Üveggömbe zárt emlékek

A polcokon sorban csillogó üveggömbök álltak. Megszámlálhatatlanul sok, és alig fért el a kicsi szobában. Bennük különböző, halvány színű füst gomolygott, néha néha egy-egy emberi alakot felsejtetve. Fa talapzatukon különböző évszámok voltak írva, egészen 1993. június 10-től a tegnapi nappal bezárólag.

Hirtelen kicsapódott a szoba ajtaja és egy feldúlt lány lépett be rajta. megtörten támaszkodott neki a falnak, majd pillanatokon belül zokogásban tört ki és lassan észrevétlenül lecsúszott a padlóra. Magát szorosan átölelve ringatózott, hogy valahogy meg tudjon nyugodni, de pillanatnyilag nem úgy tűnt, hogy ezzel bármit is el tudna érni...

Hosszú percek, órák teltek el, mire csillapodott valamelyest annyira, hogy elfogytak a  könnyei és fel tudott állni, görnyedt helyzetéből. Szemei vörösek voltak a megerőltetéstől, és még imbolygott a kimerültségtől, de céltudatosan a legkorábbi dátumozású polchoz lépett. Belekapaszkodott az instabil bútorba, az megremegett, de csodával határos módon nem dőlt össze. Levette az első gömböt és óvatosan a talpfánál megfogta, hogy még véletlenül se érjen hozzá az üveghez. Halványlila színű füst keringett körbe körbe a gömbben, és ennek láttára egy nagy könnycsepp gördül végig az arcán. Aztán gondolkodás nélkül földhöz vágta a dísztárgyat, amely beterítette a szobát apróra tört üvegcserepeivel és a benne tárolt emlékkel. Egy pillanatig még felsejlett a lány, ahogy egy fiú ölébe hajtja a fejét, aztán, mintha ott sem lett volna, eltűnt, csak a szilánkokat hagyva maga után a padlón.

Az angyalok éneke

A hangjuk olyan volt, mint ahogy a hó hullik és a halvány lámpafény megcsillan minden egyes cseppen, hogy aztán szikrázó társai közé hulljanak a földre. Betöltötte a templomot, fényt hozva a homályba, hogy hirdesse az örömhírt. Csilingelve verődött vissza a csupasz, fehér falakról, százszorosan felerősítve a dédelgető melódiát. A zongora hűségesen követte, hol díszítve, hol egyszerűsítve az égi éneket.

A nép csendben, lélegzetvisszafojtva figyelte a két lányt, ahogy ringatózva énekelnek csodáról, angyalokról, az angyalok hangján.

Fekete Angyal

Furcsa lányt láttak ma a metrón. Nehéz légkör vette őt körül, amint belépett az ajtón és megállt középen. Megkapaszkodott, fejét lehajtotta, szemét becsukta. A szerelvény megrándult, ahogy elindult, de ő meg sem rezzent. Fején fekete sapka, amely alól kilógott világosszőke haja. Rajta egy térdig érő, fekete kabát. Fekete nadrágot viselt, a lábán pedig fekete csizma volt. Egyik kezét zsebre dugta, így csak a másikon látszott éjsötét színű manikűrje. Arcán csak a fáradtság mutatkozott, különben sima volt.
Akik látták, mind ijedten kapták el a fejüket. Mintha féltek volna tőle, habár nem volt ijesztő. Olyan volt mint egy megfáradt angyal, kinek ruhája bepiszkolódott az élettől. Ez pedig szomorú látvány volt...
Egy öreg hölgy lépett be a szerelvénybe, nehéz csomagokkal a kezében. Hirtelen megbotlott, és úgy tűnt, el fog esni. Azonban a lány kinyitotta a szemét és gyors reflexeinek köszönhetően elkapta és megtartotta.
- Köszönöm Kedveském! - hálálkodott a néni.
A lány halványan elmosolyodott és ekkor valami furcsa történt. Sapkája színe kivilágosodott és sötét zöld lett. Kabátja erős pinkké alakult, nadrágja pedig viharos éggé. Mindez azonban csak addig tartott, míg mosolygott, utána a színek eltűntek és visszatért a fekete.
Az emberek elképedve néztek a lányra, aki a történtekről tudomást sem vett, csak állt tovább behunyt szemmel.
A metró  ismét megállt és az ajtóban megjelent egy kisfiú az édesanyjával. Boldogan szaladt be, majd megtorpant a lány előtt. Ő felébredt a hangra és kinyitotta a szemét. Elmosolyodott, amikor a fiúcskára nézett, és ahogy  leguggolt elé, sötét ruhája ismét világosodni kezdett.
Mikor a kisfiú elbúcsúzott és kiszállt az édesanyjával a következő megállónál, a lány arcán még sokáig ott maradt a boldogság kifejezése. Azonban ruháján látszott, hogy lassan elillan és újra feketévé válik.
A transzporter újra megállt, a hangosbemondó tudatta, hogy hol vannak, a lány pedig könnyedén kiszállt, hosszú, üres csendet hagyva maga után.
A mozgólépcsőre felállva észre sem vette, hogy valaki utána rohant. Kezeit nézte, körmeit maga felé fordítva. A fekete szín nem akart visszatérni, helyette inkább arany színben pompázott.
- Bocsi. - lökte meg valaki és ő ijedten vágta zsebre kezeit.
- Semmi.... - nem tudta befejezni a mondatot, mert egy szélesen mosolygó fiatal férfi állt előtte, és emiatt elakadt a lélegzete.
A férfi valamiért mesélni kezdett, de a lány egy szót sem értett. Figyelme a fiú szüntelenül mosolygó szájára, és csillogó szemére összpontosult. Észre sem vette, hogy ruhája idő közben teljesen fehérré vált.

A kalapos lány

Történet egy fiú szemszögéből.

Unalmas nap, unalmas út, unalmas emberek. Még a zene is unalmas amit hallgattam, pedig elvileg azt én választottam. Egy kezem a zsebemben, a másikkal kapaszkodtam. Éreztem a vérem a zenére lüktet, de a testem, ernyedten állt a tömött villamoson. Néztem ki az ablakon, és szemem előtt felismerhetetlenül összemosódva suhantak el a dolgok.
A jármű megállt és az emberek kitódultak az utcára, majd akik pedig kinn fagyoskodtak, pingvinszerűen összehúzták magukat és megkönnyebbülve léptek be a meleg szerelvénybe.Csupa érdektelen ember, akik idegesítettek. Próbáltam tudomást sem venni róluk, ami egy darabig sikerült is, de ekkor valaki rálépett a lábamra.
- Bocsánat. - suttogta a lány és egy kicsit arrébb ment barátnőjével.
Hümmögtem egyet, majd igyekeztem tudomást sem venni róla, de nem sikerült. Szememet mindig oda húzta élénk lila színű kabátjával, és ragyogó mosolyával.Szürke barázdált harisnyát viselt, és fekete rakott szoknyát, lábán pedig bokáig érő csizma volt.  Fején egy fekete férfi kalap volt, hosszú szőke haja pedig kiengedve a csípőjéig ért. Szelíden mosolygott, ahogy figyelte barátnője csacsogását, majd hirtelen elnevette magát, amikor a másik valami vicceset mondott. Nem hallottam a hangját, de el tudtam képzelni és fülemben a zene, hirtelen olyan messzinek tűnt. Szemeit eltakarta a kalap, de képzeletem előtt rögtön kirajzolódott két gyönyörű kék szem, amik körül most, a mosoly hatására, szarkalábak keletkeztek.

A falak mögött meztelenül

A kanapén ültem, egy forró csokoládéval és a kedvenc könyvemmel. Szemben velem a kandallóban ropogott a tűz kellemes, barátságos fénnyel vonva be a szobát. Már nagyon belemélyedtem az olvasmányomba, mikor becsapódott a bejárati ajtó, kiszakítva engem a képzelet világából.
Morcosan néztem fel az érkezőre, de szinte azonnal meg is enyhültem. Ő állt az ajtóban, nyakig felöltözve, mintha most érkezett volna, a háborús övezetből. Bevehetetlennek tűnő ruharéteg volt rajta, és magamban feltettem a kérdést, vajon áthatolhat-e rajta akárki is?!
Először a sapkáját vette le, és megrázta rakoncátlan tincseit, ami ettől kis loknikba állt össze. Fél arcát még sál takarta, nagy téli kabátján láthatósági mellény csillogott. Lassan lehámozta magáról életmentő ruhadarabját és felakasztotta az előszobában a fogasra. Lábujjaival lepattintotta cipőit, majd a sarokba rúgta őket. Beljebb jött a szobába, miközben lehúzta a cipzárját a kabátján. Még mindig erősnek, nagynak és sebezhetetlennek tűnt.
Letettem kezemből a forró nedűt és a könyvet, majd felálltam kényelmes ülőhelyemről és oda mentem hozzá. Óvatosan lehúztam róla a kabátot és finoman a kanapé háttámlájára helyeztem. Csendesen megkérdeztem, hogy van, miközben letekertem az arcáról és a nyakáról az általam készített sálat. Fáradtan elmosolyodott és mesélni kezdett. Csendben hallgattam, miközben a nyakmelegítőt hanyagul rádobtam a kabátra. Kibélelt pulóverén kigomboltam a gombokat, majd ettől a ruhadarabtól is megszabadítottam. Nem zavartatta magát csak rendíthetetlenül mesélte a napját. Elmondta, hogyan mentette meg egy kislány életét és hogyan lökött fel ennek következtében egy, a bevásárlásból hazafelé igyekvő nénit, akinek szétgurultak a narancsai. A nap elején még úgy gondolta hogy szerencséje van de mikor ebédnél magára öntötte a kávéját már csak bosszankodni tudott
- De arra gondoltam, hogy ha haza jövök , te itthon leszel. - suttogta és mélyen a szemembe nézett.
- Én mindig itt leszek. - ígértem neki.
Végre feltűnt csupasz karja. Gyengéden hozzáértem párolgó bőréhez, majd meleg kezemmel végig simítottam. Lassan elérkeztem a válláig, onnan a mellkasán le egészen a csípő vonaláig, ahol megálltam és benyúltam a póló alá.
Felemelte a karjait, ahogy azt is levettem róla, és feltűnt végre, csupasz és tökéletesen védtelen felsőteste. Kicsit mintha kisebb lett volna, ahogy megszabadítottam páncéljaitól. Bennem pedig elégedettség és büszkeség áradt szét, hogy nekem sikerült behatolnom a falak mögé.