Joe
Az
intézmény egész területén tilos volt a dohányzás. A kaputól számítva, tizenöt
méterre lehetett csak rágyújtani és természetesen az sem teljesen mindegy, hogy
az ember a kapu melyik oldalán sétálgathatott engedéllyel. Én sajnos a rossz
oldalról tekintettem abba az irányba, ahol elszívhatnám azt az egy szál cigit,
amire éppen nagyon szükségem volt.
A
kapuval szemben a hatalmas park egyik padján ültem. Jobb bokámat a bal térdemen
pihentettem és közben azt terveztem, hogy megszököm. Képzeletben minden olyan
könnyű; embertelen sebességgel felmászni a kovácsoltvas szerkezeten, hogy aztán
egy lendülettel a másik oldalon legyek, és végre teleszívhassam a tüdőmet a
megnyugtató nikotinnal.
- Jó
reggelt Joe! -
térített magamhoz az 'őröm' és rögtön
tudtam, hogy minden tervem hiábavaló.
- Jó
reggelt Frank! -
üdvözöltem én is, miközben helyet foglalt mellettem.
-
Megint a cigire gondolsz? - tudakolta, miközben ő is a kaput nézte.
Frank
mindig tudta, hogy mire gondolok. Bár ez nem volt nagy tudomány, hiszen a bagón
és azon a lányon kívül nem sok minden szokott foglalkoztatni.
-
Tegnap vettem egy dobozzal. Még van belőle, kérsz?
Nem
lepődtem meg ezen. Elég gyakran előfordult, hogy meghívott csupán azért, hogy
jó kapcsolatunk legyen. Ezt díjazom, mert cserébe szinte semmiségek voltak
azok, amiket kérni szokott.
-
Gyógyszerek? -
kérdeztem.
-
Gyógyszerek -
bólintott.
***
A
kis raktár gyorsan megtelt a füsttel. Szerencsére, a helyiségnek egy apró
ablakán könnyedén kiszökhetett az árulkodó szag. Frank is bent dohányzott
velem, mert mindenhová elkísért. Azon kevés alkalomkor, amikor sikerült
elszöknöm előle, csak akkor gondolhattam arra, hogy megszököm. Ábrándozásaim
viszont nem tartottak sokáig, mert a férfi nagyon értett ahhoz, hogyan találjon
meg.
Ezt
nem mindig éreztem bajnak. Főleg most. Megnyugtató és felemelő érzés árasztott
el, ahogy beszívtam, majd a számat csücsörítve kifújtam a füstöt.
Alig
pár perc élvezet jutott belőle, de még ez is többet ért, mint a semmi.
-
Megmentetted az életemet - sóhajtottam hálálkodva.
-
Szerintem most tettem tönkre - morogta és ő is elnyomta a megmaradt csikkjét. - Most
viszont te jössz.
Tudtam,
anélkül is, hogy mondta volna.
- Van
szájspréd? -
érdeklődtem, mire előhúzott a nadrágja zsebéből egy ezüstös színű dobozt, és
belefújt vele szélesre tátott szájamba.
Körbemostam
az illatosított permettel a fogaimat, majd határozottan kiléptem a helyiségből.
A konyha felé vettem az irányt az üres folyosón. Ebben az órában mindenki
reggelizik, így most is csönd fogadott a folyosón. Csak a rádióból hallatszott
az idegesítő komolyzene, hiába szajkóztam, hogy sokkal jobb lenne a hangulat,
ha metál bandák számai töltenék be a folyosókat.
Az
ebédlőben a látvány minden alkalommal megdöbbentett. Belassult, lélektelen
emberek ültek a tálcájuk fölött és próbáltak a reggelijükkel megrakott kanállal
a szájukba találni. Nem mindegyiknek sikerült. Az ápolók kedvesen mosolyogtak
és biztatták őket, legbelül pedig kiröhögték az egész helyzetet.
A
pulthoz léptem, mögöttem Frank nyúlt a kezdőbetűimmel ellátott pohárért és
kiszórta belőle a pirulákat a tenyerébe. Soha senkinek sem engedtem, hogy
beadja a gyógyszereimet, neki is csak azért, mert olykor megmentett egy szál
cigivel.
Teátrálisan
belehajította a szájüregembe, majd lenyomott egy adag vizet a torkomon. Ezek
után gondosan ellenőrizte, hogy nem maradt egyetlen gyógyszer sem a számban.
Persze, hogy nem maradt, mivel az összes a zsebében landolt.
- Jól
van, ügyes voltál -
veregette meg a vállam és az ételosztó nénihez kísért.
***
A
délelőtti foglalkozásom nagy részében egy levelet írtam, annak ellenére, hogy
figyelnem kellett volna arra kedves nőre, aki a gyűlést vezette. Helyette
megpróbáltam megfogalmazni valami érdekeset az egyetlen nőnek, akit valaha
szerettem.
Drága
Claire! -
kezdtem, de tudtam, hogy nem lesz egyszerű folytatnom. Neki írni mindig is
nehéznek bizonyult, mivel soha nem találkoztam vele, és ő sem velem. Hogy
akkor mégis hogy ismerkedtünk meg? Egy nap, egy búcsú-levelet találtam az
asztalomon:
Ma
véget vetek az életemnek. Nincs értelme tovább élni.
Aláírás;
Claire
Rákérdeztem
róla Franknél, azt mondta, hogy a lány túlélte, de biztosan örülne annak, ha
valaki biztatná, hogy legyen ereje tovább élni. Az ő tanácsára kezdtem el
leveleket írni neki, és rá bíztam, hogy adja át őket. Mindig hozott választ is,
amit nagyon sokáig nem akartam elolvasni, mert nem érdekeltek egy öngyilkos
hajlamú lány gondolatai. Azonban rá kellett arra jönnöm, hogy sokkal egyszerűbb
úgy levelet írni valakinek, ha tudom, hogy mit érez. Rövid idő alatt
megkedveltem és találkozni akartam vele, azonban Frank tájékoztatott róla, hogy
nem a mi intézményünkben él. A levelek pedig azóta is jönnek, mennek.
Kapcsolatunk pedig örökre megmarad plátói szerelemnek, hacsak egyszer ki nem
szabadulok innen...
***
Persze
ennek semmi értelme nem volt. Nem hallottam még olyat hogy valaki meg tudott
volna szökni innen. Különösen óvatosak velem, bár azt soha nem mondták meg,
hogy mi a bajom. Mindig csak annyit mondtak, hogy valami nincs rendben.
Megfigyelik az agyamat, vagy mi. Nekem azonban erre nem volt szükségem. Nem
akartam, hogy dilisnek tartsanak, ha nem vagyok az.
Azonban
erről senkit sem tudtam meggyőzni.
Ebéd
időre már kezdtem érezni a gyógyszerek hiányát. Egy épeszű ember sem bírna itt
ki egy napot, ha nem kapja meg a megfelelő nyugtatót. Nem panaszkodni akartam,
de jól esett volna most egy kis tompaság.
Túl
élénk volt így minden, túl erősen hatottak rám a többiek, és ettől valóban úgy
éreztem magam, mintha nem lennék teljesen normális.
Estére
már a fejemet fogtam, annyira fájt. Kimerülve ültem a tányérom felett és
próbáltam tudatosan kizárni a külvilágot. Frank némán ült velem szemben,
ilyenkor mindig szégyellte magát, én azonban egy szóval sem panaszkodtam.
Később
sem. Mondjon akárki, akármit. Én csak artikulátlanul üvöltöttem.
Megint
bekattantam.
Claire
Túl
fáradt voltam ahhoz, hogy felkeljek. Éreztem, ahogy zsibbadtan fekszem az
ágyamban, annyira bedrogozva, hogy azt se tudtam, hol vagyok. Mindenem fájt. De
tényleg mindenem. Tudom, hogy a bizsergés abból ered, hogy megszüntessék a
fájdalmaimat, de hiába szóltam, hogy nem használ, senki sem figyelt rám.
Frank
lépett be a szobámban, zsebéből egy fehér, összehajtogatott lapot húzott ki.
Elmosolyodtam, ahogy csak tellett tőlem. Ő volt az egyetlen ember, akitől nem
kaptam idegrohamot, ha megláttam. Ő mindig vidáman lépett be és mindig
reményekkel telve hagyott ott.
-
Egyszer meggyógyulsz - mondogatta mindig, és én elhittem minden egyes szavát.
- És
ha meggyógyulok, találkozhatok végre Joe-val - nyugtáztam, mire mintha
elgondolkodott volna egy kicsit. - Ugye? - kérdeztem reménykedve.
Egy
pillanatig nem válaszolt, elnézte, ahogy ott fekszem és igyekszem nem
megfulladni két levegővétel közben.
-
Talán -
mondta végül, ami nem nagyon nyugtatott meg.
-
Olvass -
nyöszörögtem maradék erőmmel, alig hallhatóan.
Frank
pedig minden habozás nélkül megtette. Áhítattal hallgattam kellemes hangját,
ahogy elmesélte Joe egy napját. Annyira szerettem volna a fiúval találkozni,
hogy beleremegett a gyomrom, és szemeimbe könny szökött. Reménytelennek
látszott minden, hiszen úgy tudtam, hogy ez a kedves ember, aki nekem oly sok
levelet írt már, egy elmegyógyintézetben van, és nem fogják egyhamar egészségesnek
nyilvánítani. Az viszont megnyugtatott, hogy mindenki kedves vele, és
segítőkész. Talán egyszer meggyógyul, hogy el tudjon jönni hozzám. Addig is ki
kell tartanom. Nem szabad meghalnom, mielőtt találkozhatnék vele.
***
A
délelőtt folyamán sikerült kihámozni magamat az ágyamból, mert éreztem annyi
erőt, hogy ülni tudjak. Frank a kerekes székembe emelt, majd kitolt a
szobámból. Sétáltunk egyet a parkban, hogy szívjak egy kis friss levegőt. A
város elviselhetetlen zaja, amitől mindig úgy éreztem, hogy megbolondulok, idáig
nem ért el, hála annak, hogy erdő választott el minket több oldalról is tőle.
Itt csak madarak és csendes rágcsálók zavarták meg a békét.
Gyűlöltem
a madarakat, akik szabadon szállhattak, nekem viszont jártányi erőm sem maradt.
-
Válaszolsz Joe-nak? -
kérdezte Frank egy padon ülve és a kovácsoltvas kerítést bámulva.
Akartam,
de tényleg. Ezzel azonban mindig bajban voltam. Mivel velem alig történt
valami, amit megoszthatnék a fiúval. Ez nem azt jelentette, hogy soha nem
válaszoltam leveleire, csak azt, hogy sokáig tartott.
-
Miről írhatnék? -
kérdeztem, anélkül, hogy levegőt kellett volna vegyek a két szó között. Ez nem
hangzik nagy teljesítménynek, de az volt.
-
Festhetnél is. Vagy készíthetnél valami ajándékot - ajánlotta Frank.
Ezen
elgondolkodva azzal töltöttem a napom hátralévő részét, hogy mindent
megpróbáltam. De tényleg mindent. A festéshez túl fáradt voltam. Amint
felemeltem a karomat, leesett az ölembe, és nagy erőfeszítésbe telt, mire újra
felemeltem. Így viszont csak elmosódott pöttyökre futotta a fehér papíron. Az
agyag meg sem mozdult gyönge ujjaim alatt. Pedig olyan egyszerűnek tűnt,
mindenki más meg tudta csinálni, csak én bénáztam annyira, hogy szétfröcskölődött
az agyon áztatott anyagom. Aztán egy karkötőt próbáltam csomózni, de az összes
szál összeakadt, amint meghúztam, hogy mintát adjon ki. Hímezni kezdtem, de nem
lettek szépek a virágok, amiket alig tudtam felrajzolni a fehér vászonanyagra.
Egyszerűen túl ügyetlen voltam, hogy bármit is el tudjak készíteni. Nap végére
pedig túl fáradt ahhoz is, hogy új lehetőségek után nézzek.
Végül
Frank leült az ágyam mellé egy papírral és egy tollal. Én pedig szép lassan
kitaláltam egy mesét. Mesét egy olyan lányról, aki megtanult az állatokkal
beszélni...
Frank
mindig szerette hallgatni a történeteimet. Azt mondta azért, mert zseniálisan
egyszerűek. Nem kell túlgondolni őket, mégsem olyan buták, mint a legtöbb mai
mese. Azt tanácsolta, hogy írjak gyerekmesés könyvet, akkor megismernék a
nevemet, és híres lennék, mielőtt... mielőtt meghalnék.
Nem
akartam híres lenni, én élni akartam, hogy ha majd eljön az idő, a gyerekeimnek
és az unokáimnak is mesélhessek.
Erről
azonban tudom, hogy csak álom. Addig is az egyetlen embernek mesélek, akiről
tudom, hogy meghallgat. Remélem, segítek neki
ezzel a gyógyulásban, és hamarosan meg fog látogatni.
Frank
Régóta
ismertem a lányt. Idestova tíz éve. Egy kórházban találkoztam vele. Végső
stádiumú tüdőrákkal diagnosztizálták. Nem jósoltak neki sok időt, de azt
megígérték, hogy kényelemben és fájdalom nélkül fog távozni.
Bíztató,
nem?
Persze,
mindannyian tudtuk, hogy ez csak üres ígéret. A fájdalmát a legnagyobb adag
morfium sem képes teljesen elnyomni és az, hogy egy tizenöt éves lány elfogadja
a véget, meglepően abszurd gondolatnak számított.
Claire
túlságosan fiatal volt. Minden áron szerelmes akart lenni. Mindig arról
álmodott, hogy első látásra lobbanjon fel benne a tűz. Lángolást akart, és
hatalmas esküvőt. Egy házat, gyerekeket, hosszú életet, azt, hogy öregen haljon
meg.
Minden
egyes nap, amikor találkoztam vele, olyannak láttam, mint egy megszállott. Sírt
és üvöltözött, üvöltözött és sírt, le kellett ahhoz fogni, hogy ne tegyen
kárt magában.
Ebben
az időben jelent meg Joe.
Reggel,
amikor beléptem hozzá, a lány meglepő higgadtsággal feküdt az ágyán a plafont
bámulva, és így visszagondolva azon elmélkedhetett, hogy mit is keres egy
kórházi szobában.
- Hol
vagyok? -
fordult felém összehúzott szemekkel, mintha tényleg nem tudná. Akkor még nem
tudtam, hogy ő nem Claire.
-
Kórházban vagy kedvesem - válaszoltam neki türelemmel, bár egyre kevésbé éreztem
magam higgadtnak. Nagyon hosszúak voltak a mögöttem lévő napok, amiket vele
töltöttem.
- De
miért? -
értetlenkedett.
-
Rákos vagy, nem emlékszel? - masszíroztam meg a homlokomat rá sem nézve. Képtelen
voltam felemelni a fejemet.
Felhorkantott,
amit soha nem hallottam még tőle. Szívderítő kacagásban tört ki, olyannyira,
hogy egyszer csak félre nyelt. Köhögve ült fel és szeméből törölgette a
nevetéstől kicsorduló könnyeket.
-
Biztos, hogy nem vagyok rákos - jelentette ki.
-
Claire drágám -
kezdtem, de a szavamba vágott.
- Ki
az a Claire?
- Hát
te -
hebegtem, egy pillanatra nem találva a hangomat.
-
Arról tudnék, ha így hívnának - vigyorgott rám. - Én Joe vagyok. Van egy
cigid?
Több
nap is eltelt, mire eljutottunk addig, hogy rájöjjünk, igazat mondott. Joe nem
mutatott daganatos tüneteket. A lány bőrének sápadtsága eltűnt, remek étvágya
volt, és nagyon jó kedve. Végül megvizsgáltuk. Joe valóban nem volt rákos.
Döbbenten álltunk mindannyian az eredmény előtt.
- Nah,
mit mondtam? -
vigyorgott továbbra is, miközben szemeit összehúzva ránk hunyorított. -
Kapok egy cigit?
***
Joe-nak
szüksége volt egy szemüvegre, anélkül nem látott tovább az orránál. Claire
pedig ágyhoz ragadt, betegsége miatt. Mikor az egyikük lefeküdt aludni, nem lehettem
biztos abban, hogy ő is ébred majd fel. Nagyon hosszú ideig tartott megtanulnom
észrevenni a jeleket. Kezem ügyében tartottam a szemüveget, készenlétben a
fájdalomcsillapítót. Semmi más teendőt nem adtak, csak figyelnem kellett.
Egy
pszichológus meglepő lelkesedéssel kérdezett ki minden alkalommal, amikor csak
meg tudtunk beszélni egy szabad fél órát. Megfigyeléseim alapján azt a következtetést
szűrte le, hogy Joe Claire tökéletes elképzelése az életről. Annyira vágyott
arra, hogy legyen valakije, aki egészséges, megértő és kedves vele, akibe
nyugodtan lehet szerelmes, hogy megalkotta magának. Sőt, a doki azt is
felvetette, hogy ezzel meghosszabbíthatja az életét, esetleg végleg
meggyógyíthatja önmagát.
És
valóban. A vizsgálati eredmények szerint a folyamat, lassan ugyan, de
elkezdődött.
***
A
lány békésen szundított, egyenletesen szedte a levegőt. Ha valaki csak úgy
bejönne, nem mondaná meg róla, hogy mennyire beteg. Amíg alszik, olyan, mint
mindenki más. Békés és egészséges. Mintha a két énje között létezne ilyenkor.
Ha pedig kinyitja a szemét, egyből tudom, kit látok viszont. Addig azonban van
még egy kis időm.
Benyúltam
a zsebembe és elővettem egy kicsi, kerek pirulát, ami a Joe-t és a hozzá
hasonló betegeket nyugtatta meg.
Bekaptam
és lenyeltem víz nélkül. Ideje, hogy én is pihenjek egy kicsit.