A Mesélő 3.rész

- Mindennek van története - suttogta a lány, miközben keresztbe tette a lábait, és egymásba font ujjaival átölelte a térdét.
Egy ókori római színház egyik falán csücsültek a fiúval, aki közben érdeklődve nézte.
- Vegyük például ezt a helyet. Ezek a kövek itt alattunk, mesélnek. Csak csukd be a szemed és fülelj.
A fiú becsukta a szemét annak ellenére, hogy szívesebben nézte volna a lányt.
Először nem hallott semmit sem. Csak a szél búgott a sziklák résein át, csak a fű selymes suhogása töltötte be a teret. Teljes mértékben ellazult.
- Kenyeret és cirkuszt a népnek - kezdte a lány halkan, hogy a szellővel együtt hangzott. - Egy kisfiú ült az első sorban, az édesanyjával. Még babásan kerek volt, de már tudott járni és beszélni. Fülére lógott göndör fekete haja, miközben a színpadon feltűntek a színészek. Az arcukat maszk borította. A kisfiú alig bírt ülni a fenekén, állandóan fölugrált, ezért az anyja az ölébe vette.
A lány kezdett belefeledkezni a mesébe, teljesen átváltozott a hangja, miközben szájával finoman formálta a szavakat. Mintha tényleg a fal szelleme szólt volna belőle.
- A fiú az édesapját kereste, sehol sem találta, az anyja azonban kedvesen nyugtatta. El kellett mennie valahova, majd otthon találkozunk. Ettől a kisfiú látszólag megnyugodott, de pár perc múlva ismét felállt. Ezúttal már érdekelte az előadás, sokkal közelebb akart menni. Meg akarta érinteni a hőst, Olyanná akart válni, mint ő. Nem tudta, hogy a maszk mögött az édesapja játszik - elhalt a hangja, mintha olyan könnyű lett volna, hogy a szél szárnyán tova szállt. - Kitört a tapsvihar - tért vissza egy pillanatra, hogy aztán egy könnyű szellő ismét tova repítse.
Rövid ideig csend volt közöttük, valahonnan lüktető ritmust hozott a szél. Mintha tényleg tapsolnának. Aztán szép halkan elcsendesült.
- Otthon a kisfiú lelkesen mesélte el az apjának, hogy mit látott. Karjaival hadonászott, és vágó mozdulatokat tett, ahogy a színházban látta. Hadakozott és vitatkozott a képzelt ellenséggel, majd győzedelmeskedett felette. A szülők mosolyogva nézték gyermeküket, miközben a férfi hátulról átkarolta a nőt és lágyan belelehelt a nyakába.
Újabb csend telepedett közéjük, ahogy a csukott szemük mögött felelevenedett az idillikus családi kép. A döngölt agyag utcán a gyermek a port felkavarva szaladgált. Fehér ruhájába belekapott a szél, és köpenyként lebegett utána, mint valami palást. A lemenő nap megcsillant a felkavarodott porszemcséken és szikrázva, mint megannyi gyémánt, hullott alá.
- A példaképe lett a hős. Egyre több és több előadáson vett részt és a végén már ő is a színésszel együtt kiáltotta a szöveget. Büszkék voltak rá. Egyszer talán ő is színész lesz, mondogatták maguk között. Aztán,,, - a levegő hirtelen fagyossá vált, ahogy a lány hangja megváltozott. - Egy előadás után a fiú végre elhatározta, hogy beszélget a hőssel. A taps végén megvárta, míg elvonulnak a nézők és a színfal mögé lépett. Éppen akkor vették le a maszkjukat a szereplők és öltöztek át a hétköznapi ruhájukba. Ekkor látta meg, hogy a hős valójában az apja. De nem akarta elhinni. Lelkesen futott oda hozzá, hogy megint elmesélje, hogy most éppen mit tett a hős, de meséje végén megkérdezte. Te miért vagy itt? Anyu azt mondta, hogy otthon fogsz minket várni. Mikor a férfi nem válaszolt egyből, megértette, de a kis lelkében az apja és a hős képe nem lehetett azonos.
A mondat vége olyan súlyos volt, hogy koppant a földön, kiszívva a környezetből a hangokat.
Észre sem vette a fiú, hogy nyitott szemmel bámulja azt a kicsi zöld fűcsomót, ami kitűnt a többi közül. Vajon mi történik a családdal? A kisfiú, hogyan fogja feldolgozni a hős mivoltát? Kit fog jobban szeretni? A hőst, vagy az apját?
- A férfi korábban katona volt. A lételeme volt az emberi élet kioltása. Szinte vágyott rá, hogy ölhessen. A fiát mégis szerette. A felesége és a gyermeke miatt meg akart változni. Így az egyetlen hely, ahol levezethette a felgyülemlett feszültségét, a színház volt, ahol azt kellett eljátszania, amihez a legjobban értett. Mégis, mikor a fiát karjaiba vette, és látta szemében a hitetlenséget, látta azt, hogy jobban szeretné, ha a hős nem ő lenne, fellángolt benne a vágy... Hiszen már teljesen eggyé vált a hőssel...
A hős ellensége, merült fel a fiúban, ahogy megfagyott benne a vér, és minden egyes szőrszál felállt a karján. A hős legnagyobb ellensége, ha már nem hisznek benne.
- Megölte - jelentette ki a lány egyszerűen, mintha meg akarná könnyíteni, mondanivalója súlyát. Mégis, így, mintha sokkal nehezebb lett volna, a hosszú csöndtől, ami utána következett. - Megölte - ismételte. - Mert a kisfia a legnagyobb ellenségévé vált.
A lány felemelte eddig a földet kémlelő  tekintetét és keményen belemélyesztette a fiúéba. Fájdalom, és egykedvűség, gyűlölet és hűség keveredett benne, ahogy felidézett csupán a nézésével egy szörnyű éjszakát. Közelebb lépett, egyre közelebb, majd a füléhez hajolt, és belesúgta:
- A hősöd, megmentett téged.
Mintha egy mérgezett tűvel szegezték volna ki ezt a mondatot. Egyszerre volt ígéret, és  halálos ítélet.
- Mi? - hökkent meg a fiú.
- Ezt súgta bele a fia fülébe - lépett hátrébb egykedvűen a lány.
- De miért?
- Mert teljesen bekattant. Mert első sorban a hőse akart lenni és nem az apja.
Rövid csend után ismét a fiú szólalt meg.
- Miért van az, - suttogta fojtott hangon. - hogy minden történeted halállal végződik?
A lány ijedten ugrott hátra, és kellett egy perc, mire összeszedi magát, és visszatér a jelenbe.
- Ilyen az élet - mondta szomorúan, ismét a  földet pásztázva.
A fiú hosszan figyelte, ahogy a lány lassan megfordul és körbetekint a romokon. Felemeli a fejét, hogy egészen a hátsó sorokig ellásson, mintha a hallhatatlan tapsot hallgatná, mintha a láthatatlan embereket figyelné. Mintha a múltat és a jelent egyszerre érzékelné, és kinyújtva kezét, megérinthetné az ókoriak hátrahagyott szellemét. Mélyen magába szívja őket, befogadja, meghallgatja.
- Mond - kezdte félénken és halkan, mert nem akarta megijeszteni a lányt. - Mond, az emberek, akikkel találkozol... - mély levegőt vett, hogy be tudja fejezni a mondatot. - El tudod mondani az ő történetüket is?
Nagy és csodálkozó szemekkel fordult felé. Nem értette a kérdést.
- El tudod mondani az én történetemet, csak úgy, ha rám nézel?