2017. október 2., hétfő

Reményekkel telve



Joe

Az intézmény egész területén tilos volt a dohányzás. A kaputól számítva, tizenöt méterre lehetett csak rágyújtani és természetesen az sem teljesen mindegy, hogy az ember a kapu melyik oldalán sétálgathatott engedéllyel. Én sajnos a rossz oldalról tekintettem abba az irányba, ahol elszívhatnám azt az egy szál cigit, amire éppen nagyon szükségem volt.
A kapuval szemben a hatalmas park egyik padján ültem. Jobb bokámat a bal térdemen pihentettem és közben azt terveztem, hogy megszököm. Képzeletben minden olyan könnyű; embertelen sebességgel felmászni a kovácsoltvas szerkezeten, hogy aztán egy lendülettel a másik oldalon legyek, és végre teleszívhassam a tüdőmet a megnyugtató nikotinnal.
- Jó reggelt Joe!  - térített magamhoz az 'őröm' és rögtön tudtam, hogy minden tervem hiábavaló.
- Jó reggelt Frank! - üdvözöltem én is, miközben helyet foglalt mellettem.
- Megint a cigire gondolsz? - tudakolta, miközben ő is a kaput nézte.
Frank mindig tudta, hogy mire gondolok. Bár ez nem volt nagy tudomány, hiszen a bagón és azon a lányon kívül nem sok minden szokott foglalkoztatni.
- Tegnap vettem egy dobozzal. Még van belőle, kérsz?
Nem lepődtem meg ezen. Elég gyakran előfordult, hogy meghívott csupán azért, hogy jó kapcsolatunk legyen. Ezt díjazom, mert cserébe szinte semmiségek voltak azok, amiket kérni szokott.
- Gyógyszerek? - kérdeztem.
- Gyógyszerek - bólintott.

***

A kis raktár gyorsan megtelt a füsttel. Szerencsére, a helyiségnek egy apró ablakán könnyedén kiszökhetett az árulkodó szag. Frank is bent dohányzott velem, mert mindenhová elkísért. Azon kevés alkalomkor, amikor sikerült elszöknöm előle, csak akkor gondolhattam arra, hogy megszököm. Ábrándozásaim viszont nem tartottak sokáig, mert a férfi nagyon értett ahhoz, hogyan találjon meg.
Ezt nem mindig éreztem bajnak. Főleg most. Megnyugtató és felemelő érzés árasztott el, ahogy beszívtam, majd a számat csücsörítve kifújtam a füstöt.
Alig pár perc élvezet jutott belőle, de még ez is többet ért, mint a semmi.
- Megmentetted az életemet - sóhajtottam hálálkodva.
- Szerintem most tettem tönkre - morogta és ő is elnyomta a megmaradt csikkjét. - Most viszont te jössz.
Tudtam, anélkül is, hogy mondta volna.
- Van szájspréd? - érdeklődtem, mire előhúzott a nadrágja zsebéből egy ezüstös színű dobozt, és belefújt vele szélesre tátott szájamba.
Körbemostam az illatosított permettel a fogaimat, majd határozottan kiléptem a helyiségből. A konyha felé vettem az irányt az üres folyosón. Ebben az órában mindenki reggelizik, így most is csönd fogadott a folyosón. Csak a rádióból hallatszott az idegesítő komolyzene, hiába szajkóztam, hogy sokkal jobb lenne a hangulat, ha metál bandák számai töltenék be a folyosókat.
Az ebédlőben a látvány minden alkalommal megdöbbentett. Belassult, lélektelen emberek ültek a tálcájuk fölött és próbáltak a reggelijükkel megrakott kanállal a szájukba találni. Nem mindegyiknek sikerült. Az ápolók kedvesen mosolyogtak és biztatták őket, legbelül pedig kiröhögték az egész helyzetet.
A pulthoz léptem, mögöttem Frank nyúlt a kezdőbetűimmel ellátott pohárért és kiszórta belőle a pirulákat a tenyerébe. Soha senkinek sem engedtem, hogy beadja a gyógyszereimet, neki is csak azért, mert olykor megmentett egy szál cigivel.
Teátrálisan belehajította a szájüregembe, majd lenyomott egy adag vizet a torkomon. Ezek után gondosan ellenőrizte, hogy nem maradt egyetlen gyógyszer sem a számban. Persze, hogy nem maradt, mivel az összes a zsebében landolt.
- Jól van, ügyes voltál - veregette meg a vállam és az ételosztó nénihez kísért.

***

A délelőtti foglalkozásom nagy részében egy levelet írtam, annak ellenére, hogy figyelnem kellett volna arra kedves nőre, aki a gyűlést vezette. Helyette megpróbáltam megfogalmazni valami érdekeset az egyetlen nőnek, akit valaha szerettem.
Drága Claire! - kezdtem, de tudtam, hogy nem lesz egyszerű folytatnom. Neki írni mindig is nehéznek bizonyult, mivel soha nem találkoztam vele,  és ő sem velem. Hogy akkor mégis hogy ismerkedtünk meg? Egy nap, egy búcsú-levelet találtam az asztalomon:
Ma véget vetek az életemnek. Nincs értelme tovább élni.
Aláírás; Claire
Rákérdeztem róla Franknél, azt mondta, hogy a lány túlélte, de biztosan örülne annak, ha valaki biztatná, hogy legyen ereje tovább élni. Az ő tanácsára kezdtem el leveleket írni neki, és rá bíztam, hogy adja át őket. Mindig hozott választ is, amit nagyon sokáig nem akartam elolvasni, mert nem érdekeltek egy öngyilkos hajlamú lány gondolatai. Azonban rá kellett arra jönnöm, hogy sokkal egyszerűbb úgy levelet írni valakinek, ha tudom, hogy mit érez. Rövid idő alatt megkedveltem és találkozni akartam vele, azonban Frank tájékoztatott róla, hogy nem a mi intézményünkben él. A levelek pedig azóta is jönnek, mennek. Kapcsolatunk pedig örökre megmarad plátói szerelemnek, hacsak egyszer ki nem szabadulok innen...

***

Persze ennek semmi értelme nem volt. Nem hallottam még olyat hogy valaki meg tudott volna szökni innen. Különösen óvatosak velem, bár azt soha nem mondták meg, hogy mi a bajom. Mindig csak annyit mondtak, hogy valami nincs rendben. Megfigyelik az agyamat, vagy mi. Nekem azonban erre nem volt szükségem. Nem akartam, hogy dilisnek tartsanak, ha nem vagyok az.
Azonban erről senkit sem tudtam meggyőzni.
Ebéd időre már kezdtem érezni a gyógyszerek hiányát. Egy épeszű ember sem bírna itt ki egy napot, ha nem kapja meg a megfelelő nyugtatót. Nem panaszkodni akartam, de jól esett volna most egy kis tompaság.
Túl élénk volt így minden, túl erősen hatottak rám a többiek, és ettől valóban úgy éreztem magam, mintha nem lennék teljesen normális.
Estére már a fejemet fogtam, annyira fájt. Kimerülve ültem a tányérom felett és próbáltam tudatosan kizárni a külvilágot. Frank némán ült velem szemben, ilyenkor mindig szégyellte magát, én azonban egy szóval sem panaszkodtam.
Később sem. Mondjon akárki, akármit. Én csak artikulátlanul üvöltöttem.
Megint bekattantam.

Claire

Túl fáradt voltam ahhoz, hogy felkeljek. Éreztem, ahogy zsibbadtan fekszem az ágyamban, annyira bedrogozva, hogy azt se tudtam, hol vagyok. Mindenem fájt. De tényleg mindenem. Tudom, hogy a bizsergés abból ered, hogy megszüntessék a fájdalmaimat, de hiába szóltam, hogy nem használ, senki sem figyelt rám.
Frank lépett be a szobámban, zsebéből egy fehér, összehajtogatott lapot húzott ki. Elmosolyodtam, ahogy csak tellett tőlem. Ő volt az egyetlen ember, akitől nem kaptam idegrohamot, ha megláttam. Ő mindig vidáman lépett be és mindig reményekkel telve hagyott ott.
- Egyszer meggyógyulsz  - mondogatta mindig, és én elhittem minden egyes szavát.
- És ha meggyógyulok, találkozhatok végre Joe-val - nyugtáztam, mire mintha elgondolkodott volna egy kicsit. - Ugye? - kérdeztem reménykedve.
Egy pillanatig nem válaszolt, elnézte, ahogy ott fekszem és igyekszem nem megfulladni két levegővétel közben.
- Talán - mondta végül, ami nem nagyon nyugtatott meg.
- Olvass - nyöszörögtem maradék erőmmel, alig hallhatóan.
Frank pedig minden habozás nélkül megtette. Áhítattal hallgattam kellemes hangját, ahogy elmesélte Joe egy napját. Annyira szerettem volna a fiúval találkozni, hogy beleremegett a gyomrom, és szemeimbe könny szökött. Reménytelennek látszott minden, hiszen úgy tudtam, hogy ez a kedves ember, aki nekem oly sok levelet írt már, egy elmegyógyintézetben van, és nem fogják egyhamar egészségesnek nyilvánítani. Az viszont megnyugtatott, hogy mindenki kedves vele, és segítőkész. Talán egyszer meggyógyul, hogy el tudjon jönni hozzám. Addig is ki kell tartanom. Nem szabad meghalnom, mielőtt találkozhatnék vele.

***
A délelőtt folyamán sikerült kihámozni magamat az ágyamból, mert éreztem annyi erőt, hogy ülni tudjak. Frank a kerekes székembe emelt, majd kitolt a szobámból. Sétáltunk egyet a parkban, hogy szívjak egy kis friss levegőt. A város elviselhetetlen zaja, amitől mindig úgy éreztem, hogy megbolondulok, idáig nem ért el, hála annak, hogy erdő választott el minket több oldalról is tőle. Itt csak madarak és csendes rágcsálók zavarták meg a békét.
Gyűlöltem a madarakat, akik szabadon szállhattak, nekem viszont jártányi erőm sem maradt.
- Válaszolsz Joe-nak? - kérdezte Frank egy padon ülve és a kovácsoltvas kerítést bámulva.
Akartam, de tényleg. Ezzel azonban mindig bajban voltam. Mivel velem alig történt valami, amit megoszthatnék a fiúval. Ez nem azt jelentette, hogy soha nem válaszoltam leveleire, csak azt, hogy sokáig tartott.
- Miről írhatnék? - kérdeztem, anélkül, hogy levegőt kellett volna vegyek a két szó között. Ez nem hangzik nagy teljesítménynek, de az volt.
- Festhetnél is. Vagy készíthetnél valami ajándékot - ajánlotta Frank.
Ezen elgondolkodva azzal töltöttem a napom hátralévő részét, hogy mindent megpróbáltam. De tényleg mindent. A festéshez túl fáradt voltam. Amint felemeltem a karomat, leesett az ölembe, és nagy erőfeszítésbe telt, mire újra felemeltem. Így viszont csak elmosódott pöttyökre futotta a fehér papíron. Az agyag  meg sem mozdult gyönge ujjaim alatt. Pedig olyan egyszerűnek tűnt, mindenki más meg tudta csinálni, csak én bénáztam annyira, hogy szétfröcskölődött az agyon áztatott anyagom. Aztán egy karkötőt próbáltam csomózni, de az összes szál összeakadt, amint meghúztam, hogy mintát adjon ki. Hímezni kezdtem, de nem lettek szépek a virágok, amiket alig tudtam felrajzolni a fehér vászonanyagra. Egyszerűen túl ügyetlen voltam, hogy bármit is el tudjak készíteni. Nap végére pedig túl fáradt ahhoz is, hogy új lehetőségek után nézzek.
Végül Frank leült az ágyam mellé egy papírral és egy tollal. Én pedig szép lassan kitaláltam egy mesét. Mesét egy olyan lányról, aki megtanult az állatokkal beszélni...
Frank mindig szerette hallgatni a történeteimet. Azt mondta azért, mert zseniálisan egyszerűek. Nem kell túlgondolni őket, mégsem olyan buták, mint a legtöbb mai mese. Azt tanácsolta, hogy írjak gyerekmesés könyvet, akkor megismernék a nevemet, és híres lennék, mielőtt... mielőtt meghalnék.
Nem akartam híres lenni, én élni akartam, hogy ha majd eljön az idő, a gyerekeimnek és az unokáimnak is mesélhessek.
Erről azonban tudom, hogy csak álom. Addig is az egyetlen embernek mesélek, akiről tudom, hogy meghallgat. Remélem, segítek neki ezzel a gyógyulásban, és hamarosan meg fog látogatni.

Frank

Régóta ismertem a lányt. Idestova tíz éve. Egy kórházban találkoztam vele. Végső stádiumú tüdőrákkal diagnosztizálták. Nem jósoltak neki sok időt, de azt megígérték, hogy kényelemben és fájdalom nélkül fog távozni.
Bíztató, nem?
Persze, mindannyian tudtuk, hogy ez csak üres ígéret. A fájdalmát a legnagyobb adag morfium sem képes teljesen elnyomni és az, hogy egy tizenöt éves lány elfogadja a véget, meglepően abszurd gondolatnak számított.
Claire túlságosan fiatal volt. Minden áron szerelmes akart lenni. Mindig arról álmodott, hogy első látásra lobbanjon fel benne a tűz. Lángolást akart, és hatalmas esküvőt. Egy házat, gyerekeket, hosszú életet, azt, hogy öregen haljon meg.
Minden egyes nap, amikor találkoztam vele, olyannak láttam, mint egy megszállott. Sírt és üvöltözött, üvöltözött és sírt, le kellett ahhoz fogni, hogy  ne tegyen kárt magában.
Ebben az időben jelent meg Joe.
Reggel, amikor beléptem hozzá, a lány meglepő higgadtsággal feküdt az ágyán a plafont bámulva, és így visszagondolva azon elmélkedhetett, hogy mit is keres egy kórházi szobában.
- Hol vagyok? - fordult felém összehúzott szemekkel, mintha tényleg nem tudná. Akkor még nem tudtam, hogy ő nem Claire.
- Kórházban vagy kedvesem - válaszoltam neki türelemmel, bár egyre kevésbé éreztem magam higgadtnak. Nagyon hosszúak voltak a mögöttem lévő napok, amiket vele töltöttem.
- De miért? - értetlenkedett.
- Rákos vagy, nem emlékszel? - masszíroztam meg a homlokomat rá sem nézve. Képtelen voltam felemelni a fejemet.
Felhorkantott, amit soha nem hallottam még tőle. Szívderítő kacagásban tört ki, olyannyira, hogy egyszer csak félre nyelt. Köhögve ült fel és szeméből törölgette a nevetéstől kicsorduló könnyeket.
- Biztos, hogy nem vagyok rákos - jelentette ki.
- Claire drágám - kezdtem, de a szavamba vágott.
- Ki az a Claire?
- Hát te - hebegtem, egy pillanatra nem találva a hangomat.
- Arról tudnék, ha így hívnának - vigyorgott rám. - Én Joe vagyok. Van egy cigid?
Több nap is eltelt, mire eljutottunk addig, hogy rájöjjünk, igazat mondott. Joe nem mutatott daganatos tüneteket. A lány bőrének sápadtsága eltűnt, remek étvágya volt, és nagyon jó kedve. Végül megvizsgáltuk. Joe valóban nem volt rákos. Döbbenten álltunk mindannyian az eredmény előtt.
- Nah, mit mondtam? - vigyorgott továbbra is, miközben  szemeit összehúzva ránk hunyorított. - Kapok egy cigit?

***

Joe-nak szüksége volt egy szemüvegre, anélkül nem látott tovább az orránál. Claire pedig ágyhoz ragadt, betegsége miatt. Mikor az egyikük lefeküdt aludni, nem lehettem biztos abban, hogy ő is ébred majd fel. Nagyon hosszú ideig tartott megtanulnom észrevenni a jeleket. Kezem ügyében tartottam a szemüveget, készenlétben a fájdalomcsillapítót. Semmi más teendőt nem adtak, csak figyelnem kellett.
Egy pszichológus meglepő lelkesedéssel kérdezett ki minden alkalommal, amikor csak meg tudtunk beszélni egy szabad fél órát. Megfigyeléseim alapján azt a következtetést szűrte le, hogy Joe Claire tökéletes elképzelése az életről. Annyira vágyott arra, hogy legyen valakije, aki egészséges, megértő és kedves vele, akibe nyugodtan lehet szerelmes, hogy megalkotta magának. Sőt, a doki azt is felvetette, hogy ezzel meghosszabbíthatja az életét, esetleg végleg meggyógyíthatja önmagát.
És valóban. A vizsgálati eredmények szerint a folyamat, lassan ugyan, de elkezdődött.

***

A lány békésen szundított, egyenletesen szedte a levegőt. Ha valaki csak úgy bejönne, nem mondaná meg róla, hogy mennyire beteg. Amíg alszik, olyan, mint mindenki más. Békés és egészséges. Mintha a két énje között létezne ilyenkor. Ha pedig kinyitja a szemét, egyből tudom, kit látok viszont. Addig azonban van még egy kis időm.
Benyúltam a zsebembe és elővettem egy kicsi, kerek pirulát, ami a Joe-t és a hozzá hasonló betegeket nyugtatta meg.
Bekaptam és lenyeltem víz nélkül. Ideje, hogy én is pihenjek egy kicsit.