Pályaválasztás Jézussal

Egyházközösségi szempontból Gödöllő a legjobb hely. Kis- és nagy hittanok, gyerekeknek, fiataloknak, felnőtteknek, házasoknak. Bulik, találkozók, melynek fő témája Isten. A szüleim a lehető legjobb helyen neveltek fel, ahol az Istennel való találkozás mindennapos.

Éppen ezért nem volt, olyan nehéz nekem elfogadni, hogy létezik. Én természetesnek veszem, hogy hiszek benne, mert kicsi korom óta ezt nevelték belém.

···

Tizenkettedikes évem előtti nyáron, egy úgynevezett családtáborban voltam, ahol a három hónapos kisbabától kezdve egészen a nyolcvan éves nénikig, bácsikig, minden korosztály megtalálható volt. Ekkor még fogalmam sem volt, hogy mi lesz belőlem, hogy minek fogok én tovább tanulni. Ez alatt az egy hét alatt azonban végül arra jutottam, hogy óvónő leszek. Hogy miért? Azért mert rengeteg gyerek jött oda hozzám kis ajándékokat adni, mondani nekem valamit, vagy csak rám mosolyogni. Egyszerűen szerettek, úgy hogy nem is ismertek.  Ez tetszett, és végtelen boldogsággal töltött el. Nem tudtam, nem viszont szeretni őket.

Ezzel az elhatározással mentem tovább a családommal Kadarkútra, egy ritkán látogatott rokonhoz. Kadarkút egy kis falu Somogy megyében, ami már nagyon kinn van a semmi közepén. Itt még jóformán cserekereskedelem van. Sok az állattartó, és a földműves. Ezeknek a rokonoknak is vannak macskái, kutyái, nyulaik, egy őz, egy dámvad és néhány disznó. Az egyik fiuknak van két unokájuk.

Tibi, a fiatalabbik unoka, 8 éves volt, és igazi kis „vidéki bunkó” volt. Napbarnított bőre és nagy szája. Én, bevallom, féltem tőle. Hiszen erőszakos volt, és mondott olyanokat, amiket nem tudtam feldolgozni.  Rúgott, karmolt, harapott, néha minden ok nélkül. Féltem tőle, pedig csak 8 éves volt, és én ezt ugyan olyan agresszivitással viszonoztam. Visszaszóltam neki, és ha kellett oda is ütöttem. Bátyám volt az egyetlen, aki viszonylag pozitívan állt ehhez a kisfiúhoz. Este lefekvés előtt azért imádkoztam, nehogy az éjszaka tegyen velem valamit.

Másnap épségben keltem fel, és hálát is adtam ezért. Aznap augusztus negyedike volt, édesanyám szülinapja. Az volt a kívánsága, hogy menjünk el a helyi templomba Szentségimádásra. (Aki nem tudja mi az, az azt jelenti, hogy kiteszik Krisztus látható testét, az Eucharisztiát az oltárra, hogy közvetlenebbül lehessen imádkozni hozzá.) Nos, hát elmentünk a helyi templomba Szentségimádásra.

Már messziről lehetett hallani, hogy a templomban a nénik a rózsafüzért kántálják. Ennek ellenére bementünk és leültünk. Mikor a tized végére értünk, lecsaptak ránk, mint keselyűk a friss húsra. Először is üdvözöltek minket, majd felkértek, hogy mondjunk mi is egy tizedet. Bátyám elfogadta a felkérést, és elmondta. Mikor végzett hátrafordult, és azt mondta; „Most mi is szeretnénk valamit kérni. Legyünk csak egy tíz percig csöndben, hogy személyesebb lehessen a Krisztussal való találkozás.”

A nénik beleegyeztek és következett a csönd.

Nem tudtam mit tenni. Én csak ültem ott és néztem ki a fejemből. Aztán megjelent előttem egy kép. Isten előtt álltunk, én és Tibi. Isten nem kérdezett semmit csak ránk nézett. Mellette ott volt a Mennyország kapuja, amit csakis ő tudott kinyitni., és csak az egyikünk mehetett be rajta.

- Melyikünket engeded be? – kérdeztem Istent, de már tudtam a választ. Nem engem.

Szomorúan, de mégis elfogadva a döntést, néztem végig, ahogy a kisfiú belép a kapun.

Aztán kinyitottam a szemem és néztem az oltáron pihenő Krisztust.

- Istenem! Valóban ez lesz a számomra a helyes út? Tényleg óvónőnek kell mennem? Mert ha tényleg annak szánsz, akkor kérlek, add, hogy szeretni tudjam ezt a kisfiút. Add, hogy el tudjam fogadni, hiszen te így is szereted. Hadd szeressem én is.

Tisztában voltam vele, hogy 8 évesen már rég nem óvodás korú a gyerek, de mégis tudtam, hogy nem tehet a viselkedéséről.

Az elkövetkezendő húsz percben rengeteg minden történt. Leszakadt az ég, az apám visszament a kocsihoz, a nénik még mindig csöndben voltak.

Fél óra imádkozás után beszálltunk az autóba, és visszamentünk a rokonokhoz. Pont az alatt az öt perc alatt nem esett az eső, amíg mi a kocsiban ültünk. Azonban, amint beléptünk a házba, újra leszakadt az ég.

És a következőket mindmáig alig tudom elhinni.

Ez a 8 éves kisfiú, aki rúgott, karmolt harapott, szitkozódott, ez a kisfiú, akitől én annyira féltem, oda jött hozzám és megölelt. A hasamig ért, onnan nézett fel és úgy mondta: „Ne menjetek el, félek az esőtől.”

Hogy miért pont engem ölelt meg? Nem tudom. De ezek után mesélt nekem a szüleiről, hogy elváltak, hogy az édesanyja, akit nagyon szeret, kinn van Ausztriában, és csak jövőre jön haza. Hogy a nővére sohasem foglalkozik vele. A nagyszülei pedig már túl öregek ahhoz, hogy elég figyelmet fordítsanak rá.

Közben játszottam vele, beszélgettem vele, meghallgattam, figyeltem rá.

Egyszer csak megállít a konyhába menet és titokzatosan integetni kezdett a mutató ujjával.

- Mondani akarok valamit – suttogta, és én lehajoltam hozzá. Fülemet a szája felé fordítottam, és vártam arra, hogy mondjon valamit. Egy szót sem szólt. Csak egy puszit nyomott az arcomra.