2016. május 23., hétfő

Testvérség

- Cssss - tette szája elé az ujját, hogy csendre intse a testvérét. Az behunyta a szemét és próbálta magával elhitetni, hogy máshol van. Ám, mikor meghallotta az aszfalton csikorduló karmok hangját, és a morgásokat, minduntalan összerezzent.
Úgy ölelte, mintha soha nem akarná elengedni, és ettől egy kicsit mind a ketten megnyugodtak. Mélyen beszívta a haja illatát, amitől eszébe jutott az otthon. Milyen régen is volt, amikor eljöttek. Azóta hány nap, és hány álmatlan éjjel telt el? Már nem számolta. Egyedül az volt fontos, hogy az az élet, melyet védelmezni akar, most ott reszket a karjai között.
Nem hagyhatja, hogy bármi baja essen. Nem. Azt soha nem bocsájtaná meg magának.
Lassan megnyugodott. A légzése lelassult, a szívritmusa pedig szabályossá csöndesült. Ekkor megszűnt a karmok hangja, elcsendesedett a morgás, és végre érzett magában elég bátorságot, hogy kinézzen a szemeteskukák mögül, ami mögé elzárták magukat.
Sehol senki. Még csak a nyomát sem látta annak, hogy bárkitől tartaniuk kellett volna. Pedig abban biztos volt, hogy nem voltak egyedül.
- Minden rendben - súgta testvére fülébe, majd megkönnyebbülve hátra dőlt. Újabb nap, amit túl éltek.
- Elment? - nézett rá csillogó szemekkel a lány.
Szerette, mikor úgy igazából bólinthat, amikor tudja, hogy jelent is valamit, nem pedig csak egy udvarias gesztus, hogy megnyugtassa.
Egy ideig még egymás karjaiban pihentek, de aztán kénytelenek voltak felállni.
- Kezd hideg lenni, jobb lesz ha visszamegyünk a lakásra.
- Úgy utálom azt a helyet - morogta fintorogva a lány, de felállt, és a kezét nyújtotta.
- Tudom, de most ez van. És ígérem, hogy lesz még jobb is.
- Mikor?
- Nem tudom - mosolygott biztatóan, annak ellenére, hogy nem volt éppen bizalomgerjesztő amit, mondott. - Egyenlőre annak örüljünk, hogy van hol laknunk, és nem a híd alatt élünk.
Ezzel a lány nem tudott vitatkozni, így az út további részét csendben tették meg. Az éjszaka kevés ember merészkedett ki az utcára, hiszen mindenki tisztában volt azzal, hogy  veszélyes. Bárkit elragadhat a Rém. Már vagy egy tucat ember eltűnéséért felelős, és a felét holtan találták meg. Azok, pedig, akik nem kerültek elő, már nem is keresték őket. Biztosak voltak abban, hogy ők is halottak.
Igyekezniük kellett haza!
Nem volt csoda, hogy a lány nem szeretett ott lakni, hiszen a legelhanyagoltabb otthon volt, amit el lehet képzelni. A padlót korhadt fa borította, a falakról, már málladozott a tapéta, minden szoba penész szagú volt, és a csapból rozsdás víz folyt. Sehol egy vidám szín, mindent a fekete és a szürke uralt, mint valami zsarnok, melyek kiszorították a vidámságot, a négy fal közül.
Fekhelyül, csak egy kopott dívány, és egy foszladozó matrac számított, takarójuk pedig piszkos plédek voltak. Éjszakánként olykor arra ébredtek, hogy a plafonról a vakolat, a fejükre hullott.
- Otthon, édes otthon - morogta a lány, mikor belépett, és célba vette a szemközti fal mellett álló kanapét.
- Nem vagy éhes?
- Nem nagyon.
- Pedig enned kéne. Napok óta egy falatot sem nyeltél le.
- Nem vagyok éhes.
Nem vitatkozott. Inkább leült az asztalhoz, egy konzervvel, és miután kinyitotta, enni kezdett. Csendben figyelte, ahogy a lány hátat fordít neki, és lefekszik. Nem kellett hozzá egy perc, és már aludt is. Elmosolyodott a látványon. Ritkán akad, hogy ilyen békésnek látja, így emlékezni akart rá.
Miután befejezte az evést, ő is lefeküdt, és szinte azonnal elaludt.

Kiabálás.
Csörömpölés.
Csattanás.
A sötétben csak ennyi hallatszik. Az ajtó alatt beszülődő fényben árnyékok járkálnak, mintha arra várnának, hogy meghallják az árulkodó hangot odabentről.
Újabb szitokszó.
Kiabálás.
Csattanás.
Testvére a karjai között reszket. Még olyan kicsi, még olyan törékeny, mint egy kis nyuszi. Meg akarja nyugtatni, de annyira fél, hogy ő maga is képtelen rá. Szinte már émelyeg a félelemtől.
Egy női kacaj.
Egy férfi felbődül.
Idegen szavak.
És füst.
Valami megrengette a földet. Betört az ajtó, és egy hatalmas lény döngő léptekkel belépett a házba.
A férfi felüvöltött.
A nő felkacagott.
A szoba ajtaja pedig hirtelen  szilánkokra szakadt, és a nagy tátongó lyukon fény áradt be.

Mint minden éjjel, ma is gyötörte a múlt. Testvére úgy tűnt, hogy már régebb óta fenn van, hiszen ő az egyik sarokban, térdeit átkarolva próbálta nyugtatni magát.
- Te is? - kérdezte fulladozva az átéltektől, mintha még mindig füst lenne.
Nem válaszolt, de nem is kellett. Csak azért szólalt meg, mert tudta, hogy a hangja is elég, hogy csillapítsa a másik félelmét.
A lány rövid időn belül megmoccant, és oda feküdt mellé a matracra. Csak úgy voltak képesek nyugodtan aludni, ha egymás mellett maradtak.
Visszafeküdt, és fejét testvére hátának nyomva, hamarosan elaludt.

Nem kellett csalódnia abban, hogy nyugodtan alszik. Egy rossz álomkép sem tette tönkre a pihenését. Ám, mielőtt kinyitotta a szemét, rájött, hogy nem otthon van. A száraz és poros levegőt felváltotta a hideg, nyirkos atmoszféra, és a matrac sem volt alatta, amikor meg akart volna fordulni. Még csak nem is feküdt, ami csak tetézte értetlenségét.
Szemei leragadtak, és alig bírta őket kinyitni, ám mikor mégis sikerült, láthatta, hogy egy régi, kőépítményben van, egy cellában. Mintha egy középkori börtönben lenne.
Egy ósdi, de masszív széken ült, minek a lábaihoz, hozzá kötözték a kezeit, és a lábait. Látszott a lehelete, ahogy igyekezett megnyugodni. Bele telt egy kis időbe, és mire sikerült, megjelent egy ember. Komor arca, és termete nem sok jót ígért, keresztbe font karjain pedig kidagadtak az erek. Utána egy jóval kisebb, kerekebb ember lépdelt, valamiért fehér köpenyben. Megálltak cellája ajtajában, és csak nézték, amitől libabőrözött a háta.
- Hol van a húgom? - bukott ki hirtelen a kérdés belőle, és csak reménykedett abban, hogy kap választ rá.
- Én saját magamért aggódnék, a helyében - cincogta a fehér köpenyes úr. - Különben sem lesz ideje a testvére miatt aggódni.
Olyan röhejesen beszélt, mintha héliumot szívott volna. Egészen vicces lett volna, ha éppen nem aggódna a lányért. Biztos volt abban, hogy halálra rémült, akárhol is legyen.
- Feltennék pár kérdést, ha együtt működik, akkor elintézem, hogy találkozzon a húgával - ajánlotta a férfi.
Tartott tőle, hogy nem lesznek egyszerűek a kérdések.
- Nem értem, hogy mit akar. Nem csináltunk semmit, amiért így kéne bánniuk velem.
- Biztos ebben? - kérdezte gúnyosan, amitől csak egy dühös macska jutott az eszébe. - Hol vannak a szülei?
Nem válaszolt.
- Hogyan haltak meg?
Nem válaszolt.
- Ki ölte meg őket?
- Miért kérdez, ha úgyis tudja a választ? - sziszegte a fogai között.
- Bizonyosságból - vonta meg a vállát. - És azért, hogy bosszantsam.
Mélyen beszívta a levegőt, és próbált megnyugodni. Tudta, hogy ha felbosszantják, akkor nem fogja tudni, irányítani a tetteit. Most nagyon fontos, hogy higgadt legyen.
- Szóval, honnan is származik?
Nem válaszolt. Lassan lélegzett, be, és lassan ki. Kifejezéstelenül tekintett az előtte állókra, így talán semmit sem olvasnak le az arcáról.
- Hallott a Rémről? - kérdezte hirtelen, kicsit türelmetlenül az úr. Alig észrevehetően megrándult az arca. - Persze, hogy hallott, hiszen, mostanában még az utcára sem mehetünk ki miatta. Nem igaz? Egy szörnyeteg, aki elragadja az embereket, és megöli őket. Mit gondol, ha magukat feláldozzuk neki, akkor megnyugszik, és elmegy?
Felnevetett az ötlet abszurditásán. Ennek az embernek, fogalma sincsen, hogy mit beszél.
- Nem lesz olyan jó kedve, ha felfalatom magát, a Rémmel.
- Miért pont én? - kérdezte hirtelen, bár sejtette a választ.
- Úgy gondolom, hogy valamivel felbosszantottuk a szörnyeteget. Ám ha önként feláldozunk valakit, akkor megnyugszik.
- Így keresett egy olyan személyt, aki senkihez sem tartozik - fejezte be helyette a mondandót.
- Pontosan. Maga senkinek sem fog hiányozni, és egyébként sincs semmi haszna.
- Gondolja, hogy egy ilyen "áldozattal" elégedett lesz a Rém?
- Ugyan, őt csak a felajánlás érdekli.
- A maga helyében azon gondolkodnék, hogy mivel bosszantottam fel a Rémet.
- Nem tettem semmi olyat...
A fiú ebben kételkedett, de nem feszítette tovább a húrt.
- És mi van a húgommal?
- Ő is magával megy - mosolygott elégedetten az úr.
- És most hol van? - kezdett egyre dühösebb lenni, érezte, hogy hamarosan már képtelen lesz uralkodni magán.
Ekkor, azonban kiáltás hallatszott, majd csapódás, valaki futott és zihált. Aztán megjelent a lány, és kikerülve az elé álló nagydarab férfit, egy ugrással mellette termett. Reszketett, mint mindig, ha félt, vagy ha veszélyben volt.
- Nyugalom, nyugalom... - zihálta magának, miközben kezével azon igyekezett, hogy kioldja testvére kötelékeit.
- Hé - súgta a fülébe a fiú. - Most az egyszer, ne akarj megnyugodni.
A lány felkapta a fejét, egyenesen testvére szemébe nézett, és ahogy így összekapcsolódtak, feltámadt a szél. Furcsa fekete örvény vette őket körül, mely szétszakította a köteleket, így végre felállhatott. Látta a lányból kiáramló sötét ködöt, és érezte, hogy belőle is kiszáll valami. Felállt és magához szorította a húgát. Nem látta, de tudta, hogy mögötte alakot ölt a Rém, és örömmel vette tudomásul, hogy a fehér köpenyes úr, döbbenten áll.
- Meglepődött? - érdeklődött mennydörgő hangon. - Az előbb még fel akart áldozni neki.
Az úr levette a szemét a szörnyetegről, és ránézett.
- Mi vagyunk, a Rém - süvöltötte, amitől hatalmas szél támadt, és a fekete alak támadásba lendült.
A Rém felüvöltött, mint egy farkas ha prédára lelt, és a menekülők után kapott. A fehér köpenyes azt hitte, hogy van esélye, ha a testőre mögé bújik, ám amint ezt megtette a nagydarab férfi három felé esett. A feje levált a nyakáról, és a bal csípőjétől a jobb térdéig szelte át a hatalmas, fekete karom. A  Rém, mintha füstből lett volna, de mikor a vér végig csorgott ujjain, megkeményedett.
Nem volt már ki védje, nem volt hova fusson kurta lábain. Csak állt, megdermedve a fölé magasodó lénytől, várva a pillanatot mikor lecsap.
- Feláldozva! - üvöltötte a fiú, magára vonva az úr figyelmét. Így nem láthatta a halált hozó mancsot.
Húga befordította a fejét, hogy ne kelljen látnia, ami történt. A csonttörő csattanástól azonban összerezzent és zokogni kezdett. Soha nem szerette, ha kiengedték a Rémet, de tudta, hogy vannak alkalmak, mikor nem tehettek mást. Próbálta elviselni és emiatt nagyon tisztelte.
- Azt hiszem, hogy költöznünk kell - sóhajtott, és tudta, hogy ennek a lány nagyon örül.
A Rém feléjük fordult, és ismét támadó állást vett fel. Úgy tűnt, őket is meg akarja ölni, ám, mikor felugrott, hogy rájuk vesse magát, köddé vált, csak a holttesteket hagyva maga után.