Megtépázott emlékek

A kapuban találtam rá.
Az égen szürke felhők esőt ígértek.
Az ismeretlen lány nagyon ápolatlan volt. Megráztam a vállát, hogy felébresszem, de nem reagált. Megráztam megint, mire összehúzta a szemöldökét, majd óvatosan kinyitotta a szemét. A szeme ugyan olyan szürke volt, mint az ég, még csak csillogni sem csillogott. Sápadt volt, és színtelen. Sem a bőrének, sem a ruhájának, sem a hajának nem volt színe, mégis, valahonnan ismerős volt.
Értetlenül mért végig, és sötét ajkaival suttogva kérdezte, hogy ki vagyok.
Elmondtam neki, hogy a házunk előtt fekszik, mire azonnal felállt, és sűrű bocsánatkérések közepette távozott volna, ha meg nem állítom.
Megkérdeztem, hogy mi a neve, de nem felelt. Nem tudta. Azt mondta, hogy nem emlékszik rá. Nem emlékszik semmire sem.
Megsajnáltam, és behívtam. Adtam neki tiszta ruhát, megfürdött, majd asztalhoz ültünk. Úgy falt, mint, aki hetek óta nem evett. Kint eleredt az eső, és megnyugtató dobolással árasztott el minket.
Kérdéseket tettem fel neki, de egyikre sem tudta a választ. Halványan, sajnálkozva elmosolyodott, és letette a kanalát. Bűnbánó arccal ült előttem, és én nem értettem, hogy miért.
Az evés alatt többször végig néztem rajta. Nem tudtam felfogni, hogy honnan olyan ismerős, és mi nem stimmel rajta. Amikor észrevettem, hogy a ruhák, amiket adtam neki, kifakulva lógnak rajta, és a meleg víz sem tudott rózsákat rajzolni, az arcára, akkor kezdtem el gondolkozni.
- Ki vagy te? - kérdeztem, de nem igazán tőle, inkább csak úgy.
Ő, újra elszégyellte magát.
Mikor megérkeztek anyuék, nem mondtak semmit. Hagyták, hogy maradjon.
Lelkesen vontam magam után a szobámba, ahol nekiálltam kifesteni a körmeit, de elszomorodva vettem szemügyre a végeredményt. Szürke, és fátyolos volt mindegyik ujja.
Pihenéshez készülődtünk, mikor hirtelen megdermedt, az égre emelte kitágult szemeit és mesélni kezdett. Először fel sem tűnt, aztán egymás után rémlettek fel a képek, az illatok, a hangok, az ízek, az érzések. Mintha belőlem beszélt volna. Az én történetemet mesélte el. Az én életem pörgött végig a nyelvén.
Megdöbbenve hallgattam, és néma harag gyúlt bennem.
Hogy merészeli?
Honnét tudja?
Ki lehet ez?
- Elég! - üvöltöttem, szemeimben könnyekkel. - Elég.
Már tudtam, hogy ki ül a másik ágyon, velem szemben. Tudtam, hiszen éppen tegnap küldtem el.

- Selejt vagy!
- Semmire sem vagy jó.

- Túl buta vagy ehhez.
- Csúnya vagy, nem szeretlek.
- Menj el! - zokogtam. - Csak menj el. Had ne érezzek többé. Had ne fájjon soha többé.

Az érzéseim ültek a másik ágyon, az érzéseim meséltek nekem magamról. Mennyi mindent éltünk át együtt, mégis, mikor nagyon fájt, eltaszítottam.
Most lassan eltűnt, a színek örvényében, miközben a fájdalom, és az öröm kavarodott bennem. Nem tudtam eldönteni, hogy sírjak, vagy nevessek, de amiben biztos voltam, az az, hogy végtelenül megkönnyebbültem.