Karácsony

Lassan vége a félévnek és én még mindig nem vagyok ünnepi hangulatban. Az utóbbi  három héten teljes volt a káosz a fejemben. Nem volt jó, hosszú éjszakákon át tanulni, hogy másnap reménykedjünk abban, hogy kapunk legalább egy kettest. És most sem érzem még, hogy itt lennének az ünnepek. Amióta itthon vagyok takarítok, mosok, teregetek, sütök főzök és mindennek tetejében azon filózok, hogy miért nincsen még sehol sem hó.

Szeretem a havat. Főleg télen. Mondjuk milyen lenne, ha nyáron is szeretném a havat. De nem. Nyáron süssön a nap, télen pedig essen a hó. És azt hiszem így december huszonnegyedikén azért már régen tél van.

Reggel felkeltem és édesanyám azzal fogadott, hogy a WC még nincsen kitakarítva, úgyhogy sürgősen lássak hozzá. Ő addig elmegy a bátyámmal a karácsonyfáért. Közben még főzzem meg az ebédet, mert ki tudja, hogy mikor ér haza. Hozzáláttam, hogy kitakarítsam a fürdőszobát. Akkor végeztem, mikor anya hazaért. Meglátta, hogy nincs kész az ebéd és kikelt magából. Én meg szabadkoztam, hogy nem tudok két felé szakadni, sajnos ezt még nem sikerült megtanulnom, így húsz év alatt.

Segítettem elkészíteni az ebédet, majd feldíszítettem a karácsonyfát és összetakarítottam utána, mert persze össze vissza szórta a tűleveleit a szobában.

És most? Most itt állok az ablak előtt és bámulok ki a sötétbe. Pedig még csak négy óra van - fut át az agyamon, de a következő pillanatban már azt figyelem, hogyan kezd hullani a hó. Boldogan kiáltok fel, de senki sem hallja én pedig, mint egy óvodás, rácuppanok az ablakra és úgy bámulok ki, mintha az égből hópelyhek helyett cukorkák esnének.

Csak egy percre had maradjak így, had kalandozzak el. Had legyek egy rövid ideig Veled, had képzeljem el, hogy odakinn hócsatázunk, majd mikor kifulladunk, lefekszünk a puha hóra, hogy angyalkát csinálunk. Ki vagyunk pirulva a hidegtől és a nevetéstő, és mikor kipihentük magunk, újra felállunk és fojtatjuk a csatát ott ahol abbahagytuk...

- Kislányom, gyere segíts mézeskalácsot sütni! - Anya nem bírta sokáig, most mennem kell. - azzal még egy pillanatra kinéztem a lassan fehéredő tájra, és már fordultam is ki a szobából, hogy segítsek édesanyámnak.

Azonban megláttam egy apró fénycsóvát, ami a kerítés túloldaláról jött és szinte azonnal el is aludt. Azt hittem, hogy káprázik már a szemem a fáradtságtól, de újra felgyúlt a fény, ezúttal egy kicsit hosszabb időre. Valamiért egy Andesen mese jutott eszembe; A kis gyufaárus lány. Gondolkodás nélkül szaladtam a kabátomért és a csizmámért. Gyorsan magamra kaptam őket, és édesanyámat még megnyugtattam, hogy ne aggódjon, hova megyek, feltéptem a bejárati ajtót és rohantam ki a hóesésbe. A hideg egy pillanat alatt bekúszott a nyakamon keresztül, de nem érdekelt. Lélekszakadva léptem ki a kapun és körbenéztem.

Sehol senki. Az utca és a járda üres volt. Csalódottan kullogtam vissza az udvarra, de hamar rájöttem, hogy nem hiába léptem ki a ház ajtaján. Égre emelt tekintettel csodáltam a hulló hópelyheket, és karomat széttárva táncoltam a friss téli takaróban.

Ezen az éjszakán az Isten ajándékoz. Akár ezt a havat, az időt, a családot. De a legnagyobb ajándéka, mégis, az egyetlen fia, akit a Földre küldött.

A nagy sörgés-forgás közepette álljunk meg egy pillanatra és gondolkozzunk el ezen. Vajon mi értékesebb van amit oda tudunk adni másnak, mint az idő, amit Rá fordítottunk?

Boldog Karácsonyt kívánok mindenkinek!

Mese a szerelemről

Mindenki ismeri a népmeséket vagy a tündérmeséket, ugye? Amikor a királylány csak várja, hogy jöjjön a szőke herceg a fehér lovon és megmentse őt a sárkánytól, a gonosz banyától vagy attól, hogy egy toronyban aludjon élete végéig.

Nos, most egy olyan királylányról mesélek, akiért nem jött a szőke herceg fehér lovon, pedig kislány kora óta rá várt. Csak várt, és várt bezárkózva a toronyszobájába. Hosszú, hosszú éveken keresztül. De nem jött a szőke herceg, csak néhány paraszt legény, akik nem voltak méltóak az ő kezére.

Teltek múltak az évek, és olyannyira belefáradt a királylány a várakozásba, hogy elhatározta magát, útnak indul. Nem érdekli őt többé a szőke herceg, nem ül többé a torony magányában. Így hát elbúcsúzott a szüleitől, akik nehéz szívvel, de útnak engedték.

Egy egyszerű ruhában, némi pénzzel és egy gyönyörű paripával indult útnak.

Ment, mendegélt hetedhét országon keresztül, mígnem annyira elfáradt, hogy nem tudott tovább menni. Ekkor betért egy fogadóba, ami kocsma is volt egyben. Itt ismerkedett meg a kocsmáros lányával. Nem látott még ilyen tüzes teremtést, vidám volt, energikus és olyan lelkesen beszélt a világról, hogy kíváncsivá tette a királylányt.

- Mutasd meg nekem ezt a világot. - kérlelte a lányt, aki szíves örömest vállalta a feladatot.

Most már együtt kalandoztak. Egyik alkalommal így szól a kocsmáros lánya:

- Ismerek egy olyan fiút, aki szerintem pont hozzád illik. - mondta izgatottan, mire a másik, csak legyintett.

- Nem érdekelnek a fiúk, már rég kiábrándultam belőlük. - a királylány, már azt sem tudta, hogy honnan jött, csak élvezte az életet, mindenféle szerelem nélkül. El is felejtette volna, ha a barátnője nem mondta volna még el neki egy párszor, hogy majd meghívja egyszer a fiút hozzájuk a fogadóba. Elhatározta hát, hogy bebizonyítja a barátnőjének, hogy nem fog tetszeni neki a fiú, nem fog beleszeretni.

Teltek múltak a napok, egyre több időt töltött azzal a gondolattal, hogy bebizonyítsa, a fiú kicsit sem fogja érdekelni. A barátnője pedig a nagy napra, táncos mulatságot rendezett a faluban, ahova több barátnőjét is meghívta.

Elérkezett a nagy nap és ő vidáman, fitten, mégis teljesen bezárkózva kelt fel. Felöltözött, kifestette magát, megfésülködött, majd pedig elindult a kocsmáros lányával a bálba.

A királylány nem akart találkozni a fiúval, így még csak körbe sem nézett, csak ment előre, a tömegben, hogy minél hamarabb eljusson az italos asztalig, ahol kért egy kupa bort. Megfordult, miközben belekortyolt az italba, és akkor látta meg. Ott állt a barátnője mellett, aki közben lelkesen magyarázott és, ami a legrosszabb volt benne, éppen felé közeledtek...

Vesztett. Csak ez az egy szó jutott eszébe, amint végig nézett s fiún. Daliás termet, barna, göndör fürtök, nemesi tartás. A herceg, akire várt oly hosszú éveken át.

- Szia! - köszönt a fiúnak, és zavarában elmosolyodott.

- Szia! - köszönt vissza az, és ő is mosolygott.

Így kezdődött el annak a királylánynak a boldogsága, akihez nem jártak szőke hercegek fehér lovon, nem várt addig a toronyszobában, míg az megtalálja, hanem elindult, hogy a világ megismerése után beleszeressen abba, akit az Úr Isten neki teremtett. Hiszen az Isten olyan, mint egy édesapa. Csak akkor ad meg valamit, ha már megértünk rá.

Kedves olvasó!

Az ünnepek közeledtével, azt hiszem illene meglepnem benneteket valahogy. Először is barátnőm, Honey, felkérésére válaszolok. Ez egy olyan feladat, amely egy egyszerű, ünnepi ételt dolgoz fel. Én azonban egy kicsit másképpen fogom ezt tovább vinni. Egy remek receptet kaptam én is egyik karácsonykor. Tulajdonképpen ez egy arcpakolás, amihez nem kell sok minden, mégis hatékony.

Íme a recept:

4 kiskanál liszt
3 kiskanál tej
2 kiskanál méz
2 kiskanál kristálycukor
1 tojás
1 kis darab olvasztott vaj
1/2 kocka élesztő
1/2 narancs reszelt héja

Keverjétek össze és kenjétek az arcotokra! Nagyon jó. Én már kipróbáltam.

Boldog Karácsonyt!

Nyugodjatok meg, nem így fogtok kinézni utána :D

Mikulás

Mindig is bajban voltam, amikor jöttek az ünnepek. Sosem tudtam, hogy kinek mit adjak. Nem szerettem vásárolni, inkább saját kezűleg készítettem valamit. Főleg, ha eszembe jutott egy jó ötlet. Volt olyan is, hogy volt jó ötletem, elkezdtem, de a végeredmény annyira lelombozott, hogy végül nem lett belőle semmi, csak egy rakás szemét.
Az ajándékok, ha nem lettek kellően olyanok amilyennek én szerettem volna őket, akkor egyszerűen feladtam az egészet, és nem adtam semmit senkinek az ünnepekkor. Próbáltam mindig valami személyre szólót adni, valami olyasmi, amire nem is gondolja, hogy vágyik, de ha meglátja, egyszerűen tudja, hogy ezt tényleg neki csináltam.
Sok-sok időt töltöttem mindig azzal, hogy kitaláljam a megfelelő ajándékokat, amiket nagy gonddal el is készítettem. Nagy ritkán vásárolok, azt is csak azért, hogy legyen miből elkészítenem az ajándékokat.

Idén azonban megszállt az alkotás szelleme és olyan kreatív voltam, hogy meglepődtem magamon. Tegnap már a három jó barátnőmnek oda is adtam az ajándékát, és mind a három, olyan szemeket meresztett rám utána, amilyet vártam. Szeretem meglepni az embereket. Szeretem azokat az arcokat látni, amikor egyszerűen képtelenek megszólalni, amikor sikerült eltalálni a lelkük kívánságát.

Idén ők hozták a barátnőimnek az ajándékot. Belefér egy fülbevaló, vagy valami apró csoki, de lehet egy doboz díszeként is alkalmazni. Hogy mi kell hozzá??? Néhány WC papír guriga, piros festék fehér lap a tetejére egy kis vatta. Na meg persze ragasztó.

Aki meglátta eddig az mindenki majd elolvadt, de az jobban tetszett nekik, ami bennük voltak. Egy kis kreativitás és máris sokkal kellemesebb az ünnep, hiszen ilyenkor magamat is  meglepem, hogy, igen sikerült valami olyat alkotnom, hogy azért egy olyan mosolyt, ölelést, vagy tekintetet kapjak, ami már önmagában ajándék.

Isten gyermeke

A templomban alig, ha voltunk öten. Amint beléptem éreztem a hideg falak illatát. A padokban elszórtan helyezkedett el az az öt ember, akik mind egyre vártak. Gyónni jöttek. Én is azért jöttem. Már hosszú-hosszú ideje nem voltam templomban és azt hiszem, most eljött az ideje ennek is. Hiányzik az a meghittség, amit régen annyira szerettem, de mára már teljesen kihalt az életemből.
Halkan leültem az egyik üres padba és figyeltem a keresztet, melyet az oltár fölé akasztottak, megmutatva mindenkinek. Halkan magamban elkezdtem egy imát, de egy idő után már nem tudtam folytatni. Belezavarodtam és azt vettem észre, hogy kérdezgetem magam; miért vagyok itt? Lehetnék teljesen máshol. Miért töröm magam, olyan valakiért, akit soha sem láttam. Honnét tudjam, hogy akarja, hogy visszatérjek Hozzá? Hogy megbocsájt-e? Mi szükségem erre? Csak kérdeztem és kérdeztem, de nem jött válasz, így tovább ültem várva a soromra. Mintha kivégzésre várnék.
Már csak egy ember volt előttem. Egyedül ültem a hatalmas templomban, mikor kinyílt az ajtó és beszaladt rajta egy cigány kisfiú. Mögötte az anyja loholt, kiabálva a nevét.
- Jocika, azonnal gyere ide. - habár visszafojtotta a hangját visszhangzott a falakról a kiáltása.
Összeráncolt szemmel néztem rá az anyára, aki csak egy lesújtó pillantásra méltatott és tovább kergette a fiát. Elképedve néztem végig a jelenetet és először elöntött a düh. Hogy gondolják ezek, hogy be merik ide tenni a lábukat? Nem szégyellik magukat? Tűnjenek el innen! Ide ők nem jöhetnek be. Felháborodásomban legszívesebben ráripakodtam volna a nőre és a fiára, hogy észre vegyék magukat, de mindig is gyáva voltam, csak ültem tovább, csendben dühöngve magamban.
Jocika, nagyon élvezte, hogy az anyja kergeti és kacagva vett minden akadályt, mely elé került. Átugrált a padok felett, bebújt az egyik faliszőnyeg mögé és lelkesen rohant be az oltár mögé. Megszentségtelenítette a helyet - gondoltam, és még dühösebb lettem. Jocika azonban hirtelen hasra vágta magát az örök mécses előtt, mely azt jelzi, hogy Jézus valóságosan is itt van közöttünk. Az anyja illemtudóan térdet hajtott a tabernákulum előtt, a fiához lépett és felrántotta a földről.
- Ilyet még egyszer nem csinálsz. Azonnal elmegyünk. - ripakodott rá a fiúcskára, aki rá sem hederített csak az oltár fölé akasztott keresztet nézte.
Miközben az anyja megpróbálta kicibálni, valahogy sikerült kitépnie magát az anyja szorításából és vissza szaladt a kereszt alá. Szembefordult a padokkal, majd szélesre tárta karjait, ahogy a Megváltó tette a kereszten.
- Mindenkit megölelek! - kiáltotta boldogan és mellé nevetett.

"Mindenkit megölelek!" - visszhangzott a fejemben. Olyan egyszerű és oly magától értetődő. Nekem
mégsem jutott eszembe. Csak ültem ott és alig láttam, hogy rángatja ki a templomból a cigány asszony még mindig nevető fiát.
"Mindenkit megölelek!" Vajon erre gondolt Jézus is, mikor odafenn szenvedett az emberek bűneiért? Az én bűneimért?
Nyílt a gyóntató ajtó. Én következem. De nem kivégzésre megyek. Csak az Isten ölelő karjaiba.

Két lélek

Megláttam. Ő is rám nézett és elmosolyodott. Furcsán ismerős volt, mintha már láttam volna valamikor Őt. Pedig biztos voltam benne, hogy most találkozom először Vele. Mégis rámosolyogtam.

- Emlékszel rám? - kérdeztem bután tőle, mire megrázta a fejét. Elgondolkodtam, majd halkan megszólaltam ismét. -  Akkor had meséljek neked valamit. - kértem egy hirtelen ötlettől vezérelve és ő érdeklődve bólintott.

Egy ideig még a szavakat kerestem, majd bátortalanul hozzáláttam a történethez.

Képzeld el, hogy milyen lehet a felhők fölött élni...

Játszani, lebegni a Föld felett...

Mikor nagyon kíváncsi vagy kiülsz egy jóképű bárányfelhő szélére és lóbálod a lábad...

Magasról nézel le egy gyönyörű világra. Vágysz oda...hiszen ott vár rád az, akit szeretsz.

Egy éve még melletted volt. Fogta a kezed. Láthattad elbűvölő mosolyát, amit csak neked szánt. Együtt ültetek kinn a felhők szélén és csodáltátok a lenti világot.

Akkor még nem vágyódtatok oda. Tökéletesen boldogok voltatok együtt. De nem csak ti, hanem a többi lélek-pár is.

Elgondolkodva hallgatta a történetet, nem nevetett ki, csak kedvesen mosolygott. Én pedig felbátorodva ezen tovább folytattam.

Aztán egyszer eljön érted egy angyal és azt mondja:

- Itt az idő.

Tudod nagyon jól, hogy mit kell tenned, de még egyszer hátra fordulsz és teszel a másiknak egy ígértet:

- Megkereslek.

Aztán végleg eltűnsz a szeme elől és ő csak vár, hogy mikor jön el az ő ideje is.

Nagyon hosszú idő volt. Minden nap megnéz embertestedben, de te sosem látod őt.

Múlnak a napok, múlnak a hetek, és ő egyre türelmetlenebb. Már nem akar játszani, már nem akarja a lábát  lóbálni, egyedül nézni a gyönyörű Földet, ahol te várod.

Aztán elérkezik az ő ideje is. Jön az angyal és kézen fogja. Ő pedig boldogan követi egy apró testbe.

Hatalmas fájdalmak közepette szerzi meg az életet, de ez a fájdalom elnyomja benne az emlékeket. Nem emlékezik a Társára, nem emlékezik az ígéretedre. Mégis, a lelke vár Rád.

Néhány hónappal később, mikor hozzábújtam, ő pedig a hátamat simogatta, halkan a fülembe súgta:

- Végre megtaláltalak.

Én pedig megkönnyebbülten sóhajtottam fel:

- Most már emlékszel?

Pasim, Barátom, Kedvesem

- Na végre, bepasiztál! - mondta barátnőm lelkesen, én meg felháborodva közöltem vele:

- Hála az égnek NEM!

"Már többször gondolkodtam azon, hogy ha egy fiúval végre összeállok, hogyan fogom szólítani, hogyan fogom bemutatni."

- Pasim? - kérdeztem magamtól hangosan.

"A pasikról mindig meg volt a véleményem. Buták, soha sem gondolkodnak és a nőktől csak egyet akarnak. Mindig nagy a szájuk, hogy felhívják magukra a Csajok figyelmét. Nagyon-nagyon reménykedtem benne, hogy az én párom nem lesz ilyen, így ezt a kifejezést, hogy "Pasim van" soha nem akartam használni. (És persze abban is bíztam, hogy én sem leszek Neki a Csaja.)"

- Nem. - ráztam meg a fejem és felvetettem a következő lehetőséget. - Barátom?

"Ezt a kifejezést már jobban el tudtam képzelni, hiszen egy fokkal szebb megszólítás. Egy sokkal értelmesebb embert takar, habár ő is legtöbbször csak egyet akar a nőktől. Ezt a kifejezést már nagyobb kedvel használnám, de még ez sem tökéletes."

- Nem. - ráztam meg ismét a fejemet. - Kedvesem?

"Szerintem  a legszebb kifejezés erre az állapotra. Mögötte egy értelmes, gondolkodni tudó embert sejtet, aki tisztában van a hiányosságaival és a talentumaival. Ami pedig a legfontosabb, hogy a nőt nem csak vágyainak kielégítésére "használja". Egyenrangú félként kezeli partnerét, akivel hosszútávra terveznek kapcsolatot. Nem csak 1-2 hétre, vagy évre, hanem egy egész életre, és ettől nem riadnak vissza."

Elgondolkozva néztem magam elé.

- Akkor ki ő neked? - kérdezte kíváncsian a barátnőm.

"Mindig is így akartam szólítani azt a fiút, akit a sors nekem rendelt, de rá kellett jönnöm, hogy ezt a szót ugyan olyan nehéz kimondani, mint azt, hogy: SZERETLEK.

Remélem egyszer eljön az a pillanat, amikor ki tudom már azt mondani: SZERETLEK..."

-  Kedvesem!

Anya csak egy van

Megszólalt az ébresztő és ő riadtan nyitotta ki a szemét. Úgy utálta, hogy minden egyes alkalommal kiesik a szíve az ijedtségtől, mikor egy álomból kirántja a telefonja. Kómásan lenyomta a piros gombot és visszahanyatlott a párnára, hogy pihenjen még néhány percet.

Fél óra múlva újra csörgött a telefonja, majd meghallotta édesanyja kiáltását, hogy keljen fel. A telefon elhallgatott, amikor újra lenyomta a piros gombot, lentről pedig felhallatszott az ajtó csapódása, ahogy édesanyja elment dolgozni.

Álmosan, még az álom hatása alatt végezte el reggeli teendőit, majd mikor már frissnek érezte magát lement, hogy megreggelizzen. Benyitott a konyhába és majdnem ki is fordult onnan. Az asztalon, mintha egy hurrikán söpört volna végig. Félig felszeletelt kenyér, sonka, sajt, margarin. Félig megevett paradicsom, paprika. Egy doboz tej, kefir és müzli. Alatta száraz kenyérmorzsa, szétszórtan kiskanál, kenőkés és a piszkos edények.

Már megint - gondolta és mérgesen bevágta maga mögött az ajtót. Dühösen állt az ajtóban és az asztalt bámulta elszántan. Már többször előfordult, hogy az anyja úgy ment el dolgozni, hogy a konyhát ilyen állapotban hagyta. Tudta, hogy dolgozni kell, de akkor is igazságtalanságnak tartotta.

Miért neki kell elpakolnia mások után? Ilyenkor még az étvágya is el szokott menni. "Elmegyek. Így hagyom az asztalt és ha anya haza jön, majd ő elpakol. Nem az én dolgom." - gondolta mérgesen és hátat fordított a konyhának.

Keze már a kilincsen volt, amikor megszólalt fejében egy hang: Amikor kicsi voltál, ki pakolt el utánad? Ki törölte fel az asztalról a főzeléket, amit rá kentél? Ki tette el a szétszórt játékaidat? Egyetlen szó nélkül?

Visszafordult az asztalhoz, majd szégyenében lehajtotta a fejét.

- Anya volt - mondta ki hangosan.

Aztán hozzálátott, hogy elpakoljon.

Ne aggódj!

Még egy pályázatra írt művem. Jó olvasást kívánok! :D

A Duna-parti homokon guggoltam, karommal átölelve a térdemet. Néztem a nyugodtan hullámzó vizet, ahogy halkan neki-neki csapódik a partnak. A távolban felhangzott a komp dudája jelezve, hogy kikötött. A folyó túloldalán vidám fiatalok eveztek egy hosszú csónakban. Gondolataim mégis a mellettem guggoló körül forogtak. Elnéztem, ahogy a kezébe veszi a kagylókat és a kavicsokat, megforgatja az ujjai között, majd mikor talál egy laposabb követ, megpróbált kacsázni. Nem mindig sikerült, de őt ez nem kedvetlenítette el.

Figyelmemet visszafordítottam a Dunára. Idő közben a hullámzás felerősödött és a cipőm orrát kezdte nyaldosni a víz. Azonban néhány pillanat múlva már eredeti medrében folyt tovább. A mutató ujjamat a víz felszínéhez érintettem és megzavartam az amúgy sem nyugodt tükröt, majd kezem még beljebb hatolt a folyékony anyagon és végül elérte a fenekét. Már ettől a kis mozdulattól apró porszemcsék szálltak fel és keveredtek el a vízben. Megvártam míg lenyugszik és akkor ujjammal körkörös mozdulatot tettem néhányszor.

Elképzeltem, hogy minden egyes aggodalmam egy-egy homokeszem, amely most bennem is kavarog. Az ott, ami most megcsillant a napfényben a nagyapámé. Már nagyon beteg és ki tudja, hogy mennyi ideje van hátra. Az a másik a szüleimé, akikről sosem tudom, hogy mennyire szeretik egymást. Egy-egy a testvéreimé, akik valahol a világban vannak és megpróbálnak boldogulni. Az egyik azé a barátnőmé, aki nemrég szakított a barátjával és még vigasztalni kell. A másik egy másik barátnőmé, aki nemrég került ki a nagybetűs életbe és még nem tudja merre van a helyes út. Aggódtam érte, mert féltem, hogy rossz társaságba keveredik. Az a porszem pedig, amelyik most tért vissza a folyó fenekére a mellettem guggoló volt. Érte már nem aggódtam, hiszen itt volt mellettem.

Szememmel követtem az egyes porszemeket, ahogy csendben végül megnyugszanak a folyó fenekén. Gondjaim ugyan úgy lenyugodtak bennem és átvette a helyét egy megmagyarázhatatlan helyről érkezett béke. Csak egy pillanatig tartott, de éppen elég volt ahhoz, hogy megértsem, fölösleges állandóan aggódnunk. Elég nekünk a magunk baja, nem kell cipelnünk a másikét is.

Tényleg csak egy pillanat erejéig tudtam erre gondolni, hiszen a következőben valaki meglökött hátulról, majd kacagva nézte, hogyan zuhanok bele a lassan hömpölygő vízbe.

Az ítélet

A teremben néma csend volt. A pulpitus tele volt érdeklődő emberekkel. Mindenki csak ezért jött, hogy megtudják, miként ítélnek el engem, aki nem hajlandó fejet hajtani. Bizsergett az egész testem a rám szegezett szemektől. De hiába mondtam én bármit, nem hittek nekem. Soha sem hittek, de most az életem múlhat rajta.

Már lassan egy órája, hogy itt állok, kicsit kényelmetlenül feszengve, és még csak egy székkel sem kínáltak meg. Kezdtem azt hinni, hogy reménytelen. Hiába. Képtelen vagyok legyőzni őket. Túl sokan vannak, én meg egyedül.

- Mivel tudod bizonyítani, hogy létezik? - kérdezték már vagy századszorra.

Gondolkoztam, lázasan kutattam valami után, amit mondhatnék, de hirtelen semmi sem jutott az eszembe. "Csak nyugodj meg!" mondtam magamnak, majd behunytam a szemem és az ég felé emeltem az arcom. Így álltam néhány percig semmire sem gondolva, csak hallgattam. Vártam. Segítséget kértem.

- Még egyszer megkérdem - üvöltött rám az Ítélőszék. - mivel tudja bebizonyítani, hogy létezik?

- Hallottam - mondtam hirtelen nem is az én hangommal, miközben kinyitottam a szemem és Rá néztem.

Horkantott.

- Szóval hallotta. - gúnyos nevetésre húzta a száját. - És mit hallott?

- A hangját. - még mindig nevetett.

- Tehát hallotta a hangját? Mit ki nem talál...

Azonban még mielőtt elkezdhetett volna pocskondiázni, valaki közbekérdezett.

- És milyen a hangja? Le tudná nekünk írni?

A kérdező érdeklődéssel nézett rám. Színtiszta érdeklődéssel. Sem gúny, sem megvetés, sem pedig hitetlenség. Ő volt az egyetlen ebben a teremben, akiről úgy gondoltam, hogy meg tudom győzni.

Bólintottam, ő pedig intett, hogy mondhatom.

- Olyan a hangja, mint a szélnek, amely a fák leveleit simogatja. Olyan mint a hangos folyó, amely a nagy kövek között utat keres magának. Mint mikor az eső csepp földet érve koppan. Mint egy kismadár, aki párjának énekli szerelmes dalát. Mint mikor a sas fiókája éhesen várja haza a mamáját. Olyan, mint mikor a macska dorombol, vagy mint amikor az újszülött felsír. - megálltam a mondandómban és körbenéztem. - De leginkább ahhoz a hanghoz hasonlítható, mint amilyen bennünk szól olykor-olykor. A lelkiismeret hangja.

Senki sem vett levegőt, még csak ki sem fújták. Az Ítélőszék hitetlen tekintettel, de leesett állal nézett rám.

Mélyen beszívtam a levegőt és még egyszer megszólaltam. Vagy nem is én beszéltem...

- Nem tagadom meg, hogy hiszek. Önök döntenek, hogy bűnös vagyok-e!

Hívj fel!

Várt! Nem tudott mást tenni. Kezét az ölében pihentette, és az előtte álló dohányzóasztalon fekvő készüléket nézte.

Csak tegnap találkoztak, és alig beszélgettek, de annyira beleélte magát a helyzetbe, hogy nem figyelt az esetleges csalódásra. Nem is aludt egész este, hiszen azt várta, hogy felhívja. Szeme alatt a karikák egyre csak sötétlettek, a szemei viszont izgatottan csillogtak.

 - Tetszel nekem – hallotta a fejében a kicsit rekedtes, de kellemes hangot. – Táncolunk?

Ő volt az első fiú, aki hosszú ideje hozzászólt.

A szíve újra zakatolni kezdett, ahogy felidézte a srác gyengéd érintését, ha éppen a derekához ért tánc közben. Érezte a kellemes illatát. Újra látta maga előtt táncoló, lendületesen mozgó, izmos testét…

Azt vette hirtelen észre, hogy elbambult és ijedten kapta vissza a tekintetét a kütyüre. Az azonban mozdulatlan maradt.

Sóhajtott és felhúzta a térdét. Karjával átkarolta és állát megtámasztotta rajta.

Behunyta a szemét, és maga elé képzelte az arcát, a haját, a szeme színét. Felidézte még egyszer azt a pillanatot.

A zene, bár fülsüketítő volt, mégis, arra a pillanatra, mintha megszűnt volna. Csak ő volt, és a srác kellemesen csengő hangja.

A fiúk eddig azért nem álltak vele soha szóba, mert mindenkit mindig visszautasított. Képtelen volt gondolkodni, ha a közelükben volt, vagy ésszerűen cselekedni, ha esetleg közeledni akartak felé. Most azonban megfogadta barátnője tanácsát és egy pillanatig várt a válasszal. Végül pedig megfogta a felé nyújtott kezet.

Nem bánta meg. Nagyon jól érezte magát.

A képzelete tovább repítette. Már hosszú ideje jártak. Elcsattant az első csók. Aztán az első együtt töltött éjszaka. Majd pedig egy kép, amint a srác térden áll előtte és egy gyűrűt húz az ujjára.

- Hozzám jössz feleségül? – kérdezi majd kellemes hangjával, ő pedig könnyei közt fog neki igent mondani.

Aztán pedig…

Take my hand townigth!!!!!

Kinyitotta a szemét a váratlan hangra. A kanapén elterülve feküdt, valószínűleg aludt. Néhány másodpercig nem tudta hova tenni a hangot, de mikor rájött, hogy a telefonja csörög, a szívverése rögtön felgyorsult.

Felkapta a kis, érintőképernyős mobilt, és megnyomta a zöld gombot.

- Halló, tessék? – szólt bele izgatottan.

- Végre! – hallotta legjobb barátnője hangját. – Már azt hittem, hogy valami baj van – csicsergett a túloldalról.

A lányon olyan csalódottság lett úrrá, hogy nem tudta, mosolyogjon, és mondjon valami szépet, vagy dühösen csapja le a telefont. Végül, mivel nagyon fáradt volt, a második lehetőséget választotta. Mérgesen ráüvöltött valamit a barátnőjére, majd könnyeinek szabad utat engedve, lenyomta a piros gombot.

Annak ellenére, hogy nagyon fáradt volt, és a feje is fájt, az agya lázasan kezdett pörögni. „Mi van, ha pont ez idő alatt hívott fel, és nem tudott elérni, mert foglalt volt? És ezért soha többé nem fogja keresni? Csalódást okoztam neki.”

Az arcát a térdébe fúrta, és zokogott. Mikor a szülei hazaértek, és megkérdezték, mi történt, ő csak berohant a szobájába, és magára zárta az ajtaját. Napokig csak a sírását lehetett hallani, és amikor abba hagyta, akkor sem jött ki. A családja próbálta vigasztalni, de nem lehetett. Nem lehetett szóba állni vele, nem csinált semmit, és aki hozzászólt, azzal kiabált.

Egy hét is eltelt, mire végre vörös szemekkel kijött, és evett néhány falatot. Ezután pedig visszament a szobájába.

Hónapok teltek el, mire túltette magát első szerelmi csalódásán. Újra kijárt, bulizott, tanult, és mindenekelőtt, bocsánatot kért a barátnőjétől, hogy olyan gorombán beszélt vele. Ő csak mosolygott és megölelte a lányt.

- Nem haragszom.

A lánynak ez a mondat mindennél többet ért, és erőt adott, hogy a szüleitől is bocsánatot kérjen. Nem volt egyszerű odaállni az apja és az anyja elé, de végül ők is hálásak voltak a bocsánatkérésért, és magukhoz szorították a lányukat.

Azóta már évek teltek el. Leérettségizett, és egy jó egyetemre járt. Barátja lett, akivel a diplomaosztó után össze fognak házasodni. A kezét ugyan még nem kérte meg, de már beszéltek róla. És a diplomaosztó, amúgy is, olyan távol van még.

Végül elérkezett a nagy nap. A lány tudta, hogy ha kívülről nézné az eseményt, pont ugyanúgy nézne ki, mint ahogy megálmodta. A fiú előtte térdelt és az egyik kezével az ő kezét fogta a másikban pedig a gyűrű volt.

A fiú már nyitotta a száját, de ekkor megszólalt a lány telefonja. Kicsit idegesen és zavartan vette elő.

- Halló, tessék? – szólt bele vidáman.

- Szia – hallatszott a másik oldalról egy kellemesen rekedtes hang. – Nem tudom, hogy emlékszel-e rám, de néhány éve táncoltunk. És akkor nagyon megtetszettél nekem. – egy rövid idegig nem szólt semmit. – Csak arra gondoltam, hogy találkozhatnánk holnap…

A lány közbevágott.

- Bocsi nem tudom ki vagy.

Azzal megszakította a beszélgetést, és a telefonját kikapcsolva visszatette a zsebébe.

- Ki volt az? – kíváncsiskodott a barátja.

A lány megvonta a vállát.

- Csak egy barom, aki régen összetörte a szívemet.

A fiú nem feszegette tovább a dolgot. Mélyen a lány szemébe nézett.

- Hozzám jössz feleségül?

Sziasztok

Ezúttal egy kicsit más jellegű bejegyzést írok, mert az elmúlt héten volt egy nagyszerű élményem, amit muszáj megosztanom veletek.

Már egy éve tanulok az óvodapedagógus szakon és idén az év elejét gyakorlattal kezdtem. Ez egy olyan ovi, amit én választottam, így az, hogy ide kerültem teljesen az én döntésem volt. Már az ötödik napja vagyok a gyerkőcökkel, amikor az egyik kislány, aki közvetlenül előttem állt és egy perce még rajtam csimpaszkodott, felnéz rám nagy szemekkel és azt kérdezi tőlem:

- Te azért jöttél a mi csoportunkba, mert tudtad, hogy szeretni fogunk?

Ezen a megjegyzésen először ledöbbentem; vajon hogy képes egy hat éves kislány ennyire mély dolgot mondani. Néhány pillanattal később azonban már mosolyogtam rajta és megöleltem.

Azt hiszem, tényleg nem véletlen, hogy ebbe az óvodába jöttem gyakorlatra, hiszen választhattam volna azt az óvodát is ami csak öt percre van az otthonomtól. Mégis képes vagyok korábban felkelni, hogy elmenjek a város másik végébe, abba az óvodába, ahol a gyerekek szeretnek.

Szégyen a futás, vagy hasznos

Fájt a feje és ezen nem segített a szoba meleg és fülledt levegője sem. A képernyőt bámulta és próbált nyugodt maradni. Hiába ment a film, az agya máshol járt. Hosszú volt az elmúlt hét. Fáradt volt és feszült. Minden összejött. A suliban sok volt a feladat, amit már rég meg kellett volna csinálni. Otthon a szülei is állandóan veszekedtek. Senki sem állt az ő oldalán. Senki sem akarta meghallgatni. A nap is régen sütött és már hetek óta esett az eső.

Képtelen volt lélegezni, majd megfulladt a levegőtlen szobában. Nyomasztotta a borús idő, a tehetetlensége. Nem tudott gondolkodni és a szemei is égtek a fáradtságtól. Legszívesebben aludt volna. Szépen lefekszik és alszik egyet. Elfelejti minden problémáját. Elfelejti, hogy egyedül van, hogy csak távolról figyelhet mindent.

Mégsem feküdt le. Sőt, lekapcsolta a filmet és felvett valami kényelmes ruhát. Egy melegítőt és egy nagy pólót. Lábára felhúzott egy kényelmes sportcipőt, magához vette a kollégiumi kulcsát és az mp3 lejátszóját, majd kilépett a csendes folyosóra. Egy hang nélkül ment végig rajta, majd lement  a földszintre, ki a nagykapun, ahol beleszippanthatott az esti, hideg levegőbe

Először csak kocogott, lassan  belélegezte, majd kifújta a levegőt. Aztán észre sem vette, gyorsított. Nem zavarta, még az sem, hogy idő közben már nem kapott levegőt. Fájt a tüdeje és a lába is a megerőltetéstől, de furcsa mód kellemesnek érezte.

Eszébe jutott az iskola, a sok feladat, amit még nem csinált meg, de kényszerítette magát, hogy ne gondoljon rájuk. Szabadon engedte őket és ott hagyta ahol egy pillanattal előtte még a lába volt.

Belégzés, kilégzés. Belégzés...

Eszébe jutottak azok az éjszakák, amikor álomba sírta magát és közben imádkozott, hogy a szülei kibéküljenek. De hirtelen már ezzel sem törődött. Ott hagyta, ahol az előbb még a lába volt.

Belégzés, kilégzés. Belégzés...

Eszébe jutottak a "barátai" is, akik folyton csak csacsognak, beszélnek a hatalmas problémáikról, de nem veszik észre, hogy ő is mondani akar valamit. Eszébe jutottak azok is, akik állandóan arról beszélnek, hogy miket csináltak a párjukkal. Hirtelen rettentően magányosnak érezte magát. Nem volt mellette senki, aki vigyázott volna rá. Azonban ez is hamar elmúlt és a gondját ott hagyta, ahol az előbb még a lába volt.

Könnyebben lélegzett, mint a szobájában teljes nyugalomban. Végre a fejfájása is elmúlt. Fülébe dübörgött a zene és a ritmusára lélegzett, emelte a lábát. Meg sem érezte, mintha a fellegekben járna. Repült és nem akart visszaszállni a földre. Végül nem bírta  tovább, lassított, majd sétálni kezdett. Lassan lenyugtatta a légzését, fejében a káosz helyre állt és több energiája lett, mintha aludt volna.

Kellemesen érezte magát az esti levegőn. Csábította a kollégium udvarán levő puha fű. Nem is állt ellen neki sokáig. Először leült, majd hanyatt dőlt és a csillagokat kezdte bámulni. Arcából derű és nyugalom áradt. Egy órája még felrobbant volna a sok feszültségtől, most azonban olyan könnyűnek érezte magát, hogy a csillagok között járt.

Hirtelen, nem is tudja, hogy honnan, eszébe jutott egy idézet a Bibliából; "Jöjjetek hozzám mind, akik fáradtak vagytok és terhet hordoztok, és én felüdítelek titeket. Vegyétek magatokra igámat... Mert az én igám édes, és az én terhem könnyű." (Mt 11, 28-30)

Megnyugodott. Talán még sincs olyan egyedül. Behunyta a szemét és elképzelte ahogy Isten a tenyerébe veszi, simogatja, dédelgeti. Körülöleli szeretetével. Érezte keze alatt a friss füvet, hallotta a tücskök és a kabócák andalító muzsikáját.

Már majdnem elaludt, érezte, hogy zuhan valami kellemes sötét felé. Azonban kényszerítette magát, hogy kinyissa a szemét és felkeljen.

Még dolga van.

A fantázia az a birodalom, ahol te vagy az uralkodó

Régen, amikor még kicsi voltam és az egész ház a szüleim veszekedésétől zengett, a legtöbbször csak beszaladtam a szobámba, és egy sötét sarokba bújtam. Mikor egy kicsit már megnyugodtam, a sírást is abbahagytam és a ház is elcsendesült, elképzeltem, hogy anyu és apu fogják egymás kezét. Egy világos és fényes helyen vannak. Mosolyognak a másikra. Megértik egymást szavak nélkül. Egyszerűen boldogok.

Mikor meglátnak, odarohannak hozzám, felkapnak és pörögnek velem. Hangosan és boldogan nevetnek.

Ilyenkor mindig mosollyal aludtam el, és másnap reggel az ágyamban ébredtem.

Később a szüleim elváltak. Órák hosszat zokogtam a szobámban és próbáltam valahogy újra összehozni őket. De nem sikerült. A fantáziám sem volt olyan erős, hogy széthullott családomból újra egész legyen.

Mikor elkezdtem az iskolát, azt hittem, hogy képes leszek újra kezdeni... de nem fogadtak el. Állandóan kiközösítettek, bántottak. Képzeletemben pedig megjelent egy erős, felettes én.

Ez egészen addig vitt, hogy rosszakaróim ott feküdtek a lábaim előtt, a bocsánatomért esedezve. Ilyenkor nagynak, hatalmasnak láttam magam. Büszke voltam arra, hogy félnek tőlem. Jól esett.

Aztán egyre messzebbre mentem. Hatalommal, erővel ruháztam fel magam. Képzeletemben többször bebizonyítottam, hogy méltó vagyok a szeretetükre.

Megmentettem őket a fantáziám szörnyeitől. Megmentettem őket önmaguktól. Végeláthatatlan előadásokat tartottam nekik az erkölcsről és arról, hogy nem jó az amit tesznek.

Mikor már egy kicsit idősebb lettem és elkezdtek érdekelni a fiúk, már teremteni akartam magamnak egyet. Tulajdonságokkal ruháztam fel, nevet adtam neki. Az arcát azonban soha nem voltam képes felidézni. Egy arctalan szellem volt, akinek be is bizonyíthattam, hogy szerethető vagyok.

A legtöbb alakalommal elszaladt, megijedt tőlem. Ekkor jöttem rá, hogy nem kell neki különleges képességekkel rendelkeznem, hogy szeressen.

Idő közben elfelejtettem, hogy rossz helyen élek. A valóság volt számomra az illúzió. Alig vártam, hogy magam legyek. Egyedül és csendben.

Befeküdtem az ágyamba és elvonultam a saját kis birodalmamba. Elképzeltem az életemet. Egy egyszerű és boldog életet. Barátokat, akik megértenek és meghallgatnak. Egy barátot, akinek panaszkodhatok, vagy akinek a vállán kisírhatom magam

Térden állós lánykérést szerettem volna, mint a filmekben. Sok gyereket, boldogságot életem végéig.

 

Azonban ezek csak álmok maradtak. A képzeletem ócska szüleményei. Hiszen nem látok a jövőbe, nem vagyok boszorkány, hogy ráerőltessem magam másokra. És isten sem vagyok, hogy ítélkezhessek mások felett.

Egy sokkal de sokkal fantasztikusabb életet kell élnem itt a valóságban. A fantáziámnál egy sokkal hatalmasabb Rendező filmjében vagyok főszereplő.

Szellemváros

A régi iskola büféjében voltam. Szomorúan néztem körbe, a már több mint 20 éve lakatlan, használatlan helyen.

A vakolat már mállott le a falról és terítette be a földet porral és törmelék darabokkal. A falak mellett feldőlt asztalok és törött lábú székek, velük átellenben pedig egy bárpult. A bejárati ajtóval szemben egy erkély nyílt ki a friss levegőre.

Becsuktam a szemem és magamba szívtam a nyirkos, poros levegőt. "Itt valaha emberek éltek." nehezemre esett elhinni, de így volt. Még egy pillanatig élveztem a falakból áradó hűvöst, majd kinyitottam a szemem.

Hirtelen minden olyan szürke volt és  fehér. Mintha egy régi fekete-fehér képet, vagy filmet néztem volna. Ijedten kaptam körbe a fejem. A bárpultnál egy öreg bácsi sürgölődött, és épp egy két copfos kislány lépett oda hozzá, hogy egy szendvicset kérjen. A büfés bácsi rögtön hozzálátott, közben a kislány izgatottan szorongatta markában az aprót. A bácsi vidám volt, még dalolt is, és mikor elkészült, mosolyogva adta át a kislánynak a szendvicset. A copfos lány kinyitotta a markát és benne lévő pénzt a bácsinak adta, majd szerzeményét szorongatva, elszaladt.

A másik oldalra nézve láttam, hogy az asztaloknál fiatalok ülnek. Vidáman beszélgetnek, nem is tudva, hogy a szüleik éppen egy népet sanyargatnak. A másik asztalnál egy vastag szemüveges fiú ült és a helyi újságba volt beletemetkezve. Néha felnevetett, vagy éppen komoran ráncolta össze a szemöldökét.

Előre nézve az erkélyen éppen egy gerlepár búgta egymásnak a szerelmüket. Az idilli pillanatot egy oda kilépő nagyfiú zavarta meg, aki csak megvonta a vállát, mikor a madarak felröppentek, és odébb egy fán pihentek meg újra.

Megfordultam és kimentem a büféből. A folyosón a diákok kényelmesen beszélgettek, nevetgéltek. Az előbbi kislány, aki a szendvicset vette, most az osztálytermében majszolgatja elégedetten. Ahogy lementem a lépcsőn többen jöttek velem szemben, különböző korú emberek.

Megkönnyebbülten léptem ki a szabadba és néztem körbe a napfényes udvaron. Egy kicsit távolabb egy óvoda ablakai nevettek rám barátságosan, ahonnan hangos gyerek-zsivaj szűrődött ki. Közelebb mentem és benéztem az ablakon. A három-négy éves csemeték a játékokat szétszórták, az óvónőket cibálták és egymással jót nevettek, miközben a nevelők fáradtan ültek le a székükbe.

Messzebb látszottak a bérházak. Néhány ablak ki volt nyitva, hogy beengedjék a friss tavaszi levegőt. Lassan lépdeltem egyre közelebb a lakóházakhoz. Féltem, hogy észrevesznek. Levegőt is alig mertem venni, ahogy a lakótelep közelébe értem. Már messziről lehetett hallani, hogy folyik itt az élet. Valakik hangosan veszekedtek, csapkodták az ajtót. Mások nevettek, vagy próbálták túlkiabálni a veszekedőket, hogy ők is szót tudjanak váltani. Végre odaértem és beléphettem a nyitott ajtón. Balra, végig egy folyosón, lakások sorakoztak. A legtöbb ajtaja nyitva volt, rengeteg két éves gyermek rohangált rajta és az őket kergető szülők. Az egyik lakásban egy csapat katona volt, akik vidáman iszogattak.

Egy másik lakásban egy anya próbálta megnyugtatni és elaltatni néhány hónapos kisfiát.

Mikor kimenekültem a fülledt lakásokból, láttam, hogy már megy le a nap. Mesze, valahol nyugat felé, hogy másoknak a reggelt, nekik pedig a békés estét jelentse. Szinte pillanatok alatt sötét lett . Lassan elcsendesültek a veszekedők, a beszélgetők és helyébe a nyugodt esti csend telepedett. Belesve az egyik ablakon láttam, hogy miként fektetik le a gyerekeiket, egy boldog házaspár. Néhány pillanatig még a szoba ajtajában figyelték a csendben szuszogó gyermekeiket, majd, halkan becsukták az ajtót, és átmentek az ő szobájukba. Az ágyban egymást átkarolva feküdtek, de csak a nő aludt. A férfi tehetetlenül, szemét a plafonra szegezve feküdt. Eszébe jutott az aznapi kegyetlensége. Mennyi ártatlan embert kellett neki ma kihallgatnia, kivallatnia. Mennyi családot kellett ma tönkre tennie. Mindezt azért, mert mert nem mondhatott nemet. Két, távolba meredő szeméből könnyek csorogtak le és a szája folyamatosan, csak két szót ismételgetett; "bocsáss meg"!

Óvatosan lépkedve hagytam el a bérházakat. A parkolóban megállva, egy pillanatra feltekintettem az égre. A csillagok ugyan úgy ragyogtak, mint nálunk otthon. Az ég és az éjszaka ugyan olyan sötét volt. Nem volt nekik több, mint nekünk, nem voltak mások, mint mi, mégis úgy gondolták, hogy bármit megtehetnek velünk.

Beleszagoltam a levegőbe. A házakból, az épületekből és a természetből a halál szaga  áradt. Beleborzongtam. Mindennek van ára.

Pályaválasztás Jézussal

Egyházközösségi szempontból Gödöllő a legjobb hely. Kis- és nagy hittanok, gyerekeknek, fiataloknak, felnőtteknek, házasoknak. Bulik, találkozók, melynek fő témája Isten. A szüleim a lehető legjobb helyen neveltek fel, ahol az Istennel való találkozás mindennapos.

Éppen ezért nem volt, olyan nehéz nekem elfogadni, hogy létezik. Én természetesnek veszem, hogy hiszek benne, mert kicsi korom óta ezt nevelték belém.

···

Tizenkettedikes évem előtti nyáron, egy úgynevezett családtáborban voltam, ahol a három hónapos kisbabától kezdve egészen a nyolcvan éves nénikig, bácsikig, minden korosztály megtalálható volt. Ekkor még fogalmam sem volt, hogy mi lesz belőlem, hogy minek fogok én tovább tanulni. Ez alatt az egy hét alatt azonban végül arra jutottam, hogy óvónő leszek. Hogy miért? Azért mert rengeteg gyerek jött oda hozzám kis ajándékokat adni, mondani nekem valamit, vagy csak rám mosolyogni. Egyszerűen szerettek, úgy hogy nem is ismertek.  Ez tetszett, és végtelen boldogsággal töltött el. Nem tudtam, nem viszont szeretni őket.

Ezzel az elhatározással mentem tovább a családommal Kadarkútra, egy ritkán látogatott rokonhoz. Kadarkút egy kis falu Somogy megyében, ami már nagyon kinn van a semmi közepén. Itt még jóformán cserekereskedelem van. Sok az állattartó, és a földműves. Ezeknek a rokonoknak is vannak macskái, kutyái, nyulaik, egy őz, egy dámvad és néhány disznó. Az egyik fiuknak van két unokájuk.

Tibi, a fiatalabbik unoka, 8 éves volt, és igazi kis „vidéki bunkó” volt. Napbarnított bőre és nagy szája. Én, bevallom, féltem tőle. Hiszen erőszakos volt, és mondott olyanokat, amiket nem tudtam feldolgozni.  Rúgott, karmolt, harapott, néha minden ok nélkül. Féltem tőle, pedig csak 8 éves volt, és én ezt ugyan olyan agresszivitással viszonoztam. Visszaszóltam neki, és ha kellett oda is ütöttem. Bátyám volt az egyetlen, aki viszonylag pozitívan állt ehhez a kisfiúhoz. Este lefekvés előtt azért imádkoztam, nehogy az éjszaka tegyen velem valamit.

Másnap épségben keltem fel, és hálát is adtam ezért. Aznap augusztus negyedike volt, édesanyám szülinapja. Az volt a kívánsága, hogy menjünk el a helyi templomba Szentségimádásra. (Aki nem tudja mi az, az azt jelenti, hogy kiteszik Krisztus látható testét, az Eucharisztiát az oltárra, hogy közvetlenebbül lehessen imádkozni hozzá.) Nos, hát elmentünk a helyi templomba Szentségimádásra.

Már messziről lehetett hallani, hogy a templomban a nénik a rózsafüzért kántálják. Ennek ellenére bementünk és leültünk. Mikor a tized végére értünk, lecsaptak ránk, mint keselyűk a friss húsra. Először is üdvözöltek minket, majd felkértek, hogy mondjunk mi is egy tizedet. Bátyám elfogadta a felkérést, és elmondta. Mikor végzett hátrafordult, és azt mondta; „Most mi is szeretnénk valamit kérni. Legyünk csak egy tíz percig csöndben, hogy személyesebb lehessen a Krisztussal való találkozás.”

A nénik beleegyeztek és következett a csönd.

Szilánkok

Körbenéztem. Már megint mi baj lehet velem?

Körülöttem az emberek távolságtartóan viselkedtek. Arcukon látszott az undor és a megvetés. Magamra néztem. Kék farmer, fehér póló volt rajtam. Óvatosan belepillantottam az ablakba, ahol visszatükröződtem. Szemem alatt fekete karikák, hiszen már reggel öt óta fenn vagyok, és hajnalban feküdtem le. Hajam a reggeli fésülködés óta összekócolódott. Kezemben pedig egy nagy kancsó vizet szorongattam, melyben a víz remegett és az üveg falát verdeste.

Elkaptam a szemem magamról, és lehajtott fejjel tovább mentem. Pólóm lassan átázott a kiömlött víztől. Lelkemben kérdések és érzések kavarodtak. Mi baj lehet velem? Miért néztek így rám? És mégis, miért érzem most ilyen rosszul magam? Dühös és kétségbeesett voltam. Nem vagyok elég jó ebbe a világba? Éreztem, hogy a gyomrom remeg, a torkom kiszárad. Mégis a legszívesebben kiüvöltöttem volna magam, de nem volt hozzá elég bátorságom, hogy megtegyem.

Más vagyok mint a többiek, ezt tudtam. Azonban eddig valamiért nem foglalkoztatott a dolog. Vagy csak nem vettem észre a pillantásukból, hogy mit gondolnak rólam. Ahogy érek, egyre jobban beleláttam az érzéseikbe, és ez zavart. Zavart, mert amikor őrülten viselkedtem, láttam, hogy nem gondolnak rólam semmi jót. Láttam, amikor butaságot mondok, akkor hogyan néznek rám. Vagy amikor túlságosan oda vagyok valamiért, csak egy vállrándítást kapok válaszul.

Nincsen olyan ember az életemben, akivel meg tudnám beszélni az érzéseimet, aki ugyan olyan bolond lenne mint én. Ő nem nézne rám furcsán, mikor odáig vagyok valamiért. Ő kedvesen kijavítana, ha rosszat mondok. És velem együtt lenne bolond, úgy, hogy megőrjítsük ezzel a világot.

Kezdtem belefulladni ebbe a világba, ahol mindig mindenkinek meg kell, hogy feleljek, közben pedig nincs időm arra, hogy feldolgozzam az esetleges sérelmeket.

Hirtelen neki mentem valakinek, és kiesett a kezemből a kancsó. A padlót beborította a szanaszét repülő üvegdarabok, és a maradék víz. Egy halk bocsánatot suttogtam, és leguggoltam, hogy felszedjem a szilánkokat. Markomba szorítottam az üveget, és észre sem vettem, hogy pirosra festődött a kiserkenő véremtől. A sírás szélén álltam, és igen kevés választott el attól, hogy tényleg zokogásban törjek ki.

Aztán megjelent egy kéz, és segített.

Meglepetésemben mindent elfelejtettem. Nem mertem felemelni a fejem, csak idegesen szedtem tovább az üvegdarabokat. Mikor már végeztünk és kidobtuk, csak egy pillanatra összetalálkozott a tekintetünk. A fiú rám mosolygott. Nem volt benne sem undor, sem megvetés. Szemében kedvesség csillogott.

Bátortalanul elmosolyodtam, majd újból lehajtottam a fejem és tovább mentem. Ő azonban utánam kapott és felemelte a sérült kezemet, hogy megvizsgálja. Óvatosan,  megtörölte a kezemet, mintha egy porcelánbabáé lett volna, majd be is kötözte. Még egyszer rám nézett, halványan elmosolyodott, és elment.

Még percekig nem voltam képes megmozdulni, majd pedig zakatoló szívemet lenyugtatva, én is tovább mentem.

A mosolya egész nap elkísért, így lelkem szilánkjai lassan a helyükre kerültek.

Nyári este

A sátor mellett feküdtem és a csillagos eget néztem. A lágy esti levegő nagyon jól esett az egész napos kánikula után.

Egy távoli meteor szelte át az eget, és néhány pillanat múlva el is tűnt, egy halvány fénycsíkot hagyva maga után. Behunytam a szemem és kívántam valamit…

A közelben megszólalt egy gitár. Először halkan, majd egyre erőteljesebben. Hamarosan felhangzott mellette a népi furulya hangja, egy dob lüktetése és egy gyönyörű ének dallama. A zene lassú ritmusát hozta el hozzám az esti szellő, erre táncoltak néhányan. Ahogy a zene egyre gyorsabb lett úgy mind jobban érezhetőbb lett a lábak dübörgése. Alattam a föld remegett, a levegő vibrált körülöttem és a lábam, akaratlanul lüktetett a ritmusra.

A tánc a végtelenségig gyorsult, majd hirtelen, mintha magába szippantotta volna az este, vége lett. Egy pillanatra még lehetett hallani a gitárt, amelybe beleolvadt a furulya egyre halkuló hangja, a dob elhaló rezgése és az ének utolsó szótagjának visszhangja.

Aztán csend.

Mellettem egy bátortalan tücsök halkan megszólaltatta a hegedűjét. Majd szép lassan követte a többi is, és a mező újból hangos lett egy csodálatos muzsikától.

Kinyitottam a szemem és a csillagokat bámulva hallgattam a koncertet, amelybe néha egy bagoly huhogott bele. Nagyon távolról egy tehén bőgött fel, majd újra a tücsköké lett a színpad.

A hátamon feküdtem és a csillagokat bámultam. Mellettem a sátor ontotta a meleget, de nem zavart. Hiszen a tücskök dala hamarosan álomba ringatott.

Jó út?

Gyakran elgondolkodott azon, hogy vajon jó úton halad-e. Bírni fogja-e az egész életen át tartó gyerek zsivajt? Főleg úgy, hogy rettentően fejfájós volt.

Ma is korán kellett kelnie. Igaz, hogy este túl sokáig voltak fenn, mert beszélgettek, filmet néztek, és mikor észbe kaptak már nagyon késő volt. Reggel pedig az ébresztő kegyetlen hangja rángatta ki a kényelmes és meleg ágyából. Mikor meghallotta, hogy a kávé már fő, kicsit felélénkül, de újra rátört a fáradtság, amint kiürült az éltető ital a bögréjéből. Lassan, komótosan felöltözött és elindult a buszhoz.

A sofőr egy mogorva vénember volt, aki csak „hümm”- mögött egyet, mikor elvette a jegyét, eltépte és vissza is adta. A lány, leült az egyik szabad helyre, és azon fáradozott, hogy ne aludjon el. A busz résein beáramló hideg levegő csípte a szemét, ezért laposakat pislogott, és ásítozott hozzá. Alig bírt ébren maradni, hiszen tudta, hogy ha lecsukja a szemhéját, akkor rögtön elalszik. Az ablakon bambult kifelé és a képzeletébe merülve utazott, így majdnem lekéste a megállót, ahol le kellett szállnia.

A reggeli csípős levegő egy pillanatra magához térítette, de mikor ezt is megszokta már nem hatott rá olyan üdítően. Mint egy élőhalott, úgy közlekedett. Mikor megállt egy kereszteződésnél, ahol át kellett mennie a túloldalra, nagyon elbambult. Az egyik autó sofőrje türelmetlenül rádudál, mire esetlenül lelépett az útra.

„Maradtam volna inkább otthon” – gondolta és tovább ment. Elhatározta, hogy holnap olyan sokáig fog aludni, amilyen sokáig csak tud, és ettől a gondolattól, máris jobban érezte magát.

Végre megérkezett. Elhúzta a kapu reteszét, és belépett az udvarra. Becsukta, majd visszatolta a zárat. Az öltözőben levette a kabátját, és a cipőjét, a táskájából elővett egy füzetet és egy tollat, és ezek után elindult a csoportszoba felé.

Már messziről hallatszott a gyerekek lármája, és egy pillanatra megállt, hogy felnézzen. „Biztosan erre kell mennem?” – kérdezte magában, de választ nem kapott. Csalódottan lépett be az ajtón, leült az egyik székre, és figyelte a kis csemetéket.

A meleg és a fáradtság miatt megint laposakat pislogott. A feje zúgott a játszó gyerekek kiáltásaitól, és kezdte igazán rossz ötletnek tartani, hogy ezt a pályát választotta. Már éppen elaludt volna, amikor egy szőke, manó arcú kisfiú rámosolygott. Kivillantotta neki az összes egészséges, tejfogát.

- Szép a hajad – mondta, és belekapott a lány hosszú szőke frizurájába, majd vigyorogva elfutott.

Nem tudott nem mosolyogni.

A kisfiú bebújt az egyik szekrény mögé és onnan lesett ki a lányra, még mindig mosolyogva.

A lány egy pillanatra behunyta a szemét. Hirtelen azt vette észre, hogy elmúlt a fáradtsága.

„Hát persze, hogy jó úton haladok!” – gondolta és visszamosolygott a kisfiúra.

Húsvét

Sötét volt!
Csak a Hold halvány fénye világított be a hatalmas ablakon, hátulról érve a sötét alakokat.
Csend volt!
Egyszer csak nyílt az ajtó, és egy kis gyertya fénye pislákolt a homályban.
A fény ide-oda libben, és amerre ment újabb kis lángokat gyújtott.
Néhány perc múlva az egész teret bevilágították az apró lángok, és a hideg márványpadlóban táncot jártak a fények.
Csönd volt!
Aztán egy lágy hang énekelni kezdett.
A fekete óriásként álló falak visszaverték, ezt a kellemes hangot, és betöltötték vele a levegőt.
A füstölő csípősen édes illata szállt fel a mennyezetig, és tökéletesen egybeolvadt a gyertyák jellegzetes aromájával, és a lágyan hömpölygő énekkel.
A dal abbamaradt!
·
·
·
Hirtelen hatalmas fény támadt, amely nemcsak a teret töltötte be, hanem az emberek szívébe is bevilágított.