Szilánkok

Körbenéztem. Már megint mi baj lehet velem?

Körülöttem az emberek távolságtartóan viselkedtek. Arcukon látszott az undor és a megvetés. Magamra néztem. Kék farmer, fehér póló volt rajtam. Óvatosan belepillantottam az ablakba, ahol visszatükröződtem. Szemem alatt fekete karikák, hiszen már reggel öt óta fenn vagyok, és hajnalban feküdtem le. Hajam a reggeli fésülködés óta összekócolódott. Kezemben pedig egy nagy kancsó vizet szorongattam, melyben a víz remegett és az üveg falát verdeste.

Elkaptam a szemem magamról, és lehajtott fejjel tovább mentem. Pólóm lassan átázott a kiömlött víztől. Lelkemben kérdések és érzések kavarodtak. Mi baj lehet velem? Miért néztek így rám? És mégis, miért érzem most ilyen rosszul magam? Dühös és kétségbeesett voltam. Nem vagyok elég jó ebbe a világba? Éreztem, hogy a gyomrom remeg, a torkom kiszárad. Mégis a legszívesebben kiüvöltöttem volna magam, de nem volt hozzá elég bátorságom, hogy megtegyem.

Más vagyok mint a többiek, ezt tudtam. Azonban eddig valamiért nem foglalkoztatott a dolog. Vagy csak nem vettem észre a pillantásukból, hogy mit gondolnak rólam. Ahogy érek, egyre jobban beleláttam az érzéseikbe, és ez zavart. Zavart, mert amikor őrülten viselkedtem, láttam, hogy nem gondolnak rólam semmi jót. Láttam, amikor butaságot mondok, akkor hogyan néznek rám. Vagy amikor túlságosan oda vagyok valamiért, csak egy vállrándítást kapok válaszul.

Nincsen olyan ember az életemben, akivel meg tudnám beszélni az érzéseimet, aki ugyan olyan bolond lenne mint én. Ő nem nézne rám furcsán, mikor odáig vagyok valamiért. Ő kedvesen kijavítana, ha rosszat mondok. És velem együtt lenne bolond, úgy, hogy megőrjítsük ezzel a világot.

Kezdtem belefulladni ebbe a világba, ahol mindig mindenkinek meg kell, hogy feleljek, közben pedig nincs időm arra, hogy feldolgozzam az esetleges sérelmeket.

Hirtelen neki mentem valakinek, és kiesett a kezemből a kancsó. A padlót beborította a szanaszét repülő üvegdarabok, és a maradék víz. Egy halk bocsánatot suttogtam, és leguggoltam, hogy felszedjem a szilánkokat. Markomba szorítottam az üveget, és észre sem vettem, hogy pirosra festődött a kiserkenő véremtől. A sírás szélén álltam, és igen kevés választott el attól, hogy tényleg zokogásban törjek ki.

Aztán megjelent egy kéz, és segített.

Meglepetésemben mindent elfelejtettem. Nem mertem felemelni a fejem, csak idegesen szedtem tovább az üvegdarabokat. Mikor már végeztünk és kidobtuk, csak egy pillanatra összetalálkozott a tekintetünk. A fiú rám mosolygott. Nem volt benne sem undor, sem megvetés. Szemében kedvesség csillogott.

Bátortalanul elmosolyodtam, majd újból lehajtottam a fejem és tovább mentem. Ő azonban utánam kapott és felemelte a sérült kezemet, hogy megvizsgálja. Óvatosan,  megtörölte a kezemet, mintha egy porcelánbabáé lett volna, majd be is kötözte. Még egyszer rám nézett, halványan elmosolyodott, és elment.

Még percekig nem voltam képes megmozdulni, majd pedig zakatoló szívemet lenyugtatva, én is tovább mentem.

A mosolya egész nap elkísért, így lelkem szilánkjai lassan a helyükre kerültek.