2018. augusztus 8., szerda

Kórus

- Még tíz perc az érkezésig - recsegte a hangosbemondó azzal a szándékkal, hogy megnyugtassa az utasokat. - Kérem addig helyezzék biztonságba magukat.
A plafonról lelógó oxigén maszkok nem sokat segítettek az emberek megnyugtatásában, viszont erősen himbálózva többüket arcon találta. Egy nő esküdözött, hogy ezért bepereli a társaságot, azt azonban mindannyian tudták, hogy előbb túl kell élniük ezt a katasztrófát.
Egy kisfiú sírni kezdett és sehogy sem akarta abba hagyni.
A székek közötti folyosón végig csúszott egy mobiltelefon a túloldalán egy ideges ügyféllel, aki szintén bírósággal fenyegetőzött.
Ekkor hirtelen erővel kicsapódott a kézipoggyásztartó miközben a gép balra dőlt, és minden táska kizuhant. A legtöbb az ülések alá csúszott, vagy megakadt az utasok lábaiban, Senki sem mert megmozdulni a rázkódó szerkezeten. Jobb oldalról halk ima szűrődött ki, balról egy asztma rohammal küszködő nehézkes hörgése. Utóbbi, remegő kezekkel igyekezett előhalászni inhalálóját, és már majdnem diadalmasan felkiáltott, amikor a gép újabb légörvénybe került, és a maroknyi szerkezet a szomszédos sorban kötött ki.
- Orvost, orvost! - kiáltotta a fuldokló szomszédja, mire egy bátor utas azonnal kicsatolta magát és talpra ugrott.
Nagy lelkesedésében azonban nem vette észre, hogy rálépett a közelében megpihent inhalálóra, amely hangos reccsenéssel használhatatlanná tört.
Az ima egyre hangosabb lett.
A hörgőt egy pillanatra sikerült elhallgattatni, hiszen szinte azonnal megértette az iménti reccsenés jelentőségét és tudatosult benne egyetlen reményének pusztulása.
- Haló, itt a kapitány beszél. Megkérném a kedves utasokat, hogy foglaljanak helyet, kössék be a biztonsági öveiket, hogy megkezdhessük a kényszerleszállást - folyt a hangosbemondóból egy ideges férfi hangja.
Az orvos tehetetlenül huppant vissza az ülésére és csatlakozott a két sorral előtte, eltántoríthatatlanul imádkozókhoz.
A szomszédot ekkor arcul csapta a felismerés, hogy a plafonról lelógó oxigén maszkok esetleg segíthetnek fuldokló bajtársán. Minden akaraterejét összeszedte és a helyére illesztette a maszkot, majd a ziháló férfi vállára tette az egyik kezét, míg a másikkal vezényelt.
- Lassan szívja be a levegőt - emelte fel a kezét - majd fújja ki - engedte le. - Be és ki - irányította lassan ütemre a karmesterré vált szomszéd. - Be és ki! Be és ki!
- Be és ki, be és ki - mondta a sorban vele ülő is, hogy ő maga is megnyugodjon.
- Be és ki - kezdték többen is az oszlopukban, és lassan már a fél gép együtt lélegzett.
- Be és ki! - kántálta az egyik oszlop.
- … legyen meg a te akaratod, amint a Mennyben, úgy....
- … és ki! Be…
- … add meg nekünk ma és…
- … ki! Be és…
- … miképpen mi is…
- Be és ki!
- .... és ne vígy minket kísértésbe…
- … és ki! Be…
- … Mert tiéd az ország…
- Be….
- … a hatalom…
- … és….
- … a dicsőség....
- … ki!...
- … mindörökké…
- Be és…
- … Amen!
- Halleluja! - sóhajtott fel a beteg és vele együtt az utasok többsége is.
- Kedves utasaink! Itt a kapitány beszél. Sikeresen landoltunk. Kérem önöket, szép sorban hagyják el az utasteret és erre figyelmeztessék utastársaikat is. Hamarosan megérkeznek a buszok, melyekkel elvisszük önöket Budapestre. Köszönjük, hogy minket választottak!
A körülményekhez képest mindenki nyugodtan hagyta el a gépet. Csak kiszálláskor vették észre, hogy az Alföldön vannak, egy hosszú egyenes autóúton parkoltak le, ahol közel, s távol semmi sem volt látható.
Csak egy buszmegálló árválkodott ott egy lánnyal, aki a telefonját nyomkodta. Egy ideje már várta a buszt, de az csak nem akart jönni.
Így, amikor a gép megállt előtte és végre elfogyott a bentről kifelé áramlók tömege, ő elővette a bérletét, felmutatta a fülkéjéből éppen akkor előmászó kapitánynak, és fel sem nézve a telefonjáról, helyet foglalt az akkor már teljesen üres repülőn.