Először észre sem vettem. A zenével voltam elfoglalva, ami a fülemben dübörgött, de nem voltam vele elégedett. Dühösen vettem ki, majd raktam vissza a fülhallgatómat, de rövidesen feladtam, és a zsebembe süllyesztettem.
Vennem kell egy újat - gondoltam, és felnéztem hogy lássam, mennyi idő múlva érkezik meg végre a metró.
Csak egy perc. Ha időben érkezik, és minden rendben megy, akkor egy fél óra múlva otthon lehetek.
Ekkor láttam meg a lányt.
Semmi különös nem volt rajta. A reggeli hideg miatt volt nála egy kabát, de csak a karján lógott, mert mostanra már felmelegedett a levegő. Hosszú kék farmert és virágos cipőt viselt, felül pedig egy egyszerű piros pólót. Barna haja copfban össze volt fogva a feje tetején, de mint mondtam, nem a kinézete volt különös. Sokkal inkább, ahogy nézett.
Az arca ugyanis megkeményedett, és szemeit egy pontra fókuszálta. Olyan mereven bámult, hogy azt hittem előre esik miatta. Követtem a tekintetét, és egy másik lányt pillantottam meg a peron szélén.
Éppen a vonalon állt, így nem hangzott fel a rémes géphang, hogy figyelmeztesse a veszélyes sáv elhagyására. Szőke haja kibontva lógott föld felé fordított arcába. Fekete pólót és nadrágot viselt, még a cipője és a karján lógó kabátja is fekete volt. Olyan volt, mintha aludna.
Visszatekintettem a korábbi lányra, aki ekkor már, lassan elindult a szőke lány felé, majd egy lépéssel mögötte megállt. Mereven nézte a tarkóját, és jobb kezét ökölbe szorítva várakozott. Úgy éreztem, valamire készül. Biztos voltam benne, hogy a sínek közé akarja lökni a másikat, amitől rögtön elszorult a torkom.
Bárcsak ne láttam volna - kívántam és kutatva néztem körbe, hogy észrevette-e valaki még rajtam kívül.
Ám mindenki el volt foglalva, valaki könyvet olvasott, többen a telefonjukba bújtak, voltak akik beszélgettek egymással, nem foglalkoztak ezzel a jelentéktelen eseménnyel. Az is felmerült bennem, hogy csak képzelődök, és semmi sem fog történni.
Fohászkodtam, hogy így legyen. Közben azonban némán könyörögtem valakinek, akárkinek, hogy csináljon valamit, mert én képtelen vagyok rá. Dermedten álltam és néztem őket.
Felzúgott az alagútban a szél, fény tört át a sötétségen, és sietve dübörögve megérkezett a metró. Azonban mielőtt befutott volna a szerelvény, a szőke lány tett gyorsan két lépést a peronon. Felhallatszott a figyelmeztető géphang és már csak egy utolsó lépést kellett volna megtennie, hogy véghez vigye, amit elhatározott.
Ám ekkor a barna hajú lány megragadta a karját, és erősen megtartotta.
A menetszél belekapott a hajukba, és a metró fülsiketítő kürtje bezengte az egész állomást. Mindenki ijedten kapta fel a fejét, de a két lányt már nem láthatták, mert elnyelte őket a szerelvényekből kiáramló embertömeg.
Vennem kell egy újat - gondoltam, és felnéztem hogy lássam, mennyi idő múlva érkezik meg végre a metró.
Csak egy perc. Ha időben érkezik, és minden rendben megy, akkor egy fél óra múlva otthon lehetek.
Ekkor láttam meg a lányt.
Semmi különös nem volt rajta. A reggeli hideg miatt volt nála egy kabát, de csak a karján lógott, mert mostanra már felmelegedett a levegő. Hosszú kék farmert és virágos cipőt viselt, felül pedig egy egyszerű piros pólót. Barna haja copfban össze volt fogva a feje tetején, de mint mondtam, nem a kinézete volt különös. Sokkal inkább, ahogy nézett.
Az arca ugyanis megkeményedett, és szemeit egy pontra fókuszálta. Olyan mereven bámult, hogy azt hittem előre esik miatta. Követtem a tekintetét, és egy másik lányt pillantottam meg a peron szélén.
Éppen a vonalon állt, így nem hangzott fel a rémes géphang, hogy figyelmeztesse a veszélyes sáv elhagyására. Szőke haja kibontva lógott föld felé fordított arcába. Fekete pólót és nadrágot viselt, még a cipője és a karján lógó kabátja is fekete volt. Olyan volt, mintha aludna.
Visszatekintettem a korábbi lányra, aki ekkor már, lassan elindult a szőke lány felé, majd egy lépéssel mögötte megállt. Mereven nézte a tarkóját, és jobb kezét ökölbe szorítva várakozott. Úgy éreztem, valamire készül. Biztos voltam benne, hogy a sínek közé akarja lökni a másikat, amitől rögtön elszorult a torkom.
Bárcsak ne láttam volna - kívántam és kutatva néztem körbe, hogy észrevette-e valaki még rajtam kívül.
Ám mindenki el volt foglalva, valaki könyvet olvasott, többen a telefonjukba bújtak, voltak akik beszélgettek egymással, nem foglalkoztak ezzel a jelentéktelen eseménnyel. Az is felmerült bennem, hogy csak képzelődök, és semmi sem fog történni.
Fohászkodtam, hogy így legyen. Közben azonban némán könyörögtem valakinek, akárkinek, hogy csináljon valamit, mert én képtelen vagyok rá. Dermedten álltam és néztem őket.
Felzúgott az alagútban a szél, fény tört át a sötétségen, és sietve dübörögve megérkezett a metró. Azonban mielőtt befutott volna a szerelvény, a szőke lány tett gyorsan két lépést a peronon. Felhallatszott a figyelmeztető géphang és már csak egy utolsó lépést kellett volna megtennie, hogy véghez vigye, amit elhatározott.
Ám ekkor a barna hajú lány megragadta a karját, és erősen megtartotta.
A menetszél belekapott a hajukba, és a metró fülsiketítő kürtje bezengte az egész állomást. Mindenki ijedten kapta fel a fejét, de a két lányt már nem láthatták, mert elnyelte őket a szerelvényekből kiáramló embertömeg.