Örök vég

Csendben álltam a trón előtt. Lehajtott fejjel a fehér padlót néztem, miközben én, az egyetlen szín, sárosan, koszosan remegtem. A nagy tisztaságban kényelmetlenül éreztem magam, le akartam fürdeni, és át akartam öltözni. Volt is rá lehetőségem, hiszen a terem sarkában meleg vízzel teli kád állt.
De Ő, nézett.
Árgus szemekkel figyelte minden lélegzetvételemet, minden szívdobbanásomat. Figyelte,  hogy miként növekszik körülöttem egyre terebélyesebbé a sűrű feketeség. Le akartam tépni sáros pólómat, és belevetni magam a hívogató vízbe, de az alatta lévő meztelenségem miatt, nagyon szégyenkeztem. Nem vettem le, pedig tekintetem mindig vissza-visszatért a kádhoz, ahol a víz illatos páraként veszett el a levegőben. Kellemes volt, és vágytam arra, hogy elmerülhessek benne, de az aki nézett, még mindig zavart.
- Lassan kezdődik az ünnepség - szólalt meg nyugodt hangján, kicsit sem sürgetve. - Fürödj le, és menjünk be.
- De én nem akarok előtted fürdeni - bukott ki belőlem, felkapva a fejem.
A tekintete egyből rabul ejtett, olyan békés és szelíd volt, tele vággyal, hogy kényelmetlenségem egyből háttérbe szorult.Tisztátalanságom azonban egyre jobban zavart. Ahogy végig néztem ápoltságán, tudtam én is, hogy arra vágyom. Olyan ragyogó ruhára, arra, hogy a hajam úgy csillogjon, bőröm pedig egészséges legyen.
Megfogtam a pólóm alját, hogy lerántsam magamról, de egy pillanatra megtorpantam.
- Ne nevess! - kértem.
- Nem fogok - ígérte, és én elhittem.
Lassan húztam fel a pólót, mintha még mindig nem akarnám megtenni, és mikor már majdnem áthúztam a fejemen, visszahullott a testemre, hűségesen ragaszkodva hozzám.
Ő, türelmesen várt.
Én pedig annyira kétségbeestem, hogy minden erőmmel nekifeszültem, és megrántottam a piszkos anyagot. A hátamon kettéhasadt, és mintha nagyon régi lett volna, porrá oszlott az ujjaim között. A karomat védelmezőn magam elé fontam, hogy ne lássa koszos mellemet. Hátat is fordítottam neki, de mikor újból felnéztem, Ő ugyan úgy előttem ült.
Csak a szememet nézte, nem vizslatott kutakodóan, nem mérte fel az idomaimat, egyszerűen nem érdekelte, és mégis gyönyörködött bennem.
Elhatároztam, hogy teljesen levetkőzöm. Beakasztottam a hüvelykujjaimat a nadrágom derekába, és szépen lassan, letoltam, hogy legyen időm elbúcsúzni tőle. Ám, mielőtt kibújhattam volna belőle, az visszakúszott, és újból hozzá kellett látnom, hogy levegyem. Mikor már sokadszorra nem sikerült, megint felnéztem, és szembetalálkoztam a türelemmel, ami csak úgy áradt belőle.
Nagyot nyeltem, és minden erőmmel azon voltam,  hogy ettől a ruhadarabtól is megszabaduljak. Egy pillanat volt, hogy ez megtörténjen, és ugyan úgy, ahogy a pólóm, ez is porrá oszlott kezeimben.
Már csak az utamon felszedett kosz maradt meg rajtam. A kád felé fordultam, és megindultam. Karommal még mindig óvtam mellkasomat, bár már nem volt bennem félelem. Óvatosan felemeltem az egyik lábamat, hogy beleléphessek a kádba, de egy sikollyal kísérve kaptam ki onnan.
Tűz forró volt.
Ijedten fordultam felé.
Ezúttal Ő fordult el, mintha szégyellné, de nem tehetne ellene semmit.
Aztán felállt, levetette köntösét és mellém lépett.
- A vizet nem tehetem langyossá, de azt felajánlhatom,  hogy melletted leszek - nyújtotta a kezét.
Nem akartam, hiszen ez az én utam, ez az én feladatom. Így hát megpróbáltam megint belépni, de a víz változatlanul forró volt. Lángoló hólyagok keletkeztek a bőrömön, és fájt mikor ráálltam.
Ő még mindig a kezét nyújtottam, öltönyében, a saját bőrében.
- Kevésbé fog fájni, ha velem jössz? - kérdeztem remegő hangon.
- Nem. De legalább nem leszel egyedül.
- És te miért akarnál velem szenvedni?
Elmosolyodott, és a szeme boldog könnyektől csillogott.
- Mert fontos vagy nekem. Mert szeretlek. Szeretlek, annyira, hogy vállalom veled a szenvedéseidet.
- De miért? Hiszen nem is ismerlek.
- Én ismerlek. Mindig is szemmel tartottalak.
- Ki vagy te?
Nem válaszolt. Csak mosolygott, azzal a bosszantóan szép mosolyával.
Megfogtam a kezét. Hogy miért? Mert vágytam arra, hogy vele léphessek bele a vízbe.
Mint a tűz, úgy égetett, de együtt ültünk bele. Fájt minden egyes porcikám, de ahogy lenéztem a bőrömre, csak azt láttam, hogy a kosz, a sár, és minden hibám mocska, egyszerűen lepattogzik rólam. Feloldódik a meleg vízben, és ahelyett, hogy bemocskolná azt, csak tisztább lesz tőle. Percek múlva már fel sem tűnt, hogy milyen forró, élveztem, hogy meleg, és közben beszélgettünk. Megismertem, meghallgattam.
Aztán felállt és kiszállt, én pedig követtem. Leakasztott egy ruhát, és feladta rám. Hagytam, hogy öltöztessen, hogy megfésülje a hajam, megigazított rajtam mindent, hogy tökéletes legyen.
Aztán Ő is felöltözött, majd az ajtóhoz sétáltunk együtt, ami automatikusan kinyílt.
Abban a pillanatban felcsendült az angyalok éneke, és megkezdődött a menyegző.