Vörös és fehér

Csendben álldogáltam bíborszínű ruhámban a sötét folyosón, amelynek végéből hangos mulatozás zaja hallatszott. Engem ünnepeltek, vártak rám, de én képtelen voltam megmozdulni. Nem akartam menni, egyszerűen csak vissza akartam menni a szobámba a magányomba,  ahol biztonságban vagyok. Pedig tudtam, hogy a folyosó végén azok az emberek várnak rám, akik szeretnek. Mégis jobbam szerettem volna egyedül ünnepelni.
A piros szőnyegen csendben toporzékoltam, vártam a bátorságot, ami majd egyszer csak, reményeim szerint, elönti a testemet és képes leszek megmozdulni. De nem jött...
Hideg fuvallat lengette meg loknikba csavart hajamat, és borzolta fel a nyakamon a szőrt. Összerezzentem. Hirtelen egy sötét alak jött felém. Azt hittem, hogy egy komornyik az és már nyitottam a számat, hogy közöljem vele, mindjárt indulok. Azonban mielőtt megszólalhattam volna, megragadta a könyökömet és maga után húzva, betaszított a szobámba. Olyan erő volt benne, hogy egészen az ágyig tántorodtam, majd abban megbotolva, teljesen rázuhantam. A mályva színű selyem azonnal összegyűrődött alattam és kellemes levendula illattal lengett körbe. Eszembe sem jutott sikítani, pedig a sötét alak kezében megcsillant valami.
Mire észbe kaptam már nem volt lehetőségem, a fájdalom lassan és alattomosan kúszott fel a hasamból az agyamig és tudtam, hogy a ruhán nem fog meglátszani frissen kibuggyanó vérem...
Megborzongtam. Ismét a folyosón álltam és a sötét alak sehol sem volt. Csak álmodtam az egészet, vagy beletekinthettem a jövőmbe. Nem tudom. Vajon hol vagyok nagyobb biztonságban? - tettem fel magamnak a kérdést, de nem tudtam rá a választ. Eddig mindig a szobám magányából néztem a fényűzést és mindig vágytam is rá. Most pedig, amikor van rá lehetőségem, hogy megtapasztaljam milyen az, félek megtenni az első lépést.
A falakról régi idők arcai néztek le rám és egyként biztattak. Hercegek és hercegnők, bárók és lovagok százai harsogták a fejembe: Tedd meg az első lépést, a többi pedig majd jön magától.
Behunytam a szemem és beszívtam a régi épület történelmi porát. Szívtam az ősök erejéből majd ólomsúlyú lábamat felemelve megtettem az első lépést. Aztán a következőt és a következőt. Hirtelen úgy éreztem, mintha szárnyalnék. Csak repültem a hangok felé, aztán mintha falba ütköztem volna, megálltam. Ki kell nyitnom az ajtót és be kell menjek, de nem visz rá a lélek. Végül mégis felemeltem a kezem, de ekkor az ajtó magától kinyílt.
A bent uralkodó fényár, most a sötétségbe borult folyosót is elfoglalta. A hirtelen támadt világosság miatt be kellett hunynom a szemem, de amint hozzászoktam körbenézhettem. Hatalmas táncterem volt, monumentális kristálycsillárokkal bevilágítva. A fal és a földig érő ablakok mellett asztalok roskadoztak finomabbnál finomabb ételekkel. Mindenki fehérbe öltözött az egészen apró csemetétől kezdve a sokat megélt nagymamámig. Kezükben fehér kristálypohár, melyben pezsgő buborékozott.
Egy pincér lépett oda hozzám egy kristálypohárral, kezében egy üveg. Megfogtam a poharat és bólintottam, hogy tölthet.
Az üveg száját a pohár széléhez érintette és vérvörös borral töltötte tele.