Mielőtt
megkérdeznéd; sosem tudtam gondolatot olvasni! Nem tudom hogy miért, arra
valahogy nem sikerült rájönnöm. Ennek ellenére remekül tudtam az én gondolataimat
kisugározni másoknak és bármilyen furcsa, ez igen gyakran rendkívül előnyös.
Például, akkor amikor nincsen kedvem megszólalni és valami olyat akarok, amit
hangosan úgysem mernék kimondani. Aztán megkapom a gyerekmenüt a mekiben és még
figurát is választhatok mellé.
Máskor
viszont rettenetes átok hiszen egy vizsgán nem tudom kiolvasni a választ a
tanár fejéből, viszont ő pontosan tudja hogy ezzel próbálkozom. Nem egyszer
megbuktam emiatt és sajnos így kénytelen voltam tanulni.
Kérdezheted,
hogy honnan tudom; mások hallják a gondolataimat...
Valamikor
a középiskolában kezdődött. Először észre sem vettem, mert csak az jutott az
eszembe, hogy tavasz van és kimennék az iskolaudvarra napozni. Az akkori
legjobb barátnőm a következő szünetben felajánlotta hogy kijön velem. Csak
feküdtünk a fűben és élveztük a legmelegebb áprilisi napsugarat.
A
legközelebbi alkalom már gyanús volt. Egy edzőteremben voltunk és a büfében
álltunk sorba hogy szerezzünk egy vitamin gazdag shaket. Én mindig olyat kértem
amilyet a barátnőm, mert nem akartam megsérteni azzal, hogy egyáltalán nem
szeretem azt az italt, amelyikért ő odavan. Meglepetésemre két különböző
keveréket rendelt és mikor már a kezében tartotta őket, mérgesen csak ennyit
mondott:
-
Legközelebb hamarabb közöld velem, hogy mást szeretsz, mert akkor kevesebb
pénzt dobok ki feleslegesen. Köszi.
Nem
mondtam neki, hogy nem mondtam semmit sem, de végre feltűnt a dolog. Elkezdtem
figyelni rá és még többször vettem észre, hogy nem vagyok képes magamban
tartani a gondolataimat.
Volt
olyan szituációm, amikor ha nagyon akartam volna, akkor sem sikerült némán
szólnom ahhoz, akihez kellett volna. Ilyenkor kénytelen voltam hangosan
bevallani, hogy a testvéremnek volt igaza, amikor azt állította, hogy én etetem
a kóbor kiscicát, és miattam tüsszög az édesapám a macskaallergiájától.
Aztán ott volt az évnek az az időszaka, amikor
abszolút nem tudtam irányítani, és emiatt random gondolatok röpködtek minden
felé.
Ezt
tudom.
Hogy
honnan?
Lássunk
néhány példát. Egy igen szép látványú nő jön velem szemben az utcán. Ez jut
legelőször az eszembe:
-
Nem mély egy kicsit a dekoltázsa?
Erre
a nő idegesen a melléhez kap és körbenéz hogy ki merészel ilyet mondani. Akkor
meglátok valami mást, mondjuk egy izmos férfi feneket és akaratlanul is
elmosolyodom.
-
De jó lenne megfogni…
Ábrándozom
el és akkor hirtelen egy kéz takarja el a kilátást.
Azonban,
ha ez még nem győzött volna meg, akkor ott van az az eset, amikor hosszan
néztem, egy körülbelül kilenc éves lány szemébe, aki egy fagyit nyalt. Nem
tudom, hogy mire gondoltam akkor, túl fáradt voltam, és túlságosan is éhes egy
fagyira, de a kislány rövidesen az anyjához fordult, és megkérdezte tőle:
-
Anya, hogyan képes valaki ennyit beszélni, anélkül, hogy kinyitná a száját?
Mondanom
sem kell, hogy a kislány nem kapott választ, viszont, nagyon gyorsan eltűntek a
szemeim elől...
- Húúú... Ez egy kicsit sok volt elsőre -
szakított félbe a srác és elkeseredett arccal felállt mellőlem. - Én csak
annyit kérdeztem, hogy van-e valami érdekes, amit tudnom kell rólad.
- De hát én semmit sem mondtam - tagadtam
megszokásból, de rá kellett jönnöm, hogy igazából most vallottam be, hogy mire
vagyok képes.
- Most mesélted el a fél életedet -
győzködött. - Azt mondtad, hogy nem tudod a fejedben tartani a képzeteidet.
Elképedt arcot vágtam, majd legyintettem,
mintha nem is lenne olyan nagy szó.
- Ugyan már - mosolyogtam, de legbelül
azt kívántam bárcsak sírhatnék.
- Nem akarlak megríkatni, de ez
rettenetesen... - kereste a szót, közben azt csinálta a szemével, amit a
legjobban szeretek a pasiknál; a plafon felé fordította, mintha gondolkodna. -
Fura.
- Ugyan mááár - mondtam megint, ezúttal
egy kicsit hisztisebben. - Mindenkinek van valami furcsasága. Biztos neked is.
Mielőtt válaszolhatott volna, megnyalta a
szája szélét...
- Fejezd be! - rivallt rám, mire egy
pillanat alatt csend lett, és minden szem ránk szegeződött az étteremben. - Nem
akarom hallani, hogy mi van a fejedben!
Felkapta a kabátját majd elrohant.
El
sem mondta, hogy neki mi a furcsasága...
- Hagyj békén! - üvöltette távozóban.
Zavaromban elvörösödtem és a kezemet kezdtem
stírölni az ölemben. Véresre kapartam, ahogy igyekeztem semmire sem gondolni,
de így felzaklatva ez sosem volt könnyű.
Miért
ver az Isten, ilyen átokkal? A világ leghaszontalanabb képessége, hiszen
mindenkinek csak az idegeire megyek vele. Nem tudom irányítani, nem tudom
visszafelé használni, semmire sem jó.
- Óóó, elég volt már - hördültek fel a
közelemben ülők.
Most
meg egy egész hordát felbőszítettem.
- Tünés - álltak fel egyszerre, ami
meglehetősen félelmetes volt.
Az egyetlen tevékenység, ami alatt soha
nem voltam képes gondolkodni, az a futás volt. Fáradtan vettem magamra a kondi
öltözőjében a megszokott futó melegítőmet, hogy aztán végül bekapcsolva a
futógépet, kikapcsoljam magam. Kénytelen voltam arra koncentrálni, hogy
egyenletesen lélegezzek, vagy, hogy képes legyek csukott szemmel is a padon
maradni. Néha erre edzettem, hiszen, ha megláttam valamit, vagy valakit, azonnal
gondolkozni kezdtem, és emiatt kiestem a ritmusból, ráadásul, többször
tömegkatasztrófát is okoztam. Gondolok itt egy elejtett súlyzóra, vagy egy
másik futógépen futó törött orrára.
Azonban nem csinálhatom ezt a
végtelenségig. Tudtam, mint mostanra már sok mindent, ám igyekeztem addig
húzni, amíg már meg nem fulladok a levegő hiánytól.
Izzadtan és kicsit szédelegve léptem le a
gépről, hogy kitámolyogjak a büféig. Úgy
innék egy epres shaket, de olyat csak akkor kapok, ha vip vagyok. Ahhoz viszont
rengeteget kéne fizetnem... Óh az az epres shake a világ legfinomabb itala.
Persze csak a forró csoki után, amit még az epernél is jobban szeretek. Csak
azt nem tudom, hogy akkor miért edzek...
Beálltam a büfé előtti sorba.
Hiába
edzek állandóan, ha mindig valami cukros itallal tömöm magam. Bár az is igaz,
hogy nem a fogyás miatt futok. Teljesen meg vagyok elégedve a súlyommal.
Én következtem a sorban, és már nyitottam
a számat, de a kezemben hirtelen egy pohár termett, finom eper illattal.
- Ó, köszönöm - néztem fel a pultosra,
hogy lássam, ki volt ilyen figyelmes.
Olyan régóta járok a konditerembe, hogy
szinte mindenkit ismerek, de ez az arc teljesen új volt. Meglepően ragyogó
szemekkel rendelkezett a srác, amiben a csillagos eget véltem felfedezni. A
mosolya kedves, de zárt volt. Fekete göndör fürtje és természetes izmai voltak.
Fel sem tűnt, hogy rajta felejtettem a
tekintetem. Azt sem tudtam felfogni, hogy hirtelen semmi gondolatom nem volt.
Nem bólintottam magamban elismerően a kidolgozottsága miatt. Nem volt belső dal,
amit a sexy srácok láttán indítok el magamban. Nem volt semmi, csak hatalmas
csend és üresség.
- Kislány - csettintett valaki a szemem
előtt. - Fizess és menj - kérte a mindenkori büfés, de kérdő tekintetemre még
hozzá tette. - Ő a legjobb haverom, aki nem tudom, hogy mit keres itt. Az előbb
még esküszöm, hogy bent volt a teremben. Nah, tűnés - hessegette, mintha egy
bogár lenne.
A srác érthetetlenül boldog mosollyal
távozott.
- Furcsa vagy ma - nézett még egyszer fel
a pultos.
- Miért? - nyikorogtam.
- Nem hallom az idegesítő belső
monológodat. Nah, húzz el.
Sem a zuhany alatt, sem öltözködés, sem
hajszárítás közben nem volt semmi, amin eszembe jutott volna. Magam elé meredve
léptem ki az edzőteremből, ki a napsütésbe, de ez sem hozta vissza a korábbi
énemet.
Valaki szaladt mögöttem, messze egy mentő
vijjogott, mellettem pedig éppen egy vonat süvített bele a levegőbe, de mindezt
alig fogtam fel. Csak akkor jutottak el a hangok a tudatomig, amikor
megállított a fiú, aki az epres shaket adta. Valamiért még mindig boldogan
mosolygott, a vak is láthatta, hogy izgatott.
- Megiszol velem egy kávét? - hadarta,
befelé szívva a levegőt.
Ekkor egy varázsütésre megszűnt a
fejemben a csend, és ki sem kellett mondanom, hogy szívesen. Az egész délutánt együtt töltöttük, egy csomó mindent
kérdezett, én pedig igyekeztem rá válaszolni, de egy idő után feladtam, hogy
kimondjam hangosan. Csak sóhajtoztam és furcsálltam, hogy nem menekül
fejvesztve a furcsaságom elől.
- Kíváncsi vagy miért nem zavar, hogy
hallom a gondolataidat? - kérdezte hirtelen, mire megráztam a fejem.
Nem felelt egyből, úgy tűnt, hogy erőt
gyűjt. Aztán felnézett a kezéről és belekezdett.
- Tíz éves koromban volt egy balesetem.
Elég sokáig kómában voltam és mikor magamhoz tértem, azt tapasztaltam, hogy
megsüketültem.
Először fel sem fogtam, hogy mit mond.
Nagyon-nagyon lassan értettem meg, mit akart tudatni velem.
- Mivel megtanultam beszélni, mielőtt a
baleset megtörtént, így most is képes vagyok rá, igaz, nem hallom a saját
hangomat. Nagyon hosszú ideje nem hallok semmit sem... Sok orvosnál jártam,
itthon is és külföldön, de mindenki azt mondta, hogy ez már végleges, nem
tudnak rajtam segíteni. - csuklott el a hangja annak ellenére, hogy szélesen és
boldogan mosolygott. - De ma meghallottam a tiédet... Ez volt a
legcsodálatosabb dolog, ami valaha történt velem.