Madarak, kiket megkövezünk hevességtek tiszta pillanatában, hova zuhantok?

Ez egy iskolai beadandó, de szerintem ide is illik, így kiteszem és kíváncsian várom, hogy nektek mi a véleményetek. Jó olvasást! :)

---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Vajon miért csodáljuk, irigyeljük a madarakat? Mi késztet minket arra, hogy megkövezzük őket? És hova vezet mindez?

Talán egyetlen tulajdonsága miatt csodáljuk és irigyeljük a madarakat. Ez pedig nem más, mint a repülés. És mit jelent a repülés, amire annyira vágyunk? Szabadságot. Akkor valójában a szabadságra vágyunk? Igen, végül is ezt irigyeljük a madarakban, hogy bármikor tovarepülhetnek, hogy nem hagyják magukat bezárni, korlátozni.

Irigyeljük őket, habár mi is szárnyalhatunk. Vannak olyan emberek, akiken látszik, hogy nem a Földön élnek, hanem túl azon. Ők a csodákat látják és befogadják, sőt tovább is adják azoknak, akik arra érdemesek. Mindannyian találkoztunk már ilyen emberrel. Milyen érzés volt vele lenni? Először kellemes, megnyugtató, tiszteljük őket, aztán szép lassan idegesítővé válnak?! Vajon ő miért ilyen boldog? Állandóan pozitívan áll hozzá mindenhez, pedig most együttérzésre lenne szükségem. Túl tökéletes! - gondoljuk és közben egyre jobban gyűlöljük. Ekkor pedig elkezdjük keresni benne a hibát: Látod? Kócos. Gyűrött a blúza. - jegyezzük meg fölényesen egymásnak és magunkban elkönyveljük, hogy nem is olyan hibátlan.

Szépen lassan mindenkit ellene fordítunk, aztán már nem csak a háta mögött beszéljük ki, hanem a szemébe is mondjuk, egyszer, majd kétszer és már nincs megállás. Felvesszük a képzeletbeli köveket és rádobjuk, azonban ha elég ügyes ki tudja kerülni. Bennünk pedig nem, hogy csökkenne a gyűlöletünk, hanem egyre csak nő és addig dobáljuk rá a köveket, míg végül el nem találjuk.

Ekkor egy pillanatig talán dicsőséget érzünk, hogy lássátok, őt is legyőztem, aztán a dicsőség helyét átveszi valami üresség. Rájövünk, hogy mi is meghaltunk, egy részünk a kő alá szorult. Rájövünk ara, hogy nem őt gyűlöltük, hanem magunkat, mert mi is olyanok akartunk lenni, mint ő. A saját hibánk, hiányosságunk miatt ítéltük el, de mire erre rájövünk, már késő. Bezártuk, megöltük azt, aki példát mutathatott volna nekünk.

Hiszen gondoljunk bele, megöltük Krisztust is, mert más volt, mint a többiek, és csak utána értjük meg, hogy az Isten fiát ítéltük el.

Akár iskolában, akár munkahelyen történik ez, mindig komoly következményekkel jár. Egy egész életre szóló sérülést lehet vele okozni. Mert azt nem vesszük észre, hogy mi is ilyenek voltunk, csak valaki már minket is megkövezett. Felmerülhet bennünk a kérdés, hogy vajon miért szükséges mindig végig járni ezt a szenvedésekkel teli utat? Miért nem vesszük észre már az elején, hogy nem neki van szüksége olyanná válni, mint mi? Erre nincs jó válasz. Talán azért amiért a kisgyerek is hozzányúl a vasalóhoz, habár a szülei megmondják neki, hogy ne tegye mert forró? Azt azonban már nem mondják el, hogy  mit jelent az, hogy forró. Inkább megégeti magát, megtapasztalja, hogy fáj, és akkor vonja le a következtetést, hogy tényleg nem szabad a forró vasalóhoz nyúlni.

Véleményem szerint, mindenki úgy születik, hogy szárnyal. Képzeljünk csak el egy gyermeket, aki rácsodálkozik a világra. Csodának tartja a színes pillangókat, a mezei virágokat, de még az egyszerű dolgokat is. Mindenre rácsodálkozik, amit mi már természetesnek veszünk. Nem hiába mondja Jézus, hogy legyetek olyanok, mint a gyermekek, mert övék a Mennyek országa.

Szárnyalni nem nehéz, a kalitka ajtaja nyitva van, hiszen azt mi választottuk kényelemből. Vagy nem is kényelemből, inkább azért, hogy a rácsok megvédjenek minket a kövektől, amiket ránk dobnak?! Nem tudhatom. Ezt mindenkinek magának kell eldöntenie.

Azt azonban tudom, hogy sokan tévesen értelmezik a felnőttség fogalmát. Azt hiszik, csak felelősség és komolyság, pedig, azt is meg kell tanulni, hogy miért legyél hálás. Mert csak a hálás ember boldog és csak a hálás ember szárnyalhat.