2018. május 31., csütörtök

Hazatérés


Elegem volt. Semmire sem vágytam jobban, mint hogy otthon legyek ez után a hosszú nap után. Kisírhassam végre magam, hogy távozzon belőlem a feszültség, és utána egy nagyot aludva, holnap pihenten kelhessek.
Csak imádkozni tudtam azért, hogy legyen helyem a metrón, hogy esetleg hazáig is tudjak egy kicsit relaxálni, de tapasztalataim szerint mindenki ilyenkor megy haza. Úgyhogy nagyon izgultam. Teljesen görcsben voltam, hiszen a lábaim már nem nagyon bírták, éreztem, hogy hamarosan felmondják a szolgálatot, ráadásul a hasam is csikarni kezdett, így még nehezebb volt a várakozás.
Pedig csak három perc...
Végre befutott a metró én pedig meglepődve tapasztaltam, hogy rengeteg üres hely van.
Egy kicsit megkönnyebbülve léptem be az ajtón és rövid töprengés után elfoglaltam a sor középső ülőhelyét. Sőt a mellettem lévő másik két széket is telepakoltam, az egyiket a táskámmal, a másikat a kabátommal, amit reggel még felvettem, de mostanra szükségtelenné vált.
Végre ülök - gondoltam sóhajtva és egy pillanatra hátra hajtottam az ablaknak a fejem és behunytam a szemem. - Végre semmivel nem kell már foglalkoznom.
A metró zúgott a fülemben élveztem a monoton hangot és azt sem bántam volna, ha elalszom. Nem akartam többé fölkelni onnan.
Ahogy így ellazultam és lassan én magam is zúgássá változtam, egy másik hang ütötte meg a fülemet. Egy olyan hang, amit bárki bármikor felismerne.
Egy lány zokogott. Alig hallhatóan, mert jól elrejtette, de egyértelműen sírt.
Összegömbölyödve az egyik sor végén rázta a vállát.
Magam is a sírás szélén álltam, és ahogy megláttam ezt a lányt, nem lett könnyebb visszafognom a könnyeimet.
Fáradtságommal és az emberségemmel küzdöttem. Oda akartam menni és megkérdezni, hogy mi a baj, azonban az ülésem nagyon kényelmes volt.
Végül mégiscsak felálltam, mellé ültem és óvatosan megérintettem.
- Mi a baj? - kérdeztem. Felnézett és láttam a könnyes arcát. Egyszerre volt rémült és vágyódó. Láttam rajta, hogy meg akarja osztani valakivel, de nem egy idegennel. - Minden rendben lesz - mondtam neki, annak ellenére, hogy nem mondott semmit.
- Dehogy lesz - vágta rá hisztérikusan és a kezébe temette az arcát. Most már hangosabban zokogott.
- Ugyan már - kezdtem és megsimogattam a hátát. - Mi történt - kérdeztem, megint hátha ezúttal választ is kapok, közben pedig egy zsebkendőért kutattam a táskámban.
- Betörtek - szipogta és letörölte a könnyeit, de azok makacsul visszatértek.
- Kik? - értetlenkedtem. - És hova?
- Tankokkal jöttek.
Megfagyott bennem a vér és a meglepetéstől megdermedtem a mozdulatban, kezemben a  megtalált zsepivel.
- Bejöttek, hosszú sorokban meneteltek, és elvitték anyát és apát. Meg fogják őket ölni - recsegte egyre gyengébb hangon. - Mi lesz most? - kérdezte tőlem én pedig nem találtam a szavakat. A szívem felgyorsult, ahogy a szavak elhagyták a száját.
Nem akartam elfogadni. Képtelen voltam rá, a testem mégis elhitte minden egyes szavát. Mert eszembe jutottak a szüleim, a testvéreim, minden barátom. Vajon ők tudják már, jól vannak? Azonnal fel kell őket hívjam, hogy beszélhessek velük.
- De hát ez - csuktam be a szemem és megráztam a fejem. - képtelenség - nyitottam ki újra, ám meglepetésemre a lány eltűnt.
Újra becsuktam a szemem és kinyitottam, de a hely, ahol eddig ült, üres volt. Könnyeimet nyelve halásztam elő a telefonomat a táskám legaljáról, nem törődve a kezemből kihulló zsebkendővel, ami lassú táncot járva hullott a szerelvény padlójára.
Már zokogtam, amikor felhívtam édesanyámat.