A vörös cipellő

Ismét egy novellapályázatra írt alkotás, a többi művet pedig itt olvashatjátok el. Jó szórakozást! :)

- Nem megy, Papa, ez nem megy - sóhajtottam és mit sem törődtem azzal, hogy a zongora még szól, leültem a díványra.

- Mi nem megy Kicsim? - kérdezte édesapám fel sem nézve az újságából.

- A tánc.

- Mert béna vagy - tudatta velem Helena és kortyolt egyet a teáscsészéjéből.

Megvető pillantást küldtem felé, de ő csak mosolygott.

- Helena kicsim, hogy mondhatsz ilyet?

- Ez csak az igazság. Kétballábú szegény nővérkém - csücsörítette gúnyosan ajkait, mire forrni kezdett a vérem. Ám nemes hölgyhöz mérten, igyekeztem tudomást sem venni róla.

Papa sóhajtott, és letette az újságot. Felállt miközben kezeit hátra kulcsolta, kihúzta magát, és ilyenkor még mindig olyan fenségesnek látszott, mint volt hajdanán.

- Gyakorolnod kell még. Tudod nagyon jól, hogy nem fogsz így férjhez menni soha, ha nem tudsz táncolni. Helena drágám - fordult húgomhoz, megtartva a testtartását. - Kikísérnél a kertbe? Hagyjuk magára egy kicsit Giselt. Hátha úgy jobban tud koncentrálni.

Helena tökéletes eleganciával talpra állt, majd apja jobbjára lépett, hogy belékaroljon.

- Majd a bálon is megkérünk mindenkit, hogy hagyja el a termet, hogy tudjon táncolni - vihogott, amit egy pillanatra sem próbált meg leplezni.

Forrt bennem a düh, így amikor újra felcsendültek az akkordok, kapkodva szedtem a lábamat és a második ütemnél ismét megbotlottam. bevertem az orromat a padlóba, mire a fájdalomtól könny szökött a szemembe, de nem sírtam. A komorna felállt a zongora mellől, hogy segítsen, de ellöktem magamtól, és dühösen kirontottam a szalonból. Fel a szobámba, egyenesen az ágyamba vetettem magam, és sírtam.

A paplanom már teljesen elázott, mire végre megnyugodtam és elaludtam.

Másnap dagadt szemekkel ébredtem, ki se akartam kelni a párnák közül, még akkor sem, mikor jó atyám bekopogott, hogy reggelizni hívjon. Ebédre sem dugtam ki az orrom, egész nap az ablakon bámultam az erdőt, és olykor-olykor zokogásban törtem ki. Délutánra megint teljesen elfáradtam. Este felé Helena kopogott be, hogy öltözni kéne, hogy elinduljunk a bálba, de nekem semmi kedvem nem volt. Nem tudok táncolni, nem akartam menni. Nem akartam, hogy annyi ember kicsúfoljon, alkalmatlan vagyok.

hogy lássa, milyen

Ismét egy könnycsepp csordult végig alsó szemhéjamon, hogy a sarokba érve elszabaduljon és végig szántsa száraz arcomat.

- Én tudok segíteni - hallatszott egy vékony hangocska, valamelyik sarokból.

- Ki van ott? - kérdeztem riadtan és körbefordultam a szobában. Alkonyodott, az árnyékok megnyúltak, így a fél szobát sötétség borította.

- Nem fogsz látni - mondta a vékony hang. - De tudok neked segíteni. Adok neked egy cipőt, amiben táncra tudsz majd perdülni. Te fogod a legszebben ropni az egész bálon. Nem lesz tehozzád fogható.

-Tényleg? - hitetlenkedtem. Már kezdtem elfogadni, hogy soha nem fogok férjet találni, és most kapok egy ilyen lehetőséget? Eléggé hihetetlen. - Nem hiszek neked.

- Nem kérek érte semmit. Csak fogadd el tőlem ezt az ajándékot.

Ekkor fény támadt abban a sarokban, ahol egy karosszék foglalt helyet, majd mikor ismét homály fedte az ülőalkalmatosságot, egy pár fehér cipő fénylett ott. Értetlenül néztem körbe, jótevőmet keresve, de a szobában, csak én voltam. Kezembe vettem a vékony vászoncipőt és forgattam az ujjaim között, minden oldalról megnéztem, de semmi különöset nem találtam rajta. Le is hajítottam a földre, vissza akartam bújni az ágyba, hogy elfelejtsek mindent, ami miatt szomorú vagyok, de nem hagyott nyugodni. Érdekelt, vajon tényleg megtanít táncolni?

Az ágyam szélére ültem, és bámultam a fehér foltot a földön. Sokáig. Aztán egy gyors mozdulattal felkaptam ismét, és megint megnéztem.

- No lássuk, mire vagy képes - fordítottam az orrát magam felé, úgy mondtam neki.

Belebújtam. Kényelmes volt és meleg. Mintha rám öntötték volna, nem volt sem kicsi, sem nagy. Nem szorított sehol sem, mintha rajtam sem lett volna. Csodálatos érzés volt. Pörögtem benne, forogtam, és ő csak vitt magával.

- Gisel, akkor jössz, vagy maradsz? - kopogott be ismét Helena, mire a szívem majdnem kiugrott.

- Egy pillanat! - kiáltottam ki és már szaladtam is a szekrényemhez, hogy elővegyem a legszebb báli ruhámat.

Egy óra múlva már készen is voltam és szívemben enyhe izgalommal léptem ki a szobámból.

- Hogyhogy így döntöttél? - szegezte nekem a kérdést húgom, mire csak legyintettem.

- Elmegyek. És ha valaki felkérne, akkor visszautasítom - mondtam könnyedén.

Nem említettem meg senkinek sem, hogy mit kaptam, majd megtudják, mikor meg kell tudniuk. Méltóságteljesen szálltam be a hintóba és igyekeztem tudomást sem venni Helena vizslató tekintetéről. Ő tudta, hogy valami megváltozott. Persze, hogy is ne tudná, hiszen, az ikertestvérem. De pont annyira nem hasonlítunk, mint két teljesen más szülőtől származó gyermek. Csak a külsőnk, az arcunk egyforma, de ő kapott minden tehetséget, ami csak a hasznára lehet az ember életében. Én meg, csak az árnyéka vagyok.

A lovak patái hangosan kopogtak a macskaköves úton. Fáradhatatlanul húztak minket maguk után. Aztán a távolból, már hallani lehetett az ünneplés zsivaját. Kocsisok kiabáltak, udvarhölgyek társalogtak, urak kacagtak bohókás történeteken. Mikor megálltunk, egy vörös ruhába öltöztetett szolgáló nyitott ajtót és segített kiszállni a hintóból. Hosszú, széles lépcső előtt álltunk és ki kellett törnöm a nyakam, hogy láthassam a palota tetejét. Fantasztikus látvány volt, ahogy minden ablakából fény és pompa árad ki, hogy az éjszaka félelmetes árnyait elűzze.

A nagy teremben már táncoltak. A nagy teret vagy hatvan pár foglalta el. A falaknál idősebbek, és a szülők álltak, onnan nézték, hogy gyermekük éppen kinek a kezét fogja.

- Felkérhetem táncolni? - hajolt meg Helena előtt egy piperkőc, mire ő mosolyogva igent mondott, aztán el is tűntek a forgó tömegben.

Apámmal tartottam egy darabig, hallgattam a társalgást, de nem igazán figyeltem. Izgatottan vártam, hogy mikor kér már valaki fel, de arcomra mérhetetlen nyugalmat erőltettem.

- Megtisztelne egy tánccal? - nyújtotta felém kezét egy fekete frakkos úriember, mire én egy pillanatra elgondolkodtam és apámra néztem. Nem vette észre, hogy megszólítottak, de talán nem is baj. Elfogadtam a felkérést, és ő már lendített is a táncparkettre.

Nem tudtam, hogy mire várjak, képzeletemben már vagy ezer rémisztő kép bukkant fel. Megfogta a kezem, majd a derekamnál megfogva szorosan magához húzott. Kezemet a vállára helyeztem, és vártam arra, hogy kezdjen. Pár ritmust még kivárt, majd elindult én pedig zavartalanul követtem. Szinte szárnyaltam. Arcomra széles mosoly terült, ahogy egyre jobban feloldódtam a zenében. Eggyé váltam vele, ritmusra lüktetett a vérem. Párom pedig szorosan fogott, esélyem sem lett volna elesni, de úgy éreztem, nem is én táncolok, hanem a cipő...

A vérem forrt, a lelkem szárnyalt, én pedig soha nem akartam ezt abba hagyni. A következő táncot egy másik úriemberrel lejtettem, és, habár ő nem tartott olyan határozottan, mint előző partnerem, mégsem estem el, vele is szárnyaltam.

Négy. Öt. Hat... A hatodik tánc után már szédültem, így visszautasítottam a következő felkérőt és megköszönve a táncot kivezettettem magam a süteményektől megrakott asztalokig. Pontosan éjfélt ütött az óra. Egy feldíszített piskóta szeletért nyúltam, mikor végre annyira megnyugodott a szívverésem, hogy már nem hallottam a fülemben. És ekkor valami furcsát éreztem a lábamon. Meg akartam nézni, hogy mi az, de ennyi ember között illetlenség lett volna felhúzni a szoknyám alját. Piskótámmal a kezemben elindultam egy csendesebb folyosóra. Itt viszonylag sötét volt, de még ide is elért a nagyteremből áradó fény. Leültem egy ablakpárkányra, miközben az etikettel nem törődve, a szájamba tömtem a sütit. Felhúztam a ruhám alját, és abban a pillanatban félre nyeltem a falatot. Fehér báli cipőm immár vérvörösen virított a lábamon, lábszáram pedig hófehéren mered ki belőle. Idegesen téptem le magamról a lábbelit, és hitetlenül néztem, ahogy talpamból tovább csöpög a vérem. A cipő nedves volt és vérszagú, ahogy pedig eldobtam piros csíkot húzott maga után. Kapkodva megszabadultam a másiktól is, majd mint egy menekülő vad felálltam, és megpróbáltam minél távolabb kerülni, ettől a gonosz tárgytól.

Csakhogy, megbotlottam. A szemeim remegtek a kimerültségtől, a fülemben lüktetett maradék vérem, a lábam meg többé nem mozdult. Mintha nem is létezne...

- Gisel! Gisel! Ébredj! - szólított valaki

Csak egy rossz álom. - sóhajtottam fel és kinyitottam a szemem. Apám aggódó arcát láttam meg először, aki kezemet szorongatta.

- Hála az égnek - sóhajtott fel.

A szobámban voltam. Reggel volt, besütött a nap az ablakon, és rávetült húgom aggódó és szomorú arcára.

- Mi történt? - kérdeztem, mert nem értettem arckifejezésüket.

- Elájultál a bálon - suttogta Helena. - Egy hétig aludtál.

- Tessék? - ültem fel az ágyban, hogy felkeljek és közelebb menjek húgomhoz, habár tisztán és érthetően hallottam, amit mondott.

Lerántottam magamról a takarót, és már léptem is volna le, mikor megértettem; nem tudok. Nem mozdult a lábam. Élettelenül, mint egy fadarab, fehéren beleolvadt a lepedőbe. Magamhoz térve levegőért kapkodtam és kétségbeesetten fordultam apámhoz, aki nem akart rám nézni. Helena könnyes szemmel ült le az ágyam szélére, kezemért nyúlt, hogy megvigasztaljon, de elkaptam.

- Sajnálom.

- Ez nem lehet.

- Az orvos szerint soha többé nem tudsz lábra állni.

- Nem!

- Sajnálom.

Soha nem láttam még Helenát sírni. Soha nem hagyta, hogy lássam, mikor elgyengül. Rájöttem, magát hibáztatja. Először düh áradt szét bennem. Meg akartam volna fojtani, csak lelki szemeim előtt azt láttam, hogy hagyná magát.

- Menjetek ki! - parancsoltam. Értetlenül néztek rám. - Kifelé! - kiáltottam, mire távoztak. Ha tovább maradnak, nem tudtam volna visszafogni magam.

Nem sírtam. Egy könnycseppet sem tudtam magamból kierőltetni. Valami oknál fogva, szépen lassan a napok folyásával, béke költözött belém. Kaptam egy széket, mellyel tudok majd közlekedni, de mindig szükségem lesz segítségre, hogyha ki akarok menni a szabadba. Húgom vállalkozott legtöbbször erre a feladatra.

- Megbocsájtasz? - kérdezte egyik alkalommal, mikor kiültünk a tulipánok közé.

- Mit?

- Hogy állandóan csúfoltalak, és emiatt nem tudsz többé járni. Ha én nem csúfollak, akkor soha nem vetemedsz arra, hogy ilyet tegyél.

Elgondolkozva néztem a távolban a fenyveseket.

- Megbocsájtom, hogy mindig kigúnyoltál - kezdtem, mire egy kicsit megnyugodott és felengedett. - Azt viszont, nem hogy ide kerültem.

Lehajtotta a fejét és ismét önmarcangolásba kezdett.

- Megértem - sóhajtotta.

- Csak akkor tudnám megbocsájtani,  ha te tehetnél róla - mondtam mosolyogva.

- Nem értem - nézett ismét fel.

- Tudod valahol örülök, hogy ez történt. Nem kell többé azon aggódnom, hogy mi lesz, ha nem tanulok meg táncolni. Már nem kell megtanulnom. Nem kell az elvárásoknak megfelelnem. Most lehetek igazán önmagam. Csak azt bánom, hogy az, hogy erre rájöjjek, el kellett veszítenem azt, hogy járni tudjak.

Helena szemében csillogtak a gyöngyszem méretű könnyek, de mikor mosolyogva ránéztem, letörölte őket.

- Menjünk vissza. Már hideg van - húztam össze magamon a kendőmet.