A polcokon sorban csillogó üveggömbök álltak. Megszámlálhatatlanul sok, és alig fért el a kicsi szobában. Bennük különböző, halvány színű füst gomolygott, néha néha egy-egy emberi alakot felsejtetve. Fa talapzatukon különböző évszámok voltak írva, egészen 1993. június 10-től a tegnapi nappal bezárólag.
Hirtelen kicsapódott a szoba ajtaja és egy feldúlt lány lépett be rajta. megtörten támaszkodott neki a falnak, majd pillanatokon belül zokogásban tört ki és lassan észrevétlenül lecsúszott a padlóra. Magát szorosan átölelve ringatózott, hogy valahogy meg tudjon nyugodni, de pillanatnyilag nem úgy tűnt, hogy ezzel bármit is el tudna érni...
Hosszú percek, órák teltek el, mire csillapodott valamelyest annyira, hogy elfogytak a könnyei és fel tudott állni, görnyedt helyzetéből. Szemei vörösek voltak a megerőltetéstől, és még imbolygott a kimerültségtől, de céltudatosan a legkorábbi dátumozású polchoz lépett. Belekapaszkodott az instabil bútorba, az megremegett, de csodával határos módon nem dőlt össze. Levette az első gömböt és óvatosan a talpfánál megfogta, hogy még véletlenül se érjen hozzá az üveghez. Halványlila színű füst keringett körbe körbe a gömbben, és ennek láttára egy nagy könnycsepp gördül végig az arcán. Aztán gondolkodás nélkül földhöz vágta a dísztárgyat, amely beterítette a szobát apróra tört üvegcserepeivel és a benne tárolt emlékkel. Egy pillanatig még felsejlett a lány, ahogy egy fiú ölébe hajtja a fejét, aztán, mintha ott sem lett volna, eltűnt, csak a szilánkokat hagyva maga után a padlón.
A lány megfogta a következő gömböt és azt is földhöz vágta, majd a következőt és a következőt. Lila és rózsaszínű füstök gomolyogtak egyre sűrűbben a zárt helyiségben, majd váltak semmivé, ahogy a lány megszabadult az emlékeitől. Egyre kevesebb és kevesebb ereje volt, de nem hagyta, hogy a fáradtság legyűrje. Tovább pusztította a Vele kapcsolatos élményeit, ezzel együtt önmagát is.
Végül az utolsó gömböt és kézbe vette, ami még ehhez az emberhez kötötte. Keserű mosoly terült szét az arcán, majd fintorogva azt is falhoz vágta. A pirosas lilás füst két alakot formált, ahogy egy könyvtárban állt és egymásra nézett. A fiú éppen levett egy könyvet a polcról és átadta a lánynak, amikor szétrobbant a kép és végleg eltűnt az életéből, az emlékezetéből.
Behunyta a szemét. Fáradt volt. Végtelenül fáradt. Körbenézett a szobán, a felforduláson, amit csinált, és nem értette, miért. Miért törte össze a gömböket? Kit akart örökre kitörölni az emlékezetéből? Azonban akárhogy próbálkozott, nem tudta felidézni annak az embernek az arcát.
Nem tudta, kiért sírta ki a szemét, nem tudta, ki volt az, aki így kihozta a sodrából. Csak ült ott és fáradtan bólogatott.
Azt azonban tudta, hogy ki nyugtatja meg igazán.
Gondolkodás nélkül nyúlt fel a polcra és vette le az egyik üveggömböt, majd két tenyerét szorosan a hideg felületre simította és behunyta a szemét.
Tíz éves lehetett. Boldogan, nevetve szaladt oda édesanyjához, aki kitárt karokkal fogadta. Amint találkoztak a nő felkapta és megpörgette, majd szorosan megölelte.
- Gyere, mutatok valamit - azzal bevitte a kislányát a házba és egyenesen a szobájukba mentek.
A falak mellett plafonig érő polcok voltak tele üveggömbökkel.
- Tudod, hogy mire valók ezek, ugye? - kérdezte a nő a kislányát.
- Ebbe' tároljuk az emlékeinket, hogy majd vissza tudjunk emlékezni a fontosabb pillanatokra - válaszolta büszkén a csöppség, hogy tudja a választ.
- Úgy van - mosolygott a nő ragyogó kislányára. - És mit gondolsz, mi történne, ha az egyik eltörne?
Nem tudta a választ, csak rázta a fejét.
- Elfelejted azt az emlékedet - a kislány vidáman bólogatott, hogy megértette, és az anyja folytatta.
- Azért raktározzuk el az emlékeket, mert minden fontos, ami az életünkben történik. Mindenből tanulunk. És ha elfelejtjük azokat a tapasztalatokat, amiket már egyszer átéltünk, akkor újra beleeshetünk abba a csapdába, hogy elkövetjük. És ha elpusztítjuk azokat az emlékeket, amiket már megszereztünk magunknak, akkor azt a részünket is elpusztítjuk, akivé váltunk annak megszerzése után. Ezt majd megérted idővel - mosolygott rá értelmes kislányára, majd letette őt a földre és a kép lassan halványulni kezdett...
Koppanva kigurult a gömb a lány merev kezeiből és csak gurult, gurult. A kábulatból azonban hirtelen felriadt, és a gömb után szaladt. Felkapta és szorosan magához ölelte. Nem veszíthet el több emléket. Nem veszítheti el önmagát.
Hirtelen kicsapódott a szoba ajtaja és egy feldúlt lány lépett be rajta. megtörten támaszkodott neki a falnak, majd pillanatokon belül zokogásban tört ki és lassan észrevétlenül lecsúszott a padlóra. Magát szorosan átölelve ringatózott, hogy valahogy meg tudjon nyugodni, de pillanatnyilag nem úgy tűnt, hogy ezzel bármit is el tudna érni...
Hosszú percek, órák teltek el, mire csillapodott valamelyest annyira, hogy elfogytak a könnyei és fel tudott állni, görnyedt helyzetéből. Szemei vörösek voltak a megerőltetéstől, és még imbolygott a kimerültségtől, de céltudatosan a legkorábbi dátumozású polchoz lépett. Belekapaszkodott az instabil bútorba, az megremegett, de csodával határos módon nem dőlt össze. Levette az első gömböt és óvatosan a talpfánál megfogta, hogy még véletlenül se érjen hozzá az üveghez. Halványlila színű füst keringett körbe körbe a gömbben, és ennek láttára egy nagy könnycsepp gördül végig az arcán. Aztán gondolkodás nélkül földhöz vágta a dísztárgyat, amely beterítette a szobát apróra tört üvegcserepeivel és a benne tárolt emlékkel. Egy pillanatig még felsejlett a lány, ahogy egy fiú ölébe hajtja a fejét, aztán, mintha ott sem lett volna, eltűnt, csak a szilánkokat hagyva maga után a padlón.
A lány megfogta a következő gömböt és azt is földhöz vágta, majd a következőt és a következőt. Lila és rózsaszínű füstök gomolyogtak egyre sűrűbben a zárt helyiségben, majd váltak semmivé, ahogy a lány megszabadult az emlékeitől. Egyre kevesebb és kevesebb ereje volt, de nem hagyta, hogy a fáradtság legyűrje. Tovább pusztította a Vele kapcsolatos élményeit, ezzel együtt önmagát is.
Végül az utolsó gömböt és kézbe vette, ami még ehhez az emberhez kötötte. Keserű mosoly terült szét az arcán, majd fintorogva azt is falhoz vágta. A pirosas lilás füst két alakot formált, ahogy egy könyvtárban állt és egymásra nézett. A fiú éppen levett egy könyvet a polcról és átadta a lánynak, amikor szétrobbant a kép és végleg eltűnt az életéből, az emlékezetéből.
Behunyta a szemét. Fáradt volt. Végtelenül fáradt. Körbenézett a szobán, a felforduláson, amit csinált, és nem értette, miért. Miért törte össze a gömböket? Kit akart örökre kitörölni az emlékezetéből? Azonban akárhogy próbálkozott, nem tudta felidézni annak az embernek az arcát.
Nem tudta, kiért sírta ki a szemét, nem tudta, ki volt az, aki így kihozta a sodrából. Csak ült ott és fáradtan bólogatott.
Azt azonban tudta, hogy ki nyugtatja meg igazán.
Gondolkodás nélkül nyúlt fel a polcra és vette le az egyik üveggömböt, majd két tenyerét szorosan a hideg felületre simította és behunyta a szemét.
Tíz éves lehetett. Boldogan, nevetve szaladt oda édesanyjához, aki kitárt karokkal fogadta. Amint találkoztak a nő felkapta és megpörgette, majd szorosan megölelte.
- Gyere, mutatok valamit - azzal bevitte a kislányát a házba és egyenesen a szobájukba mentek.
A falak mellett plafonig érő polcok voltak tele üveggömbökkel.
- Tudod, hogy mire valók ezek, ugye? - kérdezte a nő a kislányát.
- Ebbe' tároljuk az emlékeinket, hogy majd vissza tudjunk emlékezni a fontosabb pillanatokra - válaszolta büszkén a csöppség, hogy tudja a választ.
- Úgy van - mosolygott a nő ragyogó kislányára. - És mit gondolsz, mi történne, ha az egyik eltörne?
Nem tudta a választ, csak rázta a fejét.
- Elfelejted azt az emlékedet - a kislány vidáman bólogatott, hogy megértette, és az anyja folytatta.
- Azért raktározzuk el az emlékeket, mert minden fontos, ami az életünkben történik. Mindenből tanulunk. És ha elfelejtjük azokat a tapasztalatokat, amiket már egyszer átéltünk, akkor újra beleeshetünk abba a csapdába, hogy elkövetjük. És ha elpusztítjuk azokat az emlékeket, amiket már megszereztünk magunknak, akkor azt a részünket is elpusztítjuk, akivé váltunk annak megszerzése után. Ezt majd megérted idővel - mosolygott rá értelmes kislányára, majd letette őt a földre és a kép lassan halványulni kezdett...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése