Kopogtatás

A hideg szél táncot járt a toronyházak ablakai között. Még nem esett a hó, de az ég fehér fellegektől volt terhes. A kopasz fákon az utolsó megmaradt levelek ringtak fáradtan arra várva, hogy keringőre hívják őket is a szél, mint megannyi társukat.

Nem látta senki, hogy közeledik. Léptei hangját felfogta a reggeli párától nedves avar, és a távoli kocsik zúgása elmosta halk dalát, amit dúdolt. Jókedvűen sétált a csendes hajnalban és nem zavarta az arcát cirógató jeges szél sem. Vidáman, mint egy fiatal őz, még ugrándozott is, és miközben így rótta az utcákat, csendesen szitálni kezdett a hó.

Lábai nem hagytak nyomot a friss leplen és a hó nem hullott a vállára. Kíváncsian benézett a házakba. A terülj-asztalok roskadoztak, a fák csillogtak, a magnóból hangos zene szólt. Ő halkan bekopogott de senki sem hallotta meg odabent. Csalódottan, de továbbra is derűsen lépett a következő ablak alá. Hátha lesz valaki, aki meghallja. Az a lakás azonban, sötét és üres volt. A másik meg idegen. Még csak díszek sem lógtak az ablakon. Itt is próbálkozott, de a tévé túlkiabálta csendes kérését.

A sarkon befordulva egy hatalmas katedrális állta el az útját, és az onnan kiszűrődő éneklést hallgatva egy pillanatra megállt. Őt hívták, őt várták, belépni mégis csak akkor tudott, mikor már mindenki távozott. A hideg kőfalakból áradó magány elszomorította. Hívták, várták, mégsem hallották meg amikor megérkezett. Képmását nézte, aki a jászolban feküdt, és lenézve gyengéden megérintette a szobrot. Az hidegen és ridegen fogta meg a kezét, és nem melegedett fel, akármeddig szorította.

Kilépett hát a templomból. Maga mögött hagyta a neki épült házat, és a kis utcákat rótta egymagában. Útja közben, egy hölgy jött vele szembe, aki a csúszós úton elesett, s minden csomagja  szétszóródott a földön. Szitkozódva állt fel miközben belerúgott pár ajándékdobozba. Az olvadó hótól átázott a csomagolás, és ő az orra alatt morogva, de elég hangosan, csak ennyit mondott, miközben újra megpakolta karjait;

- Ez a legrosszabb karácsony...

És már el is ment.

Ő szívesen segített volna, ha a hölgy észre veszi, de az átlátott rajta. Elment mellette, és rá sem hederített. Pedig milyen közel volt hozzá az igazi karácsony.

Egész nap bolyongott. Elfáradt és éhes volt. Melegre vágyott, valakire, aki végre meghallja, valakire, akit végre meghallgathat. Az utca utolsó háza előtt állt meg. Odabent a mosógép zúgott, és csak egyetlen ablakban világított fény. Felmerült benne a kérdés, hogy megpróbálja, vagy elmenjen, de nem is gondolkozott sokat ezen.
Bekopogott.

 

Hallottad?

Őszi varázslat

Röptében kaptam el egy sárga falevelet. Az erei pirosak voltak, így egészen olyan volt, mintha valaki kezét tartanám az ujjaim között. A fák másodszorra borultak virágba és árasztották el színes szirmaikkal a mezőt. Ezt a virágzást azonban szinte senki sem látta. A játszóterek magányosan várták a gyerekeket, de az aggódó szülők és nagymamák inkább otthon maradtak. Csak egy-két kutya szaladgált szabadon a mezőn, akinek a gazdája volt elég bátor kihozni kis kedvencét. Az avarban boldogan ugráló állatok, csöppnyi életfoltok voltak a szürke égbolttól terhes levegőben.

Vajon mikor fog esni?

A tájra nehezedő vibráló feszültség nyomasztó, szinte elviselhetetlen volt. Kezdtem megérteni, hogy miért nem látok egyetlen gyermeket sem. Hogy miért tűntek el a parkoló kocsik a falevelek alatt, mintha csak téli álmukra készülő sünök lennének. Hogy miért ülök egyedül a rét mellett egy padon, ahol annyi játszótér van, hogy az ember azt sem tudja, hogy melyikbe menjen.

Elmúlt. Valami határozottan elmúlt. Nem hirdette semmi, csak az, ami hátra maradt belőle. A haldokló falevelek, a haldokló világból.

Fájt látni az elmúlást. Fájt látni az ürességet, azt, hogy ilyenkor senkit nem érdekel a természet. Egy olyan szenvedés, melynek csak a Tél vethet véget.

Apró szemű eső szitált a hidegtől piros arcomra, és én belefáradva ebbe a látványba, álltam fel, hogy haza menjek.

Ekkor egy piros kabátos lány tűnt fel a sárga avar között. Egy zöld kabátos fiú futott mögötte, és ragadta derékon, mikor utol érte. Sikítva terültek szét a napszínű szőnyegen, hófehér párát bocsájtva ki magukból. Pár pillanatig senki és semmi nem mozdult. Aztán újra nevető hangok csendültek fel, ahogy gurulva a földön tovább fogócskáznak.

Avarkoszorút font hajába a játék, kipirulva és boldogan állt fel a lány, miközben a fiú a kezét fogta. Ilyen távolból is látszott a széles mosolya, ahogy felnézett a másikra. Boldog volt, nem törődött az idő rútságával. És ebben a fagyott időben, hagyta, hogy a fiú hosszan megcsókolja.

A világ ismét néma lett, és ebben a csendben lehetett hallani, ahogy a Föld egy utolsót sóhajt, még azelőtt, hogy hullani kezd a hó.

Labirintus

Először jobbra.
Aztán balra.
Majd kétszer megint jobbra, végül egyenesen, hogy a végén, ismét balra fordulj.
És itt a vége. Nincs tovább.
Vagy, nézzük a másik irányból...
Először balra, kétszer egyenesen, aztán jobbra, és ismét balra.
És itt sincs semmi. Már nem egyszer jártam végig. Újra, és újra, de sehogy sem jutok át rajta. Pedig a legenda szerint, ott vár rám, a túloldalon az, amit keresek. Ami a szívem vágya.
Már többen jártak ott. Már többen bizonygatták, hogy lehetséges túljutni, de akkor nekem miért nem sikerül? Úgy ismerem ezt a labirintust, mint a tenyeremet. Itt vagyok már két éve, és nem találok kiutat belőle. Mindig visszajutok ide, ahol elkezdtem.
Kétségbeesetten vágyok arra, hogy láthassam a túloldalt. Látni akarom!
Dühösen szuggeráltam a bejáratot. A bokrok, amik a labirintus falait alkották, széltől kacagva és fütyörészve néztek vissza rám.
Legszívesebben egy láncfűrésszel estem volna neki.
Miért? Miért nem megy, mikor másnak ment? Miért javasolta az első utat a barátnőm? Miért javasolta a másodikat a testvérem? Ők miért jutottak át, és én miért nem?
Pedig pontosan követtem az utasításaikat. Meg is kaptam a térképet róla. Ismerem, mégsem tudom, hogy hol a kijárat.
Fáradtan rogytam le a fűbe, fejemet két kezem közé szorítva. Szét akart hasadni. Talán jobb lesz, ha mára abba hagyom. Holnap újra megpróbálom.

.

.

.

Kimerülten rogytam le a fal tövébe. Nincsen kijárat.
Kezemben a számtalanadik lap, melyre rámásoltam a térképet. Már ez is gyűrött volt a sok használattól.
- Feladom - sóhajtottam bele, a néma csöndbe.
Gondosan kihajtogattam kezemben a papírt, majd a farzsebemből elővettem az öngyújtómat. Felpattintottam, majd a papír sarkához érintettem a lángot. A tűz, éhesen enni kezdte. Csendben sírtam, míg elégett. Végül ujjaim közül csak a hamu pergett a földre.
A bokrok ágaiba kapaszkodva felálltam és kibotladoztam az útvesztőből.
Dermedten álltam meg. Ott, ahol eddig senkit sem láttam sétálni, most egy fiatal férfi álldogált. Mintha csak rám várt volna. Arca mosolygástól ragyogott, egyenes tartása eleganciát és úriságot sugallt. Helyes, haja kócos, éppen olyan, akibe első látásra beleszeretnék.
- Furcsa lány vagy - billentette félre a fejét, de mosolya nem hagyott alább.
- Miért? - bukott ki belőlem.
Válasz helyett azonban, csak felemelte a kezét, és fölém mutatott. Kétkedve fordultam meg, majd pedig mindent megértettem, mikor megláttam a feliratot.
Egy nevet.
De nem az enyémet.
A bokrok fölött, kovácsoltvasból, barátnőm neve díszelgett.
- Ez nem a te utad!
Végig? Végig rossz ösvényen mentem? Olyannyira követtem az utasításait, hogy fel sem tűnt ez az apróság.
- A Tiéd, erre van - nyújtotta felém a kezét.
Gondolkodás nélkül fogtam meg, és pár perc múlva, jó pár másik útvesztőt magunk mögött hagyva, megálltunk előtte. A falak tetején, az én nevem állt.
- Várj! - ragadta meg a könyökömet, mikor el akartam indulni.
Levette a sálat a nyakamból, és bekötötte vele a szememet.
- Bízol bennem?
Nem várta meg a válaszomat, betámogatott, majd megpörgetett, és irányba állított.
- Ha megteszed, egyenesen a célhoz érsz. De meg kell ígérned, hogy nem veszed le a kendőt a fejedről - súgta még bele búcsúzóul a fülembe, majd halkan elhátrált tőlem.
Felkaptam a kezem, hogy azon nyomban lerántsam magamról a kendőt, és az arcába dobjam, de végül ujjaim megálltak a levegőben.
Ez egy labirintus. Az én nevemmel. Ha a legenda igaz, a célnál megtalálhatom azt, amit keresek. Már két éve keresem az utam, és most itt vagyok.
El kell induljak!

...mert szeretnek!

Rám néztél?
Mit nézel?

Ne nézzél!
Még mindig nézel? Azt hiszed, kemény vagy? Megmutatom, hogy mi a kemény. A bicskám éle. Te még mindig nézel? Mi bajod van neked? Látom keményebb vagy, mint hittem.
Nem félsz tőlem?
Nem félsz tőlem.
Miért nem félsz tőlem? Mindenki fél tőlem. Hogy miért? Mert én kemény vagyok. Keményebb, mint gondolod. Én tudom, hogyan kell eltenni egy embert láb alól. Nem hiszed? Bemutassam? Hogy nem akarod? Akkor mit akarsz? Mit ajánlhatok neked? Van füvem, ha pedig hátra mész vannak ott lányok is.
De nehogy megverd őket, mert nem szeretem, ha bántják az árumat. Ó, hogy ezek sem kellenek?! Akkor még mindig nem értem, hogy mit akarsz Halott Ember.
Az anyám? Hogy hol van? A börtönben, hol máshol?! Hogy miért? Mert egy alkoholista drogdíler. Most az apám érdekel? Ő meghalt, mert puhány volt. Az egyik ügyfele megölte, mert nem adott neki cuccot. Ilyen ez az üzlet. Egyik nap az egyik, másik nap a másik.
Igen van testvérem. Ott van hátul az egyik szobában. Megnézi? Nah, látom, ő már érdekli. De csak óvatosan.
Jaa, ő mindig így néz ki. Apánk is folyton verte. Engem is. Anyánk meg részegen feküdt addig az egyik sarokban.
Most meg mi baja? Ne merészelje! Tegye el!
Segíteni akar? Mégis mit képzel? Tudunk mi vigyázni magunkra!
Ha jön a rendőrség? Miért jönne a rendőrség? Mi nem vagyunk olyanok, mint a szüleink. Mi túl fogjuk élni!
Nem hiszi? Hogy hogyan akarunk túlélni?
.
.
.
Nem tudom...
.
.
.
El akar téríteni? Nem fog sikerülni! Én erős vagyok! Én TÚLÉLEK! Senki sem parancsolhat nekem!
Meg akar halni?!
Adja vissza! Az nem a magáé!
Jó, ha nem adja vissza, lássuk tudja-e használni.
Most miért dobja el? Vegye fel! Vagy verekedni akar? Mit csinál?
Ez meg mi?
Az enyém?
Mibe kerül? Semmibe? Az nem kell! Aminek nincs ára, az értéktelen.
Nah látja, hogy mindennek van ára.
Hogy gondolja, hogy menjek magával? A húgom is? Hagyjam itt ezt a remek üzletet? Majd hülye leszek!
Hogy hány éves vagyok?
Tizenkettő.
Most miért sír? Összekönnyezi a ruhámat. Hagyja abba! Engedjen el!
Most én is sírok... és nem tudom, miért...
Miért sírok?

Testvérség

- Cssss - tette szája elé az ujját, hogy csendre intse a testvérét. Az behunyta a szemét és próbálta magával elhitetni, hogy máshol van. Ám, mikor meghallotta az aszfalton csikorduló karmok hangját, és a morgásokat, minduntalan összerezzent.
Úgy ölelte, mintha soha nem akarná elengedni, és ettől egy kicsit mind a ketten megnyugodtak. Mélyen beszívta a haja illatát, amitől eszébe jutott az otthon. Milyen régen is volt, amikor eljöttek. Azóta hány nap, és hány álmatlan éjjel telt el? Már nem számolta. Egyedül az volt fontos, hogy az az élet, melyet védelmezni akar, most ott reszket a karjai között.
Nem hagyhatja, hogy bármi baja essen. Nem. Azt soha nem bocsájtaná meg magának.
Lassan megnyugodott. A légzése lelassult, a szívritmusa pedig szabályossá csöndesült. Ekkor megszűnt a karmok hangja, elcsendesedett a morgás, és végre érzett magában elég bátorságot, hogy kinézzen a szemeteskukák mögül, ami mögé elzárták magukat.
Sehol senki. Még csak a nyomát sem látta annak, hogy bárkitől tartaniuk kellett volna. Pedig abban biztos volt, hogy nem voltak egyedül.
- Minden rendben - súgta testvére fülébe, majd megkönnyebbülve hátra dőlt. Újabb nap, amit túl éltek.
- Elment? - nézett rá csillogó szemekkel a lány.
Szerette, mikor úgy igazából bólinthat, amikor tudja, hogy jelent is valamit, nem pedig csak egy udvarias gesztus, hogy megnyugtassa.
Egy ideig még egymás karjaiban pihentek, de aztán kénytelenek voltak felállni.
- Kezd hideg lenni, jobb lesz ha visszamegyünk a lakásra.
- Úgy utálom azt a helyet - morogta fintorogva a lány, de felállt, és a kezét nyújtotta.
- Tudom, de most ez van. És ígérem, hogy lesz még jobb is.
- Mikor?
- Nem tudom - mosolygott biztatóan, annak ellenére, hogy nem volt éppen bizalomgerjesztő amit, mondott. - Egyenlőre annak örüljünk, hogy van hol laknunk, és nem a híd alatt élünk.
Ezzel a lány nem tudott vitatkozni, így az út további részét csendben tették meg. Az éjszaka kevés ember merészkedett ki az utcára, hiszen mindenki tisztában volt azzal, hogy  veszélyes. Bárkit elragadhat a Rém. Már vagy egy tucat ember eltűnéséért felelős, és a felét holtan találták meg. Azok, pedig, akik nem kerültek elő, már nem is keresték őket. Biztosak voltak abban, hogy ők is halottak.
Igyekezniük kellett haza!
Nem volt csoda, hogy a lány nem szeretett ott lakni, hiszen a legelhanyagoltabb otthon volt, amit el lehet képzelni. A padlót korhadt fa borította, a falakról, már málladozott a tapéta, minden szoba penész szagú volt, és a csapból rozsdás víz folyt. Sehol egy vidám szín, mindent a fekete és a szürke uralt, mint valami zsarnok, melyek kiszorították a vidámságot, a négy fal közül.
Fekhelyül, csak egy kopott dívány, és egy foszladozó matrac számított, takarójuk pedig piszkos plédek voltak. Éjszakánként olykor arra ébredtek, hogy a plafonról a vakolat, a fejükre hullott.
- Otthon, édes otthon - morogta a lány, mikor belépett, és célba vette a szemközti fal mellett álló kanapét.
- Nem vagy éhes?
- Nem nagyon.
- Pedig enned kéne. Napok óta egy falatot sem nyeltél le.
- Nem vagyok éhes.
Nem vitatkozott. Inkább leült az asztalhoz, egy konzervvel, és miután kinyitotta, enni kezdett. Csendben figyelte, ahogy a lány hátat fordít neki, és lefekszik. Nem kellett hozzá egy perc, és már aludt is. Elmosolyodott a látványon. Ritkán akad, hogy ilyen békésnek látja, így emlékezni akart rá.
Miután befejezte az evést, ő is lefeküdt, és szinte azonnal elaludt.

Kiabálás.
Csörömpölés.
Csattanás.
A sötétben csak ennyi hallatszik. Az ajtó alatt beszülődő fényben árnyékok járkálnak, mintha arra várnának, hogy meghallják az árulkodó hangot odabentről.
Újabb szitokszó.
Kiabálás.
Csattanás.
Testvére a karjai között reszket. Még olyan kicsi, még olyan törékeny, mint egy kis nyuszi. Meg akarja nyugtatni, de annyira fél, hogy ő maga is képtelen rá. Szinte már émelyeg a félelemtől.
Egy női kacaj.
Egy férfi felbődül.
Idegen szavak.
És füst.
Valami megrengette a földet. Betört az ajtó, és egy hatalmas lény döngő léptekkel belépett a házba.
A férfi felüvöltött.
A nő felkacagott.
A szoba ajtaja pedig hirtelen  szilánkokra szakadt, és a nagy tátongó lyukon fény áradt be.

Mint minden éjjel, ma is gyötörte a múlt. Testvére úgy tűnt, hogy már régebb óta fenn van, hiszen ő az egyik sarokban, térdeit átkarolva próbálta nyugtatni magát.
- Te is? - kérdezte fulladozva az átéltektől, mintha még mindig füst lenne.
Nem válaszolt, de nem is kellett. Csak azért szólalt meg, mert tudta, hogy a hangja is elég, hogy csillapítsa a másik félelmét.
A lány rövid időn belül megmoccant, és oda feküdt mellé a matracra. Csak úgy voltak képesek nyugodtan aludni, ha egymás mellett maradtak.
Visszafeküdt, és fejét testvére hátának nyomva, hamarosan elaludt.

Nem kellett csalódnia abban, hogy nyugodtan alszik. Egy rossz álomkép sem tette tönkre a pihenését. Ám, mielőtt kinyitotta a szemét, rájött, hogy nem otthon van. A száraz és poros levegőt felváltotta a hideg, nyirkos atmoszféra, és a matrac sem volt alatta, amikor meg akart volna fordulni. Még csak nem is feküdt, ami csak tetézte értetlenségét.
Szemei leragadtak, és alig bírta őket kinyitni, ám mikor mégis sikerült, láthatta, hogy egy régi, kőépítményben van, egy cellában. Mintha egy középkori börtönben lenne.
Egy ósdi, de masszív széken ült, minek a lábaihoz, hozzá kötözték a kezeit, és a lábait. Látszott a lehelete, ahogy igyekezett megnyugodni. Bele telt egy kis időbe, és mire sikerült, megjelent egy ember. Komor arca, és termete nem sok jót ígért, keresztbe font karjain pedig kidagadtak az erek. Utána egy jóval kisebb, kerekebb ember lépdelt, valamiért fehér köpenyben. Megálltak cellája ajtajában, és csak nézték, amitől libabőrözött a háta.
- Hol van a húgom? - bukott ki hirtelen a kérdés belőle, és csak reménykedett abban, hogy kap választ rá.
- Én saját magamért aggódnék, a helyében - cincogta a fehér köpenyes úr. - Különben sem lesz ideje a testvére miatt aggódni.
Olyan röhejesen beszélt, mintha héliumot szívott volna. Egészen vicces lett volna, ha éppen nem aggódna a lányért. Biztos volt abban, hogy halálra rémült, akárhol is legyen.
- Feltennék pár kérdést, ha együtt működik, akkor elintézem, hogy találkozzon a húgával - ajánlotta a férfi.
Tartott tőle, hogy nem lesznek egyszerűek a kérdések.
- Nem értem, hogy mit akar. Nem csináltunk semmit, amiért így kéne bánniuk velem.
- Biztos ebben? - kérdezte gúnyosan, amitől csak egy dühös macska jutott az eszébe. - Hol vannak a szülei?
Nem válaszolt.
- Hogyan haltak meg?
Nem válaszolt.
- Ki ölte meg őket?
- Miért kérdez, ha úgyis tudja a választ? - sziszegte a fogai között.
- Bizonyosságból - vonta meg a vállát. - És azért, hogy bosszantsam.
Mélyen beszívta a levegőt, és próbált megnyugodni. Tudta, hogy ha felbosszantják, akkor nem fogja tudni, irányítani a tetteit. Most nagyon fontos, hogy higgadt legyen.
- Szóval, honnan is származik?
Nem válaszolt. Lassan lélegzett, be, és lassan ki. Kifejezéstelenül tekintett az előtte állókra, így talán semmit sem olvasnak le az arcáról.
- Hallott a Rémről? - kérdezte hirtelen, kicsit türelmetlenül az úr. Alig észrevehetően megrándult az arca. - Persze, hogy hallott, hiszen, mostanában még az utcára sem mehetünk ki miatta. Nem igaz? Egy szörnyeteg, aki elragadja az embereket, és megöli őket. Mit gondol, ha magukat feláldozzuk neki, akkor megnyugszik, és elmegy?
Felnevetett az ötlet abszurditásán. Ennek az embernek, fogalma sincsen, hogy mit beszél.
- Nem lesz olyan jó kedve, ha felfalatom magát, a Rémmel.
- Miért pont én? - kérdezte hirtelen, bár sejtette a választ.
- Úgy gondolom, hogy valamivel felbosszantottuk a szörnyeteget. Ám ha önként feláldozunk valakit, akkor megnyugszik.
- Így keresett egy olyan személyt, aki senkihez sem tartozik - fejezte be helyette a mondandót.
- Pontosan. Maga senkinek sem fog hiányozni, és egyébként sincs semmi haszna.
- Gondolja, hogy egy ilyen "áldozattal" elégedett lesz a Rém?
- Ugyan, őt csak a felajánlás érdekli.
- A maga helyében azon gondolkodnék, hogy mivel bosszantottam fel a Rémet.
- Nem tettem semmi olyat...
A fiú ebben kételkedett, de nem feszítette tovább a húrt.
- És mi van a húgommal?
- Ő is magával megy - mosolygott elégedetten az úr.
- És most hol van? - kezdett egyre dühösebb lenni, érezte, hogy hamarosan már képtelen lesz uralkodni magán.
Ekkor, azonban kiáltás hallatszott, majd csapódás, valaki futott és zihált. Aztán megjelent a lány, és kikerülve az elé álló nagydarab férfit, egy ugrással mellette termett. Reszketett, mint mindig, ha félt, vagy ha veszélyben volt.
- Nyugalom, nyugalom... - zihálta magának, miközben kezével azon igyekezett, hogy kioldja testvére kötelékeit.
- Hé - súgta a fülébe a fiú. - Most az egyszer, ne akarj megnyugodni.
A lány felkapta a fejét, egyenesen testvére szemébe nézett, és ahogy így összekapcsolódtak, feltámadt a szél. Furcsa fekete örvény vette őket körül, mely szétszakította a köteleket, így végre felállhatott. Látta a lányból kiáramló sötét ködöt, és érezte, hogy belőle is kiszáll valami. Felállt és magához szorította a húgát. Nem látta, de tudta, hogy mögötte alakot ölt a Rém, és örömmel vette tudomásul, hogy a fehér köpenyes úr, döbbenten áll.
- Meglepődött? - érdeklődött mennydörgő hangon. - Az előbb még fel akart áldozni neki.
Az úr levette a szemét a szörnyetegről, és ránézett.
- Mi vagyunk, a Rém - süvöltötte, amitől hatalmas szél támadt, és a fekete alak támadásba lendült.
A Rém felüvöltött, mint egy farkas ha prédára lelt, és a menekülők után kapott. A fehér köpenyes azt hitte, hogy van esélye, ha a testőre mögé bújik, ám amint ezt megtette a nagydarab férfi három felé esett. A feje levált a nyakáról, és a bal csípőjétől a jobb térdéig szelte át a hatalmas, fekete karom. A  Rém, mintha füstből lett volna, de mikor a vér végig csorgott ujjain, megkeményedett.
Nem volt már ki védje, nem volt hova fusson kurta lábain. Csak állt, megdermedve a fölé magasodó lénytől, várva a pillanatot mikor lecsap.
- Feláldozva! - üvöltötte a fiú, magára vonva az úr figyelmét. Így nem láthatta a halált hozó mancsot.
Húga befordította a fejét, hogy ne kelljen látnia, ami történt. A csonttörő csattanástól azonban összerezzent és zokogni kezdett. Soha nem szerette, ha kiengedték a Rémet, de tudta, hogy vannak alkalmak, mikor nem tehettek mást. Próbálta elviselni és emiatt nagyon tisztelte.
- Azt hiszem, hogy költöznünk kell - sóhajtott, és tudta, hogy ennek a lány nagyon örül.
A Rém feléjük fordult, és ismét támadó állást vett fel. Úgy tűnt, őket is meg akarja ölni, ám, mikor felugrott, hogy rájuk vesse magát, köddé vált, csak a holttesteket hagyva maga után.

Örök vég

Csendben álltam a trón előtt. Lehajtott fejjel a fehér padlót néztem, miközben én, az egyetlen szín, sárosan, koszosan remegtem. A nagy tisztaságban kényelmetlenül éreztem magam, le akartam fürdeni, és át akartam öltözni. Volt is rá lehetőségem, hiszen a terem sarkában meleg vízzel teli kád állt.
De Ő, nézett.
Árgus szemekkel figyelte minden lélegzetvételemet, minden szívdobbanásomat. Figyelte,  hogy miként növekszik körülöttem egyre terebélyesebbé a sűrű feketeség. Le akartam tépni sáros pólómat, és belevetni magam a hívogató vízbe, de az alatta lévő meztelenségem miatt, nagyon szégyenkeztem. Nem vettem le, pedig tekintetem mindig vissza-visszatért a kádhoz, ahol a víz illatos páraként veszett el a levegőben. Kellemes volt, és vágytam arra, hogy elmerülhessek benne, de az aki nézett, még mindig zavart.
- Lassan kezdődik az ünnepség - szólalt meg nyugodt hangján, kicsit sem sürgetve. - Fürödj le, és menjünk be.
- De én nem akarok előtted fürdeni - bukott ki belőlem, felkapva a fejem.
A tekintete egyből rabul ejtett, olyan békés és szelíd volt, tele vággyal, hogy kényelmetlenségem egyből háttérbe szorult.Tisztátalanságom azonban egyre jobban zavart. Ahogy végig néztem ápoltságán, tudtam én is, hogy arra vágyom. Olyan ragyogó ruhára, arra, hogy a hajam úgy csillogjon, bőröm pedig egészséges legyen.
Megfogtam a pólóm alját, hogy lerántsam magamról, de egy pillanatra megtorpantam.
- Ne nevess! - kértem.
- Nem fogok - ígérte, és én elhittem.
Lassan húztam fel a pólót, mintha még mindig nem akarnám megtenni, és mikor már majdnem áthúztam a fejemen, visszahullott a testemre, hűségesen ragaszkodva hozzám.
Ő, türelmesen várt.
Én pedig annyira kétségbeestem, hogy minden erőmmel nekifeszültem, és megrántottam a piszkos anyagot. A hátamon kettéhasadt, és mintha nagyon régi lett volna, porrá oszlott az ujjaim között. A karomat védelmezőn magam elé fontam, hogy ne lássa koszos mellemet. Hátat is fordítottam neki, de mikor újból felnéztem, Ő ugyan úgy előttem ült.
Csak a szememet nézte, nem vizslatott kutakodóan, nem mérte fel az idomaimat, egyszerűen nem érdekelte, és mégis gyönyörködött bennem.
Elhatároztam, hogy teljesen levetkőzöm. Beakasztottam a hüvelykujjaimat a nadrágom derekába, és szépen lassan, letoltam, hogy legyen időm elbúcsúzni tőle. Ám, mielőtt kibújhattam volna belőle, az visszakúszott, és újból hozzá kellett látnom, hogy levegyem. Mikor már sokadszorra nem sikerült, megint felnéztem, és szembetalálkoztam a türelemmel, ami csak úgy áradt belőle.
Nagyot nyeltem, és minden erőmmel azon voltam,  hogy ettől a ruhadarabtól is megszabaduljak. Egy pillanat volt, hogy ez megtörténjen, és ugyan úgy, ahogy a pólóm, ez is porrá oszlott kezeimben.
Már csak az utamon felszedett kosz maradt meg rajtam. A kád felé fordultam, és megindultam. Karommal még mindig óvtam mellkasomat, bár már nem volt bennem félelem. Óvatosan felemeltem az egyik lábamat, hogy beleléphessek a kádba, de egy sikollyal kísérve kaptam ki onnan.
Tűz forró volt.
Ijedten fordultam felé.
Ezúttal Ő fordult el, mintha szégyellné, de nem tehetne ellene semmit.
Aztán felállt, levetette köntösét és mellém lépett.
- A vizet nem tehetem langyossá, de azt felajánlhatom,  hogy melletted leszek - nyújtotta a kezét.
Nem akartam, hiszen ez az én utam, ez az én feladatom. Így hát megpróbáltam megint belépni, de a víz változatlanul forró volt. Lángoló hólyagok keletkeztek a bőrömön, és fájt mikor ráálltam.
Ő még mindig a kezét nyújtottam, öltönyében, a saját bőrében.
- Kevésbé fog fájni, ha velem jössz? - kérdeztem remegő hangon.
- Nem. De legalább nem leszel egyedül.
- És te miért akarnál velem szenvedni?
Elmosolyodott, és a szeme boldog könnyektől csillogott.
- Mert fontos vagy nekem. Mert szeretlek. Szeretlek, annyira, hogy vállalom veled a szenvedéseidet.
- De miért? Hiszen nem is ismerlek.
- Én ismerlek. Mindig is szemmel tartottalak.
- Ki vagy te?
Nem válaszolt. Csak mosolygott, azzal a bosszantóan szép mosolyával.
Megfogtam a kezét. Hogy miért? Mert vágytam arra, hogy vele léphessek bele a vízbe.
Mint a tűz, úgy égetett, de együtt ültünk bele. Fájt minden egyes porcikám, de ahogy lenéztem a bőrömre, csak azt láttam, hogy a kosz, a sár, és minden hibám mocska, egyszerűen lepattogzik rólam. Feloldódik a meleg vízben, és ahelyett, hogy bemocskolná azt, csak tisztább lesz tőle. Percek múlva már fel sem tűnt, hogy milyen forró, élveztem, hogy meleg, és közben beszélgettünk. Megismertem, meghallgattam.
Aztán felállt és kiszállt, én pedig követtem. Leakasztott egy ruhát, és feladta rám. Hagytam, hogy öltöztessen, hogy megfésülje a hajam, megigazított rajtam mindent, hogy tökéletes legyen.
Aztán Ő is felöltözött, majd az ajtóhoz sétáltunk együtt, ami automatikusan kinyílt.
Abban a pillanatban felcsendült az angyalok éneke, és megkezdődött a menyegző.

A főnök

Luna egyértelműen túl fáradt volt, hogy megértse azt amit mondtak neki. Pedig már számtalanszor megtették, de persze ebbe az is beletartozott, hogy minden nap új fejlesztések jöttek ki, melyeket, a hozzá nem értőknek, mindenképpen el kellett magyarázni. Újra és újra elmondták, hogy hogyan is működik, Ő azonban hatalmasakat ásítva, a könnyét törölve próbált talpon maradni, amit a reggeli két bögre kávé sem tudott kellő képpen támogatni. Mondjuk a kávé soha sem segített.
A főnöke rámutatott valamire, amiért bólogatni kezdett és ettől a kövér hapsi azt hitte, hogy érti. Pár perccel később jött csak rá arra a csöppnyi apróságra, hogy alkalmazottja teljesen máshol jár.
- FIGYELJEN! - üvöltött, amitől egy pillanatra sikerült Luna
figyelmét magára vonni.
"Olyan feje van ilyenkor, mint egy túlbuzgó menyétnek" - állapította meg a lány, és reflexből elővette a telefonját, hogy megnézze mennyi az idő. Ám mikor visszatette a zsebébe, egyszerűen képtelen volt felidézni a számokat. "Kell még egy kávé" - állapította meg, mikor ismét megnézte az időpontot.
- ...és mikor ezt megnyomja, akkor indul be az egész, addig csak zörögni fog. Világos?
- Teljesen - motyogta a lány.
- Tudja, hogy miért nem rúgtam még ki? - kérdezte hirtelen az elviselhető decibel felett egy kicsivel a menyét fejű férfi.
- Persze - legyintett, majd mikor felfogta a kérdést, gyorsan javított. - Mármint természetesen nem. Uram. - húzta ki magát.
- Mert a látszat ellenére, maga végzi a legjobb munkát ebben a tetves épületben. Csak ne kéne minden áldott reggel azt néznem, hogyan kapja be a fejemet. Tessék korábban lefeküdni!
- Igenis Uram!
- Munkára!
A nap teljesen átlagosan telt. Az emberek jöttek. Bekapcsolta nekik a gépet, majd lejegyzetelte az adatokat. És ez így ment egészen estig. A takarító keltette fel, mert az asztalára dőlve aludt. Már éppen kilépett volna az épületből, mikor észrevette, hogy nincsen nála a telefonja. Visszament az irodájába, ahonnan már a takarító is hazament.
Egyedül volt az egész épületben. És ekkor a nap folyamán utoljára bekapcsolta a gépet. A csönd darabokra hullott a hirtelen belerobbanó zajtól, de ő, mintha észre sem vette volna. Nyugodtan belépett, majd elindította. Gondosan beállított mindent, amit szokott, majd várt.
Nem volt semmi különleges az egészben. Másodperceken belül elhallgatott a masina, ő pedig kilépett belőle.
Fényes nappal volt, egy felhő sem volt az égen. Mélyen beszívta a ragyogással teli teli levegőt, majd megigazítva a vállán a táskát, kilépett az irodából. A ragyogó folyosókon áthaladva meglátta végre az ő emberét.
- Tessék - nyújtotta át a titkárnő, gőzölgő ébresztőjét.
- Köszi - vette el, meg sem állva. - Ez pedig a tiéd - nyújtott át a válla felett egy mappát.
- Minden rendben volt?
- Apróbb hibák voltak benne, de szerencsére minden jól sikerült.
- Ez nagyszerű.
- Valami hír?
- Semmi különös, minden rendben.
- Pompáááááásss....
- És főnök! - kiáltott utána a nő. - Ne feledje, hogy a C szektor időgépeit ma adjuk át.
Kezében a bögrével intett, hogy vette a hírt, majd belépett a szobájába, és végre lenyelte az aznapi első korty kávéját.

Tükörszem

Csak a halk szuszogása hallatszik.
Apró keze ökölbe szorítva a feje mellett fekszik, csöppnyi ajkai résnyire nyitva, és csak a mellkasán látszik, hogy a levegő ki-be jár benne. Térdeit enyhén felhúzza, hiszen még nem szokott hozzá, hogy elég helye van kinyújtani.
Hirtelen felébred, mert rosszat álmodott, és hatalmas szemeit összehúzva sír. Kétségbeesésében alig veszi észre, hogy valaki felveszi és a karjaiba zárja. Megnyugtató hangja pedig nagyon lassan jut el hozzá.
A légzése megnyugszik, ahogy belekapaszkodhat az erős vállakba. Párat csuklik még, aztán végleg elcsendesedik. Kinyitja csillogó szemét, és ahogy leemelik a vállról, meglátja védelmezője arcát.
Mosolyog!
Kivillantja csálé fogait. Arcán a szőr kuszán elburjánzott, göndör fekete haja pedig elaludva áll kerek fején.
Mintha csak a rémálmából lépett volna elő, a gyermek mégsem fél tőle. Fogatlan kacagással, kicsi szívben hálával viszonozza a kedvességét. Most már tudja, hogy nem kell félnie ettől az embertől.

A férfi belenézett gyermeke ragyogó kék szemébe és meglátta magát benne. De nem úgy, mintha tükörbe nézett volna. Úgy látta magát, mint egy király. Egy király, kit csak, kis hercegnője szemében pillanthat meg.

A Mesélő 3.rész

- Mindennek van története - suttogta a lány, miközben keresztbe tette a lábait, és egymásba font ujjaival átölelte a térdét.
Egy ókori római színház egyik falán csücsültek a fiúval, aki közben érdeklődve nézte.
- Vegyük például ezt a helyet. Ezek a kövek itt alattunk, mesélnek. Csak csukd be a szemed és fülelj.
A fiú becsukta a szemét annak ellenére, hogy szívesebben nézte volna a lányt.
Először nem hallott semmit sem. Csak a szél búgott a sziklák résein át, csak a fű selymes suhogása töltötte be a teret. Teljes mértékben ellazult.
- Kenyeret és cirkuszt a népnek - kezdte a lány halkan, hogy a szellővel együtt hangzott. - Egy kisfiú ült az első sorban, az édesanyjával. Még babásan kerek volt, de már tudott járni és beszélni. Fülére lógott göndör fekete haja, miközben a színpadon feltűntek a színészek. Az arcukat maszk borította. A kisfiú alig bírt ülni a fenekén, állandóan fölugrált, ezért az anyja az ölébe vette.
A lány kezdett belefeledkezni a mesébe, teljesen átváltozott a hangja, miközben szájával finoman formálta a szavakat. Mintha tényleg a fal szelleme szólt volna belőle.
- A fiú az édesapját kereste, sehol sem találta, az anyja azonban kedvesen nyugtatta. El kellett mennie valahova, majd otthon találkozunk. Ettől a kisfiú látszólag megnyugodott, de pár perc múlva ismét felállt. Ezúttal már érdekelte az előadás, sokkal közelebb akart menni. Meg akarta érinteni a hőst, Olyanná akart válni, mint ő. Nem tudta, hogy a maszk mögött az édesapja játszik - elhalt a hangja, mintha olyan könnyű lett volna, hogy a szél szárnyán tova szállt. - Kitört a tapsvihar - tért vissza egy pillanatra, hogy aztán egy könnyű szellő ismét tova repítse.
Rövid ideig csend volt közöttük, valahonnan lüktető ritmust hozott a szél. Mintha tényleg tapsolnának. Aztán szép halkan elcsendesült.
- Otthon a kisfiú lelkesen mesélte el az apjának, hogy mit látott. Karjaival hadonászott, és vágó mozdulatokat tett, ahogy a színházban látta. Hadakozott és vitatkozott a képzelt ellenséggel, majd győzedelmeskedett felette. A szülők mosolyogva nézték gyermeküket, miközben a férfi hátulról átkarolta a nőt és lágyan belelehelt a nyakába.
Újabb csend telepedett közéjük, ahogy a csukott szemük mögött felelevenedett az idillikus családi kép. A döngölt agyag utcán a gyermek a port felkavarva szaladgált. Fehér ruhájába belekapott a szél, és köpenyként lebegett utána, mint valami palást. A lemenő nap megcsillant a felkavarodott porszemcséken és szikrázva, mint megannyi gyémánt, hullott alá.
- A példaképe lett a hős. Egyre több és több előadáson vett részt és a végén már ő is a színésszel együtt kiáltotta a szöveget. Büszkék voltak rá. Egyszer talán ő is színész lesz, mondogatták maguk között. Aztán,,, - a levegő hirtelen fagyossá vált, ahogy a lány hangja megváltozott. - Egy előadás után a fiú végre elhatározta, hogy beszélget a hőssel. A taps végén megvárta, míg elvonulnak a nézők és a színfal mögé lépett. Éppen akkor vették le a maszkjukat a szereplők és öltöztek át a hétköznapi ruhájukba. Ekkor látta meg, hogy a hős valójában az apja. De nem akarta elhinni. Lelkesen futott oda hozzá, hogy megint elmesélje, hogy most éppen mit tett a hős, de meséje végén megkérdezte. Te miért vagy itt? Anyu azt mondta, hogy otthon fogsz minket várni. Mikor a férfi nem válaszolt egyből, megértette, de a kis lelkében az apja és a hős képe nem lehetett azonos.
A mondat vége olyan súlyos volt, hogy koppant a földön, kiszívva a környezetből a hangokat.
Észre sem vette a fiú, hogy nyitott szemmel bámulja azt a kicsi zöld fűcsomót, ami kitűnt a többi közül. Vajon mi történik a családdal? A kisfiú, hogyan fogja feldolgozni a hős mivoltát? Kit fog jobban szeretni? A hőst, vagy az apját?
- A férfi korábban katona volt. A lételeme volt az emberi élet kioltása. Szinte vágyott rá, hogy ölhessen. A fiát mégis szerette. A felesége és a gyermeke miatt meg akart változni. Így az egyetlen hely, ahol levezethette a felgyülemlett feszültségét, a színház volt, ahol azt kellett eljátszania, amihez a legjobban értett. Mégis, mikor a fiát karjaiba vette, és látta szemében a hitetlenséget, látta azt, hogy jobban szeretné, ha a hős nem ő lenne, fellángolt benne a vágy... Hiszen már teljesen eggyé vált a hőssel...
A hős ellensége, merült fel a fiúban, ahogy megfagyott benne a vér, és minden egyes szőrszál felállt a karján. A hős legnagyobb ellensége, ha már nem hisznek benne.
- Megölte - jelentette ki a lány egyszerűen, mintha meg akarná könnyíteni, mondanivalója súlyát. Mégis, így, mintha sokkal nehezebb lett volna, a hosszú csöndtől, ami utána következett. - Megölte - ismételte. - Mert a kisfia a legnagyobb ellenségévé vált.
A lány felemelte eddig a földet kémlelő  tekintetét és keményen belemélyesztette a fiúéba. Fájdalom, és egykedvűség, gyűlölet és hűség keveredett benne, ahogy felidézett csupán a nézésével egy szörnyű éjszakát. Közelebb lépett, egyre közelebb, majd a füléhez hajolt, és belesúgta:
- A hősöd, megmentett téged.
Mintha egy mérgezett tűvel szegezték volna ki ezt a mondatot. Egyszerre volt ígéret, és  halálos ítélet.
- Mi? - hökkent meg a fiú.
- Ezt súgta bele a fia fülébe - lépett hátrébb egykedvűen a lány.
- De miért?
- Mert teljesen bekattant. Mert első sorban a hőse akart lenni és nem az apja.
Rövid csend után ismét a fiú szólalt meg.
- Miért van az, - suttogta fojtott hangon. - hogy minden történeted halállal végződik?
A lány ijedten ugrott hátra, és kellett egy perc, mire összeszedi magát, és visszatér a jelenbe.
- Ilyen az élet - mondta szomorúan, ismét a  földet pásztázva.
A fiú hosszan figyelte, ahogy a lány lassan megfordul és körbetekint a romokon. Felemeli a fejét, hogy egészen a hátsó sorokig ellásson, mintha a hallhatatlan tapsot hallgatná, mintha a láthatatlan embereket figyelné. Mintha a múltat és a jelent egyszerre érzékelné, és kinyújtva kezét, megérinthetné az ókoriak hátrahagyott szellemét. Mélyen magába szívja őket, befogadja, meghallgatja.
- Mond - kezdte félénken és halkan, mert nem akarta megijeszteni a lányt. - Mond, az emberek, akikkel találkozol... - mély levegőt vett, hogy be tudja fejezni a mondatot. - El tudod mondani az ő történetüket is?
Nagy és csodálkozó szemekkel fordult felé. Nem értette a kérdést.
- El tudod mondani az én történetemet, csak úgy, ha rám nézel?