2015. március 25., szerda

A vörös cipellő

Ismét egy novellapályázatra írt alkotás, a többi művet pedig itt olvashatjátok el. Jó szórakozást! :)


- Nem megy, Papa, ez nem megy - sóhajtottam és mit sem törődtem azzal, hogy a zongora még szól, leültem a díványra.
- Mi nem megy Kicsim? - kérdezte édesapám fel sem nézve az újságából.
- A tánc.
- Mert béna vagy - tudatta velem Helena és kortyolt egyet a teáscsészéjéből.
Megvető pillantást küldtem felé, de ő csak mosolygott.
- Helena kicsim, hogy mondhatsz ilyet?
- Ez csak az igazság. Kétballábú szegény nővérkém - csücsörítette gúnyosan ajkait, mire forrni kezdett a vérem. Ám nemes hölgyhöz mérten, igyekeztem tudomást sem venni róla.
Papa sóhajtott, és letette az újságot. Felállt miközben kezeit hátra kulcsolta, kihúzta magát, és ilyenkor még mindig olyan fenségesnek látszott, mint volt hajdanán.
- Gyakorolnod kell még. Tudod nagyon jól, hogy nem fogsz így férjhez menni soha, ha nem tudsz táncolni. Helena drágám - fordult húgomhoz, megtartva a testtartását. - Kikísérnél a kertbe? Hagyjuk magára egy kicsit Giselt. Hátha úgy jobban tud koncentrálni.
Helena tökéletes eleganciával talpra állt, majd apja jobbjára lépett, hogy belékaroljon.
- Majd a bálon is megkérünk mindenkit, hogy hagyja el a termet, hogy tudjon táncolni - vihogott, amit egy pillanatra sem próbált meg leplezni.

2015. március 21., szombat

Zombie társadalom

Tanácstalanul lépkedtem a kocsik zajától hangos utcán. Körbenéztem, az emberek többsége lehajtott fejjel sétált, kezében egy világító készülékkel, ujjaikkal pedig sebesen mesélték el némán, a napjukat. Egy gyermek édesanyja kezét fogta és ő is nézelődött, miközben a nő másik kezével információt cserélt. Egy fiatal srác elmosolyodott egy vicces képen, egy lány pedig a könnyeit igyekezett visszafogni, egy üzenet olvasása eredménye képen.

Ekkor a lámpa zöldre váltott és én elindultam a zebrán, hogy mielőbb a túloldalra érjek és hazajussak ebből a földi pokolból.

A nap, a hosszú tél után végre újra melegen ragyogott, és a lágy tavaszi szellő bebújt nyitott kabátomba, hogy megcsiklandozza a hátamat. Boldogan mosolyogva léptem fel a buszra és vidáman köszöntöttem a sofőrt, aki erre csak mérgesen morgott és olyan tekintetet vetett rám, amivel megölhetett volna. Körbenézve az ülőhelyek többsége már foglalt volt, csak egy fiatal lány mellett volt szabad hely. Nem hagytam, hogy a sofőr kedvemet szegje, így még mindig vidáman kérdeztem, meg, hogy szabad-e a hely? Nem kaptam választ, még csak meg sem hallotta, fülében a zene zavartalanul dübörgött tovább, míg ujjai mérgesen szántották a sima felületet. Vállat vontam és leültem. Ekkor már észre vett és lesújtó pillantással díjazta tettemet.
Nem érdekelt.
Sajnos otthon hagytam a könyvemet, de nem bántam. behunytam a szemem és élveztem a meleget. Éreztem, ahogy elindul a busz, kikanyarodunk a megállóból és simán gurulunk az egyenes aszfalton.

2015. március 15., vasárnap

Nézz, hogy láss

- Olyan fáradt vagyok. És a fejem is fáj - nyögött fel a lány és belekortyolt a kávéjába. - Aúú - kiáltott fel fájdalmában, mert a forró ital leégette a nyelvét és a nyelőcsövét. - Ez az én formám. Ma sem sikerül semmi sem. Nem mintha bármikor bármi sikerülne - letette a csészét és ránézett barátnőjére, aki mosolyogva kortyolta a saját éltető italát.
Dühösen meredt rá, mire megadóan, ő is letette a csészéjét.
- Mesélj, mi bánt - kérte és érdeklődve nézett végig rajta.
- Annyira rossz minden. Egyszerűen nem bírom tovább. A munkahelyemen nem becsülnek meg. Az iskolában nem tudok olyan jól teljesíteni, mint kéne. És ennek tetejébe, minden áldott reggel, mikor bejövök, egy teletömött buszon kell utazzak, ahol soha nincs hely. Már többször volt, hogy rám estek azok, akik elaludtak a székükben én pedig alig bírtam megtartani őket - csak úgy ömlött belőle a panaszkodás, észre sem vette magát, pedig régebben nem ilyen volt. - A párom is otthon, nem képes elmosogatni maga után, így mindig éjszakákba nyúlóan takarítom a konyhát, hogy ne úgy nézzen ki, mint egy disznó ól. Ráadásul, titkolózik, azt hiszem, hogy megcsal. Kezdek szétesni, nagyon elfáradtam. Csak kellene egy hét, hogy összeszedjem magam, de  persze nem kapok szabadnapot - sóhajtott és felvette csészéjét, hogy kortyoljon. - Aúú - kiáltott fel megint. - És még egy kávét sem tudok úgy meginni, hogy ne kerüljek másodfokú égéssel a sűrgősségire.
- Látom, nem igazán vagy tudatában, hogy mi is zajlik körülötted. Mi lenne ha másképpen néznéd a dolgokat? - kérdezte a barátnője, mire valami bugyborékolni kezdett a gyomrában. - Hidd el, mindennek van jó oldala.
- Te nem értesz meg engem - nézett mélyen barátnője szemébe. - Pedig pont tőled nem vártam, hogy kioktass - mérgesen az asztalra csapott, miközben felállt, és távozni készült.

2015. március 5., csütörtök

Szemedben látom tükrözni a világot - "Vakrandi"

Ahogy megbeszéltük. Pontban háromkor a parkban fogunk találkozni. Én persze idegességemben már vagy háromnegyed órája itt ülök és egy könyvet szorongatok. Nem tudok rá koncentrálni, csak lapozgatom, mintha haladnék vele. Az igazság azonban az, hogy nem értem egyetlen szavát sem. Becsukom és a táskám mélyébe száműzöm. Majd utána...
Hosszú szoknyámat szorongatom, miközben lágy nyári szellő igyekszik lehűteni. Illatok százai lepnek el, melyek leginkább a közeli virágágyásból származhatnak. Mélyen beszívom és érzem, hogy lassan megnyugszom. Minek is idegeskedek, minden úgy lesz, ahogy lennie kell.
Ökölbe szorított ujjaimat kiengedem, majd lazán hátradőlök, és feltolom a napszemüvegem az orromon. Ekkor megáll előttem valaki.
- Piros szoknya, fekete felső... Csak nem te vagy akivel találkoznom kell - szólít meg egy kellemesen férfias hang.
- Meglehet - emelem fel a fejem és küldök felé egy széles mosolyt. - Azt hittem már hogy eltévedtél - vetem a szemére, de csak szelíden.
- Akkor engesztelésül, te mondhatod meg, hogy hova menjünk és mit csináljunk.
Gondolkozom egy kicsit, majd határozottan kijelentem.
- Van a közelben egy gyrosos. Nagyon jó ott a gyros és elég olcsó is. Ráadásul szeretnek ott az emberek - mosolygok megint, hogy érezze, nem haragszom.
- Akkor indulás! - adja ki a parancsot.
- Várj! - állítom meg, mire ő visszafordul. - Kérhetek valamit?
- Természetesen.
- Beléd karolhatok?
Nem jön egyből a válasz, fontolgatja, majd végül beleegyezik.
- Miért is ne - áll mellém én pedig befeszített karjába kapaszkodva felállok.

2015. március 2., hétfő

Tavaszi varázslat

Rózsaszín. Most komolyan. Valamiért ki nem állhatom ezt a színt. És mindig irritált, amikor azt mondták: "rózsaszín felhőben úszkálsz". Mégis miért mondják ezt? Miért nem lehet a szerelem színe mondjuk lila, vagy kék, vagy piros, esetleg zöld? Miért pont RÓZSASZÍN???
Aztán rájöttem, hogy miért.


A tavasz az új élet



A tavasz a szerelem.



A tavasz az újra kezdés.



Én tényleg nem szeretem a rózsaszínt, de ez GYÖNYÖRŰ.