő alá szorult. Rájövünk ara, hogy nem őt gyűlöltük, hanem magunkat, mert mi is olyanok akartunk lenni, mint ő. A saját hibánk, hiányosságunk miatt ítéltük el, de mire erre rájövünk, már késő. Bezártuk, megöltük azt, aki példát mutathatott volna nekünk.
Hiszen gondoljunk bele, megöltük Krisztust is, mert más volt, mint a többiek, és csak utána értjük meg, hogy az Isten fiát ítéltük el.
Akár iskolában, akár munkahelyen történik ez, mindig komoly következményekkel jár. Egy egész életre szóló sérülést lehet vele okozni. Mert azt nem vesszük észre, hogy mi is ilyenek voltunk, csak valaki már minket is megkövezett. Felmerülhet bennünk a kérdés, hogy vajon miért szükséges mindig végig járni ezt a szenvedésekkel teli utat? Miért nem vesszük észre már az elején, hogy nem neki van szüksége olyanná válni, mint mi? Erre nincs jó válasz. Talán azért amiért a kisgyerek is hozzányúl a vasalóhoz, habár a szülei megmondják neki, hogy ne tegye mert forró? Azt azonban már nem mondják el, hogy  mit jelent az, hogy forró. Inkább megégeti magát, megtapasztalja, hogy fáj, és akkor vonja le a következtetést, hogy tényleg nem szabad a forró vasalóhoz nyúlni.
Véleményem szerint, mindenki úgy születik, hogy szárnyal. Képzeljünk csak el egy gyermeket, aki rácsodálkozik a világra. Csodának tartja a színes pillangókat, a mezei virágokat, de még az egyszerű dolgokat is. Mindenre rácsodálkozik, amit mi már természetesnek veszünk. Nem hiába mondja Jézus, hogy legyetek olyanok, mint a gyermekek, mert övék a Mennyek országa.
Szárnyalni nem nehéz, a kalitka ajtaja nyitva van, hiszen azt mi választottuk kényelemből. Vagy nem is kényelemből, inkább azért, hogy a rácsok megvédjenek minket a kövektől, amiket ránk dobnak?! Nem tudhatom. Ezt mindenkinek magának kell eldöntenie.
Azt azonban tudom, hogy sokan tévesen értelmezik a felnőttség fogalmát. Azt hiszik, csak felelősség és komolyság, pedig, azt is meg kell tanulni, hogy miért legyél hálás. Mert csak a hálás ember boldog és csak a hálás ember szárnyalhat.



2014. október 6., hétfő

Mese, mese, meskete

Túl az Óperencián élt egy király. Ennek a királynak volt két iker lánya. Mind a kettő meseszép volt, ám az idősebbik egy kicsit lustább. Ennek ellenére a testvérével midig jóban voltak. Mindig együtt sétáltak a várban, az óriási gyümölcsös kertben vagy amikor kilovagoltak a birtokra a nép közé. Ekkor a fiatalabb, szorgalmasabb lány midig segített a szolgáinak, a népének, leszállt a lováról és étellel kínálta az egész nap fáradozót, testvére pedig figyelte őt. Néha-néha ő is beállt segíteni, de ő inkább szőtt, font és varrt. Azt viszont olyan ügyesen és szépen, hogy a saját maga készítette ruhákban járt ő és a testvére.
Mikor a leányok betöltötték a tizennyolcadik életévüket a király kihirdette, hogy aki szeretné feleségül venni a lányait, annak ki kell állnia három próbát. Először is olyan ajándékot kell hozniuk amijük még nincs a királykisasszonyoknak. Ki kell találni, hogy melyik lány, melyikük. És végezetül pedig le kell ölniük egy disznót, amit utána el kell készíteniük és fel kell tálalniuk.
Tódultak is a kérők, de a többségük már az első próbán elbuktak. Volt aki ruhákat hozott, volt aki ékszereket, de ilyenjük már mind volt a lányoknak. Alig húszan maradtak a második próbára. Azonban itt is sokan elbuktak, így már csak öten jutottak el az utolsó próbáig. Az egyik azonban megijedt a disznótól és kiszaladt a városból, a másik leölte ugyan de nem tudta megfelelően elkészíteni, a harmadik meg nem tudta feltálalni, mert a  szolgákra akarta bízni.
Végül csak kettő legény maradt akik kiállták a három próbát. Az egyikük egy daliás termetű, szőke lovag volt,  a másik pedig úgy nézett ki mint egy koldus. Rongyos ruhája, piszkos arca és bozontos szakálla és haja volt. A nagyobb lánynak rögtön megtetszett a daliás termetű és belé karolva a szobájába vezette. A kisebbiknek is megtetszett a szép herceg, de tudta jól, hogy testvérének is ő tetszik. Így egy kicsit szorongva, de derűsen lépett oda a másik nyertes mellé, hogy belé karolva őt is szobájába vezesse.
Az ágyon üldögéltek egy darabig, szótlanul várták, hogy megszólaljon a másik...
Végül a férfi szólalt meg:
- Miért vagy velem? Mondhattad volna azt is, hogy te senkit sem választasz és akkor nem kell szégyenkezned, hogy egy koldus a férjed. - szavai keményen mégis egyszerűen szóltak és a lány elgondolkodott, majd így felelt:
- Tudod, nagyon sokat jártam a nép között, és nagyon sokat láttam már. A szép külső nem minden és ha lemossuk a koszt, akkor te is egy daliás herceg leszel. Az én hercegem. - kicsit ugyan szomorú volt, hogy nem övé lett a másik herceg, de tudta azt is nagyon jól, hogy a koldus is megérdemli a szeretet.
A koldus ekkor felállt, megkérte a királylányt, hogy várjon egy kicsit, majd kiment a szobából. A lány várt és várt, majd mikor nyílt az ajtó izgatottan ugrott fel az ágyról. Egy meseszép herceg lépett be rajta, tiszta ruhában és és tiszta arccal. Szakállát megvágta, haját megmosta és illatos olajjal kente be.
- Elnézést uram, én várok valakit. - szabadkozott a lány, mert nem ismerte fel a koldust, de az közelebb lépett hozzá és megölelte.
- Én vagyok - mondta és megcsókolta a lányt.