- Olyan szép! - sóhajtott fel a lány, észre sem véve, hogy hangosan beszél. Szemei csillogtak, ahogy egy pontra fókuszáltak, és az alsó ajkába harapott, hogy visszafojtsa lelkesedését.
- Hogy lehet ilyet mondani, egy régi, omladozó épületre?
Összerezzent a hangtól. Azt hitte egyedül van, de a fekete hajú fiú, határozottan ott állt mellette. Nyakában egy fényképező lógott, amit most felvett, és készített egy képet az említett épületről.
- Ez olyan, mintha a halálra mondanád azt, hogy szép - jegyezte meg, miközben azt tanulmányozta, hogy milyen lett a kép, amit készített. - Kicsit beteg gondolat - sandított a lány felé, majd újra a szeméhez emelte a kameráját.
A lány mosolyogva tekintett az épületre, majd halkan megjegyezte;
- Rá se ránts, ő nem hall téged.
- Ezt hogy érted? - mordult fel a fiú, mire egy igen széles mosolyt kapott válaszul.
- Azok a falak ott - kezdte a lány, fejével oda biccentve. - ismernek egy történetet. Azt a történetet, ami miatt, most ilyen elhagyatottak. Ha csendben figyelsz, meghallhatod a meséjét.
- Te bolond vagy - rázkódott meg a fiú egész testében, hogy valahogy lerázza magáról ezt a gondolatot. - Hangokat hallasz? - kérdezte gúnyosan.
A lány azonban elrévedt, mintha már máshol járna. Aztán egészen halkan beszélni kezdett.
- Az anya éppen babát várt - arcára ragyogó mosoly ült ki. - Már volt egy kisfiúk, aki, miközben az asszony a házban dolgozott, kinn játszott a szamárral. Öreg jószág volt, nem igazán tudtak együtt mulatni, de mindent megtett, hogy a gyermek ne érezze magát egyedül. Labdáztak, fogócskáztak, és gyakran még fel is ült a hátára...
A fiú a gyomos udvarra nézett, ahol valami megmozdult. Pislogott kettőt, majd meg is dörzsölte a szemét, hogy biztosra vegye, nem káprázott.
Minden nyugodt volt.
- Az apa mindig késő estig dolgozott, így nagyon kevés időt töltött a családdal, de mikor haza érkezett, minden figyelmét és szeretetét rájuk fordította...
Fény villant a törött ablakban, mintha éppen most kapcsolták volna fel a lámpát, de abban a pillanatban el is aludt, ahogy a fiú érzékelte. Képtelen volt megmozdulni, mintha a lábai gyökeret vertek volna, pedig a fejében határozottan tudta, hogy nem igaz, amit lát.
- Aztán, elérkezett az idő - síri csend fogadta a bejelentést, majd hirtelen, mint egy sikoly, felsüvített a szél. - Az asszony nem akart kórházba menni, inkább otthon szült. A kisfiú ezalatt kiment az udvarra, és igyekezett nem figyelni a bentről kijövő hangokra - egy pillanatra szomorúság bújt a hangjába, ahogy az arcára is. - Egy labdát dobálgatott a falnak, majd egy idő után leült egy kőre és befogta a fülét. Nem akarta hallani édesanyja kiáltásait...
Az udvar közepén egy lapos betontömbön, megjelent egy gyermek ülő alakja, amint bokái közé fogja, fehér pöttyös labdáját, és felhúzott térdére hajtja a fejét, miközben a fülére szorított ujjai egyre görcsösebbek. Azonban csak egy pillanatig látta, majd, mintha soha nem is lett volna ott, elfújta a szél.
- Végül kijött az apja és leült mellé a kőre. Átkarolta a fiú vállát, majd behívta. Ekkor pillantotta meg először a kistestvérét. Csupasz, kis ráncos teremtmény volt, de egyből a szívébe fogadta. Boldogan szaladt oda kimerült édesanyjához, hogy melléfeküdjön...
A lány arcára kiült bánatos mosoly könnyeket csalt a szemébe. Észre sem vette, hogy egy ideje nem mozdult meg, csak állt, a kezében még mindig felemelve tartva a gépet. Tekintete a ház részeit kémlelte, és nem tudta, hogy vajon a képzelete játszik vele, vagy valóban felsírt egy gyermek.
- De nem tartott sokáig a boldogság - síri hangja felkúszott a gerincén, hogy a nyakán felállítsák pihéit. Alig merte elképzelni, hogy mi történhetett. - A kisfiú beteg lett. Hamarosan már felkelni sem tudott az ágyából, szülei pedig aggódva tartották távol, újszülött gyermeküktől...
Lassan és nehezen jutottak el a szavak hozzá, mintha egy megfáradt csacsi húzná őket..
- Az orvos nem tudott segíteni, és napról-napra kénytelenek voltak végig nézni, ahogy a fiúból eltűnik az élet. Lesoványodott, bőre kifakult, szemei pedig elfáradtak. Csak a testvére tudott mosolyt csalni az arcára. Aztán - egy könnycsepp indult meg az arcán, ahogy ez a szó elhagyta az ajkát, hogy súlyos mondanivalójának terhétől megfossza. - Elment...
Nehéz, tompa csönd telepedett rájuk. A világ hangjai távolinak tűntek, szinte, mintha egy másik világból jönnének.
- A szamár napokig bőgött, és az asszony bánatában, végzett magával...
Hangja nem zavarta meg a csendet, inkább kiegészítette. A földöntúli orgánum, mintha tényleg a ház falaiból süvített volna ki, hogy végre története halló fülekhez érjen. A sok fájdalom, amit éveken át el kellett hordania, most, mint árvíz szakadt ki a régi vakolatból. Feltámadt a szél, felerősítve a sírást, mely, az itt ragadt lelkekből származott, és a fiú végre megértette, hogy mi ebben az olyan gyönyörű. Mintha ezer meg ezer fuvola és hárfa hangján kiáltoznának, hogy végső búcsút vegyenek ettől a világtól.
- A szamár is elpusztult - folytatta a történetet, könnyedén a lány. - És ekkor fogta az apa, alig egy éves kislányát, és elmenekült. Csak egyszer tért vissza, mikor lánya már betöltötte a felnőtt kort, és elhagyta a házat, ahol laktak. Ekkor tért vissza utoljára, és itt halt meg ő is...
A szél belekapott a szavába és tovarepítette. Mint egy pillangó, úgy változott át, aztán csak a csend maradt. Észre sem vette, hogy a lány idő közben halkan ellépett mellőle. Lelke messze járt, abban a világban, ahová elkísérte ez a gyöngéd hang, amit újra hallani akart. Reszkető kezeit végre leengedte, és a távozó lány után nézett.
Aztán végre levegőt vett. Amikor pedig ismét a házra nézett, csak ennyit mondott;
- Gyönyörű.
Aztán ő is távozott.
- Hogy lehet ilyet mondani, egy régi, omladozó épületre?
Összerezzent a hangtól. Azt hitte egyedül van, de a fekete hajú fiú, határozottan ott állt mellette. Nyakában egy fényképező lógott, amit most felvett, és készített egy képet az említett épületről.
- Ez olyan, mintha a halálra mondanád azt, hogy szép - jegyezte meg, miközben azt tanulmányozta, hogy milyen lett a kép, amit készített. - Kicsit beteg gondolat - sandított a lány felé, majd újra a szeméhez emelte a kameráját.
A lány mosolyogva tekintett az épületre, majd halkan megjegyezte;
- Rá se ránts, ő nem hall téged.
- Ezt hogy érted? - mordult fel a fiú, mire egy igen széles mosolyt kapott válaszul.
- Azok a falak ott - kezdte a lány, fejével oda biccentve. - ismernek egy történetet. Azt a történetet, ami miatt, most ilyen elhagyatottak. Ha csendben figyelsz, meghallhatod a meséjét.
- Te bolond vagy - rázkódott meg a fiú egész testében, hogy valahogy lerázza magáról ezt a gondolatot. - Hangokat hallasz? - kérdezte gúnyosan.
A lány azonban elrévedt, mintha már máshol járna. Aztán egészen halkan beszélni kezdett.
- Az anya éppen babát várt - arcára ragyogó mosoly ült ki. - Már volt egy kisfiúk, aki, miközben az asszony a házban dolgozott, kinn játszott a szamárral. Öreg jószág volt, nem igazán tudtak együtt mulatni, de mindent megtett, hogy a gyermek ne érezze magát egyedül. Labdáztak, fogócskáztak, és gyakran még fel is ült a hátára...
A fiú a gyomos udvarra nézett, ahol valami megmozdult. Pislogott kettőt, majd meg is dörzsölte a szemét, hogy biztosra vegye, nem káprázott.
Minden nyugodt volt.
- Az apa mindig késő estig dolgozott, így nagyon kevés időt töltött a családdal, de mikor haza érkezett, minden figyelmét és szeretetét rájuk fordította...
Fény villant a törött ablakban, mintha éppen most kapcsolták volna fel a lámpát, de abban a pillanatban el is aludt, ahogy a fiú érzékelte. Képtelen volt megmozdulni, mintha a lábai gyökeret vertek volna, pedig a fejében határozottan tudta, hogy nem igaz, amit lát.
- Aztán, elérkezett az idő - síri csend fogadta a bejelentést, majd hirtelen, mint egy sikoly, felsüvített a szél. - Az asszony nem akart kórházba menni, inkább otthon szült. A kisfiú ezalatt kiment az udvarra, és igyekezett nem figyelni a bentről kijövő hangokra - egy pillanatra szomorúság bújt a hangjába, ahogy az arcára is. - Egy labdát dobálgatott a falnak, majd egy idő után leült egy kőre és befogta a fülét. Nem akarta hallani édesanyja kiáltásait...
Az udvar közepén egy lapos betontömbön, megjelent egy gyermek ülő alakja, amint bokái közé fogja, fehér pöttyös labdáját, és felhúzott térdére hajtja a fejét, miközben a fülére szorított ujjai egyre görcsösebbek. Azonban csak egy pillanatig látta, majd, mintha soha nem is lett volna ott, elfújta a szél.
- Végül kijött az apja és leült mellé a kőre. Átkarolta a fiú vállát, majd behívta. Ekkor pillantotta meg először a kistestvérét. Csupasz, kis ráncos teremtmény volt, de egyből a szívébe fogadta. Boldogan szaladt oda kimerült édesanyjához, hogy melléfeküdjön...
A lány arcára kiült bánatos mosoly könnyeket csalt a szemébe. Észre sem vette, hogy egy ideje nem mozdult meg, csak állt, a kezében még mindig felemelve tartva a gépet. Tekintete a ház részeit kémlelte, és nem tudta, hogy vajon a képzelete játszik vele, vagy valóban felsírt egy gyermek.
- De nem tartott sokáig a boldogság - síri hangja felkúszott a gerincén, hogy a nyakán felállítsák pihéit. Alig merte elképzelni, hogy mi történhetett. - A kisfiú beteg lett. Hamarosan már felkelni sem tudott az ágyából, szülei pedig aggódva tartották távol, újszülött gyermeküktől...
Lassan és nehezen jutottak el a szavak hozzá, mintha egy megfáradt csacsi húzná őket..
- Az orvos nem tudott segíteni, és napról-napra kénytelenek voltak végig nézni, ahogy a fiúból eltűnik az élet. Lesoványodott, bőre kifakult, szemei pedig elfáradtak. Csak a testvére tudott mosolyt csalni az arcára. Aztán - egy könnycsepp indult meg az arcán, ahogy ez a szó elhagyta az ajkát, hogy súlyos mondanivalójának terhétől megfossza. - Elment...
Nehéz, tompa csönd telepedett rájuk. A világ hangjai távolinak tűntek, szinte, mintha egy másik világból jönnének.
- A szamár napokig bőgött, és az asszony bánatában, végzett magával...
Hangja nem zavarta meg a csendet, inkább kiegészítette. A földöntúli orgánum, mintha tényleg a ház falaiból süvített volna ki, hogy végre története halló fülekhez érjen. A sok fájdalom, amit éveken át el kellett hordania, most, mint árvíz szakadt ki a régi vakolatból. Feltámadt a szél, felerősítve a sírást, mely, az itt ragadt lelkekből származott, és a fiú végre megértette, hogy mi ebben az olyan gyönyörű. Mintha ezer meg ezer fuvola és hárfa hangján kiáltoznának, hogy végső búcsút vegyenek ettől a világtól.
- A szamár is elpusztult - folytatta a történetet, könnyedén a lány. - És ekkor fogta az apa, alig egy éves kislányát, és elmenekült. Csak egyszer tért vissza, mikor lánya már betöltötte a felnőtt kort, és elhagyta a házat, ahol laktak. Ekkor tért vissza utoljára, és itt halt meg ő is...
A szél belekapott a szavába és tovarepítette. Mint egy pillangó, úgy változott át, aztán csak a csend maradt. Észre sem vette, hogy a lány idő közben halkan ellépett mellőle. Lelke messze járt, abban a világban, ahová elkísérte ez a gyöngéd hang, amit újra hallani akart. Reszkető kezeit végre leengedte, és a távozó lány után nézett.
Aztán végre levegőt vett. Amikor pedig ismét a házra nézett, csak ennyit mondott;
- Gyönyörű.
Aztán ő is távozott.
