Szemedben látom tükrözni a világot - "Vakrandi"

Ahogy megbeszéltük. Pontban háromkor a parkban fogunk találkozni. Én persze idegességemben már vagy háromnegyed órája itt ülök és egy könyvet szorongatok. Nem tudok rá koncentrálni, csak lapozgatom, mintha haladnék vele. Az igazság azonban az, hogy nem értem egyetlen szavát sem. Becsukom és a táskám mélyébe száműzöm. Majd utána...
Hosszú szoknyámat szorongatom, miközben lágy nyári szellő igyekszik lehűteni. Illatok százai lepnek el, melyek leginkább a közeli virágágyásból származhatnak. Mélyen beszívom és érzem, hogy lassan megnyugszom. Minek is idegeskedek, minden úgy lesz, ahogy lennie kell.
Ökölbe szorított ujjaimat kiengedem, majd lazán hátradőlök, és feltolom a napszemüvegem az orromon. Ekkor megáll előttem valaki.
- Piros szoknya, fekete felső... Csak nem te vagy akivel találkoznom kell - szólít meg egy kellemesen férfias hang.
- Meglehet - emelem fel a fejem és küldök felé egy széles mosolyt. - Azt hittem már hogy eltévedtél - vetem a szemére, de csak szelíden.
- Akkor engesztelésül, te mondhatod meg, hogy hova menjünk és mit csináljunk.
Gondolkozom egy kicsit, majd határozottan kijelentem.
- Van a közelben egy gyrosos. Nagyon jó ott a gyros és elég olcsó is. Ráadásul szeretnek ott az emberek - mosolygok megint, hogy érezze, nem haragszom.
- Akkor indulás! - adja ki a parancsot.
- Várj! - állítom meg, mire ő visszafordul. - Kérhetek valamit?
- Természetesen.
- Beléd karolhatok?
Nem jön egyből a válasz, fontolgatja, majd végül beleegyezik.
- Miért is ne - áll mellém én pedig befeszített karjába kapaszkodva felállok.

A nap narancsszínű illata lengte körbe a parkot, ahogy ezzel a fiúval sétára indulok. Érzem minden egyes mozdulatát, mikor lassít, mikor emeli fel a lábát, mikor áll meg. Kedvesen társalgunk a semmiről, főként az időjárásról, a nyárról, hogy hol volt idén nyaralni.
A gyrosost messziről felismerem az illatáról, így már nyálcsorgatva lépek be az ajtón. Vidáman köszöntenek minket, majd tőlem megkérdezik, hogy a szokásosat kérem-e. Bólintok. Párom is megrendeli magának amit szeretne. Gyorsan kiadják és mi már be is ülünk egy viszonylag csendes sarokba. A beszélgetés tovább folyik, de ezúttal az én nyaram a téma. Nem igazán szeretek beszélni, de igyekszem a kedvében lenni.
- Nincs túl sötét idebenn? - kérdezi hirtelen. - Nem veszed le a napszemüveged?
Rögtön védekező pozíciót veszek fel és hátra dőlök a székemben.
- Nem. Nekem jó így - jelentem ki és karba fonom a kezem, hogy ne is kérdőjelezze meg a válaszomat.
- Kirúgtunk a hámból az éjjel? - nevet a reakciómon, mire én rögtön megnyugszom.
- Hááát - tolom fel ismét az orromon az okulárét. - Nem vagyok rá büszke, de néha megesik. De inkább mesélj arról, hogy a mi legnagyobb álmod? - térítem a témát, és hála az égen nem ellenkezik.
- Világutazó akarok lenni - mondja, hatalmas lelkesedéssel a hangjában, ami ismét mosolyt csal az arcomra. - Körbe akarom utazni a világot. Látni akarom a legszebb helyeket a földön, és azokat is amik nem olyan szépek. Centiről centire ismerni akarom... - itt egy pillanatra megáll, majd nagy sóhajtással kifújja a levegőt. - Csak az a baj, hogy ebből nem lehet megélni.
Egy pillanatra elgondolkodom. Hogyan teheti meg valaki, hogy a hobbija legyen a munkája? Hogy valóra váltsa az álmát úgy, hogy közben nem kell aggódnia az anyagiak miatt?
- Írj belőle könyvet. Vagy a fényképeidet add el, amiket készítesz - javasolom neki, mire még nagyobb lelkesedés lesz rajta úrrá.
Könyvcímek, történetek lebbennek fel hirtelen, és ahogy hallgatom, látom magam előtt, amit mond, és amit látok, az nagyon tetszik.
- És neked mi az álmod? - kérdezi, mikor egy kicsit már nyugodtabb
- Festő akarok lenni - vágom rá, szinte már túl gyorsan.
- Hm... Az jól hangzik. És miket szeretsz festeni?
- Leginkább azt, amit érzek. Szeretem színekbe önteni az érzéseimet.
Nem igazán érti, én pedig minél jobban magyarázom annál jobban belebonyolódok. Végül feladom a küzdelmet és jót nevetünk a dolgon. Már órák telnek el, de mi észre sem vesszük az idő múlását, csak beszélgetünk, nevetünk és végül a könnyünket törölgetjük.
- Menjünk vissza a parkba - kérem. - Találkozom ott az egyik barátnőmmel és együtt megyünk vissza a koliba - magyarázom meg gyorsan mielőtt még megkérdezné.
- Rendben - egyezik bele, és már nyújtja is felém a karját, hogy belé kapaszkodhassak
Csendesebben beszélgetve tesszük meg a visszafelé vezető utat. A búcsúzás mindig is nehéz, minden ember számára, főleg, mikkor tudja, hogy már nincs sok hátra.
Éppen egy lámpa alatt állunk meg.
- Látom ott jön a barátnőd. Már integet is felénk - mondja, miközben felemeli a másik karját és visszaint. Meg akarom köszönni a délutánt, azonban mielőtt megszólalhattam volna, maga felé fordít. - Még mindig nincs túl sötét a napszemüvegben? - kérdezi nevetve, mire én ismét összerándulok. - Nem érdekel, ha akkor karikák vannak a szemed alatt, mint egy ház, de szeretném látni őket - mikor nem felelek, megmagyarázza. - Tudod a legjobban a szemük alapján tudom megjegyezni az embereket, és tudom, hogy egy nyálas kifogás, de nem akarlak elfelejteni.
Nyeltem egy nagyot.
- Tudod, ha meglátod, nem is fogsz - suttogom, mert alig bírok megszólalni.
- Nem is akarlak.
- Akkor nincs más választásom igaz? - csuklik el a hangom a kérdésem végére, majd hátrébb lépek két lépést tőle és leveszem a szemüveget.
Csak körülbelül tudom, hogy hol áll. Igyekszem rá nézni, de fogalmam sincs, hogy sikerül-e. Érzem a karomon, hogy megfagy a levegő közöttünk, nem mer megszólalni, vagy nem tud a döbbenettől, nem tudom, csak annyit tudok, hogy biztosan nem erre számított. Lehajtott fejjel visszaveszem az óvó lencséket, majd ismét felemelem a fejem.
- Köszönöm ezt a fantasztikus délutánt - szedem össze magam még egy mondat erejéig, de már érzem, hogy mindjárt sírva fakadok.
Intek barátnőmnek, akiről tudom, hogy ott áll a közelemben és ő néhány másodperc múlva már ott is áll mellettem, hogy a segítségemre legyen, és elindulhassunk végre hazafelé.
- Gyönyörű szemeid vannak - suttogja a fiú, és először felmerül bennem, hogy gúnyoldóik, de aztán... - Gyönyörűek - suttogja közvetlen közelről a fülembe, majd egy puszit lehel az arcomra. - Remélem még találkozunk - mondja elmenőben és én csak állok ott, teljesen ledermedve.
- Nagyon helyes - tudatja velem barátnőm, de erre semmi szükségem nincs.
- Tudom - mosolygok, majd a segítsége nélkül elindulok, neki a vakvilágnak...