Furcsa érzés a lehullott faleveleken taposni.
Egy hete még azt csodáltam, hogyan borítják lángba a fákat.
Most ott fekszenek a földön
Holtan
A csupasz lombok árván, elhagyatottan
meredeznek az ég felé.
Csend van.
Fullasztó és hangos
csend van.
Még a madaraknak sincs kedvük énekelni,
A szárnyaik suhogása sem kelt neszt,
Ahogy az ágakról kémlelve el-el röppennek.
Csönd honol az utcákon is,
Még az autók is halkabban közlekednek,
A villamos sem csilingel,
A tömeg sem szól,
Csak megy,
Az égen gyülekező súlyos felhők alatt.
Gyászban van a világ.
Az emberek
Némán élnek
és némán halnak meg.
Tompulnak a fények,
Elcsendesül a zene,
A puha pulóver kifolyik az ujjaim közül.
Az ajándék színtelenné válik, ahogy jobban megnézem.
Egyik sem elég, hogy kifejezhessem vele érzéseimet.
Lomha fáradtság húz le egészen a porba
A nevetésem fáradt,
A szemeim sírnak,
Mikor senki sem látja.
Én váltam érzéketlenné,
Vagy a világ körülöttem?
Csak én látom, hogy valami hiányzik?
Mert valami itt végleg elveszett?
Tanácstalanul és tehetetlenül lépek tovább,
Nyomomban a némaság, mellettem a halál.
"Minden elveszett" - ülök le egy hófödte padra.
Arcomat kezembe temetve, könnyek nélkül sírok.
Számolatlan percek peregnek,
Vállamon egy kéz pihen meg.
Nem szól semmit,
Mégis megnyugszom.
A súlyos felhőket fénysugár töri meg,
És végre meglelem, ami elveszett.
A csend megszakadt, mert
Zengő angyalénekkel kísérve,
Élet született erre a halott világra.
