- Olyan fáradt vagyok. És a fejem is fáj - nyögött fel a lány és belekortyolt a kávéjába. - Aúú - kiáltott fel fájdalmában, mert a forró ital leégette a nyelvét és a nyelőcsövét. - Ez az én formám. Ma sem sikerül semmi sem. Nem mintha bármikor bármi sikerülne - letette a csészét és ránézett barátnőjére, aki mosolyogva kortyolta a saját éltető italát.
Dühösen meredt rá, mire megadóan, ő is letette a csészéjét.
- Mesélj, mi bánt - kérte és érdeklődve nézett végig rajta.
- Annyira rossz minden. Egyszerűen nem bírom tovább. A munkahelyemen nem becsülnek meg. Az iskolában nem tudok olyan jól teljesíteni, mint kéne. És ennek tetejébe, minden áldott reggel, mikor bejövök, egy teletömött buszon kell utazzak, ahol soha nincs hely. Már többször volt, hogy rám estek azok, akik elaludtak a székükben én pedig alig bírtam megtartani őket - csak úgy ömlött belőle a panaszkodás, észre sem vette magát, pedig régebben nem ilyen volt. - A párom is otthon, nem képes elmosogatni maga után, így mindig éjszakákba nyúlóan takarítom a konyhát, hogy ne úgy nézzen ki, mint egy disznó ól. Ráadásul, titkolózik, azt hiszem, hogy megcsal. Kezdek szétesni, nagyon elfáradtam. Csak kellene egy hét, hogy összeszedjem magam, de persze nem kapok szabadnapot - sóhajtott és felvette csészéjét, hogy kortyoljon. - Aúú - kiáltott fel megint. - És még egy kávét sem tudok úgy meginni, hogy ne kerüljek másodfokú égéssel a sűrgősségire.
- Látom, nem igazán vagy tudatában, hogy mi is zajlik körülötted. Mi lenne ha másképpen néznéd a dolgokat? - kérdezte a barátnője, mire valami bugyborékolni kezdett a gyomrában. - Hidd el, mindennek van jó oldala.
- Te nem értesz meg engem - nézett mélyen barátnője szemébe. - Pedig pont tőled nem vártam, hogy kioktass - mérgesen az asztalra csapott, miközben felállt, és távozni készült.
- Sajnálom.
- Mindegy.
- Had segítsek.
- Ha olyan tanácsot akarsz adni, mint az előbb, akkor köszönöm, de nem kérek.
- Csak ülj le kérlek.
Felé fordult, de nem ült le.
- Mond.
- Hát jó - egy ideig még gondolkodott, hogy is kezdjen bele, de végül csak rá szánta magát. - Adok neked valamit, amivel talán jobb lesz. Nem árt semmit sem, de azt tudnod kell, hogy csak akkor használhatod, ha tiszta szívedből a hatása alá akarsz kerülni. Ha tényleg szeretnéd, hogy segítsen.
Nem válaszolt, csak értetlenül nézett rá,
- Hát jó - mondta é benyúlt a táskájába. - Tessék - csúsztatott oda neki az asztalon egy szemüveg tokot, mire még kevésbé értette. - Próbáld ki. De mondom, csak akkor segít, ha tényleg akarod.
- Persze.
- Vedd el. Nem kérek tőled semmit cserébe.
Egy ideig farkasszemet néztek. Próbálta kitalálni, hogy a barátnője tényleg segíteni akar-e, vagy át akarja verni, hogy aztán jót nevethessen rajta. Azonban a lány szemében nem látott semmi rosszat.
- Rendben - mondta, miközben kézbe vette a sima felületű, bordó tokot, majd meg se nézve a tartalmát a zsebébe süllyesztette. - Majd meglátom, hogy milyen lesz.
- Alig várom, hogy beszámolj róla - mosolygott az ülő lány és újra belekortyolt a kávéjába. - Legyen szép napod - búcsúzott mosolyogva, amitől idegesebb lett, mint volt, de inkább nem szólt semmit sem.
Kisétált a boltból, hogy végre felszállhasson egy buszra és haza jusson. Bár legszívesebben messzire elkerülte volna azt a lakást, de nagyon fáradt volt, nem volt más választása.
Egy óra múlva belépett a lakása küszöbén és már fordult is volna ki, olyan szag áradt ki onnan.
- Drágám! - kiáltott, de nem jött válasz. - Hát persze, hogy nem vagy itthon. Biztos elmentél a haverokkal sörözni. De ha még egyszer részegen térsz haza, többet nem alszol ebben a lakásban.
Megfürdött, átöltözött, evett valamit, amit talált a hűtőben, majd pedig lefeküdt, hogy aludjon. De nem jött álom a szemére. Csak forgolódott egészen addig, míg fel nem kelt és el nem kezdett takarítani. Két óra múlva, már a konyha és az előszoba nagyjából el volt pakolva, mikor nyílt az ajtó és belépett rajta, tajtrészeg párja.
- Szia drágám - vigyorgott bárgyún.
- Szia - köszönt vissza higgadtan, habár, minden erejével rákiabált volna. - Hol voltál?
- Csak a haverokkal ittunk egy keveset - sétált be a hálóba, miközben minden ruhadarabjától megszabadult és szanaszét szórta az előszobában.
- Takarodj ki! - szólította fel a férfit, aki értetlenül fordult meg.
- Hogy mondtad?
- Jól hallottad. Kifelé.
- Nem dobhatsz ki.
- Pedig ezt teszem.
- Hova mennék?
- Nem érdekel. Kifelé!
A férfin látszott, hogy tanácstalan, lassan jut el a tudatáig, hogy mit mondott neki, amikor viszont ez megtörtént felemelte a kezét, azonban végül nem ütött. Kisétált a nő mellett, összeszedve a cuccait és a telefonján már hívta is az egyik haverját.
Fáradtan dobta el a seprűt majd a szobájába tántorgott, hogy az ágyba dőlve, nyomban mély álomba merüljön. Reggel az ébresztőre kelt, amely durván és fájdalmasan szakította ki nyugodt álmából. Kicsoszogott a mosdóba, majd mikor ott végzett a konyhába. Reggeli után jó sok sminkel megpróbálta eltüntetni kimerültségének nyomait, majd felöltözött és a kabátjáért nyúlt. Ekkor kiesett belőle az a bordó szemüvegtok, amit tegnap adott a barátnője és nagyot koppanva gurult néhány fordulatot, aztán a lendületéből veszítve, megállt. Egy darabig nézte, majd úgy döntött, megnézi, hogy mi az amit kapott. Óvatosan kinyitotta a kis dobozt, mintha valami kincs lenne benne. Azonban abban, csak egy fekete keretes szemüveg volt. Csalódottan csukta be majd, tette le a tükör elé a kis polcra.
Vállára kapta a táskáját, és indult, de nem hagyta nyugodni az a tok. Visszafordult és felkapta, aztán megint elindult. Hatalmas léptekkel szelte métereket a buszmegállóig, de amikor meglátta a tömeget, elment a kedve. A buszon dülöngélve utazott, és mikor minden egyes kanyarban izmait megfeszítve igyekezett talpon maradni, érezte, hogy lassan minden ereje elszáll.
Ugyan olyan nap volt, mint a többi. Fárasztó és fájdalmas. Az iskolában senki nem üdvözölte, barátnője meg valamilyen oknál fogva nem jött be. Az előadás unalmas és agyrohasztó volt, neki meg újra a keze ügyébe került a tok. Kivette belőle a szemüveget, majd forgatni kezdte. Vajon mi olyan különleges ebben a valamiben, ami miatt megkapta. Felvette, de nem történt semmi sem. Levette, és minden ugyan úgy maradt. Mit is mondott, mikor odaadta? Csak akkor működik, ha tényleg akarom. De mit? Forgatta. Megnézte előröl hátulról, de semmi különöset nem talált rajta. Végül a lencséket maga felé fordította, mintha farkasszemet néznének és hosszan vizsgálta.
- Mit akarok? - tette fel magában a kérdést, mire rögtön jött a válasz. - Boldogságot.
Behunyta a szemét elképzelte, milyen lenne akkor, ha boldog lenne. Mindig mosolyogna. Határozott és büszke lenne. Mindig friss és kipihent. Erőtől duzzadó. Kreatív, és kedves. Soha többet nem morogna, csak áradozna arról, hogy milyen fantasztikus minden körülötte.
Kinyitotta a szemét és ismét belenézett az üvegbe, majd elhatározta, hogy megint felveszi, bár nem tudta volna megmondani, hogy mi késztette erre.
Hirtelen minden kivilágosodott. A kontúrok kiélesedtek és az emberek arca, akik körülvették, felragyogott. Homlokráncolva levette a szemüveget és körbenézett. Visszaváltozott minden szürkévé és kopottá. Szomorúvá és halvánnyá. Újra felvette. Hallotta a kintről bejövő tavaszi madarak vidám énekét, érezte a napsugár lágy érintését. És ekkor felfigyelt a tanárra is, aki valami oknál fogva, egy kimondottan érdekes témát magyarázott. Érdeklődve figyelt minden szóra és minden megragadt benne, amit mondott. Amikor pedig befejezte, az fájt a legjobban neki. Eufórikus állapotban hagyta el a termet, és a büfébe ment, hogy igyon egy kávét.
- A szokásosat? - kérdezte a pultos bácsi, széles mosollyal.
- Igen - mosolygott vissza.
- Jól áll a szemüveg.
- Köszönöm.
Hamarosan megkapta forró italát és körbenézett, hogy hol talál helyet, végül azonban a pultnál maradt és a bácsival beszélgetett. A következő óra hamarosan elkezdődött, így elbúcsúzott és ment.
- Szia! - köszönt egy ismerős hang, és ő boldogan megfordult, hogy megölelje a barátnőjét.
- Köszönöm - hálálkodott.
- Ez nem az én érdemem. Mondtam, hogy csak akkor működik, ha te is akarod.
Nem érdekelte. Csak az számított, hogy végre jól érzi magát. Végre tudja mit akar. Maga is furcsállta de csak úgy ömlött belőle a szó, azonban panaszkodás helyett most inkább nagy részletességgel mesélte el milyen is volt az az egy óra. mikor minden megváltozott.
- Mit mosolyogsz? - kérdezte, de semmi bántó nem volt benne.
- Csak azt hittem, már soha nem leszel olyan, mint voltál. Ezt csodáltam mindig benned, hogy meglátod mindenben a csodákat. Én is olyan akartam lenni, ezét lettem szemüveges. Szépen lassan mindent megláttam, amit te, de mintha ezzel együtt, te mindent elvesztettél volna. Már nem voltál az aki minden bolondságra rávehető lett volna. Egyszerűen csak mintha már ne lenne fontos számodra semmi más, csak a saját fájdalmad. Nem tudtam, hogy mi lesz, reméltem, hogy ez segíteni fog neked.
Csodálkozva hallgatta barátnőjét.
- Hát ennyire más lettem volna?
- Észre sem vetted?
Az emlékeibe mélyedt, kutatta, hogy vajon mikor volt ugyan ilyen boldog. Akkor még mintha gyerek lett volna. De mi változott azóta? Felnőtt? Több felelősség zúdult a nyakába? Hát ide vezet egy rossz kapcsolat? Mégis ki az aki ezt bírja?
- Nem, nem vettem észre.
Este, mikor már a buszon ült, derűsen mosolyogva bámult ki az ablakon. Az út olyan hosszúnak tűnt. A megérkezés meg olyan jelentéktelennek. Amikor belépett a lakásába, tudta, hogy még nincs minden a helyén. Először rendet kell tennie, a házban, mielőtt hozzáláthatna a saját életének rendbetételével.
Dühösen meredt rá, mire megadóan, ő is letette a csészéjét.
- Mesélj, mi bánt - kérte és érdeklődve nézett végig rajta.
- Annyira rossz minden. Egyszerűen nem bírom tovább. A munkahelyemen nem becsülnek meg. Az iskolában nem tudok olyan jól teljesíteni, mint kéne. És ennek tetejébe, minden áldott reggel, mikor bejövök, egy teletömött buszon kell utazzak, ahol soha nincs hely. Már többször volt, hogy rám estek azok, akik elaludtak a székükben én pedig alig bírtam megtartani őket - csak úgy ömlött belőle a panaszkodás, észre sem vette magát, pedig régebben nem ilyen volt. - A párom is otthon, nem képes elmosogatni maga után, így mindig éjszakákba nyúlóan takarítom a konyhát, hogy ne úgy nézzen ki, mint egy disznó ól. Ráadásul, titkolózik, azt hiszem, hogy megcsal. Kezdek szétesni, nagyon elfáradtam. Csak kellene egy hét, hogy összeszedjem magam, de persze nem kapok szabadnapot - sóhajtott és felvette csészéjét, hogy kortyoljon. - Aúú - kiáltott fel megint. - És még egy kávét sem tudok úgy meginni, hogy ne kerüljek másodfokú égéssel a sűrgősségire.
- Látom, nem igazán vagy tudatában, hogy mi is zajlik körülötted. Mi lenne ha másképpen néznéd a dolgokat? - kérdezte a barátnője, mire valami bugyborékolni kezdett a gyomrában. - Hidd el, mindennek van jó oldala.
- Te nem értesz meg engem - nézett mélyen barátnője szemébe. - Pedig pont tőled nem vártam, hogy kioktass - mérgesen az asztalra csapott, miközben felállt, és távozni készült.
- Sajnálom.
- Mindegy.
- Had segítsek.
- Ha olyan tanácsot akarsz adni, mint az előbb, akkor köszönöm, de nem kérek.
- Csak ülj le kérlek.
Felé fordult, de nem ült le.
- Mond.
- Hát jó - egy ideig még gondolkodott, hogy is kezdjen bele, de végül csak rá szánta magát. - Adok neked valamit, amivel talán jobb lesz. Nem árt semmit sem, de azt tudnod kell, hogy csak akkor használhatod, ha tiszta szívedből a hatása alá akarsz kerülni. Ha tényleg szeretnéd, hogy segítsen.
Nem válaszolt, csak értetlenül nézett rá,
- Hát jó - mondta é benyúlt a táskájába. - Tessék - csúsztatott oda neki az asztalon egy szemüveg tokot, mire még kevésbé értette. - Próbáld ki. De mondom, csak akkor segít, ha tényleg akarod.
- Persze.
- Vedd el. Nem kérek tőled semmit cserébe.
Egy ideig farkasszemet néztek. Próbálta kitalálni, hogy a barátnője tényleg segíteni akar-e, vagy át akarja verni, hogy aztán jót nevethessen rajta. Azonban a lány szemében nem látott semmi rosszat.
- Rendben - mondta, miközben kézbe vette a sima felületű, bordó tokot, majd meg se nézve a tartalmát a zsebébe süllyesztette. - Majd meglátom, hogy milyen lesz.
- Alig várom, hogy beszámolj róla - mosolygott az ülő lány és újra belekortyolt a kávéjába. - Legyen szép napod - búcsúzott mosolyogva, amitől idegesebb lett, mint volt, de inkább nem szólt semmit sem.
Kisétált a boltból, hogy végre felszállhasson egy buszra és haza jusson. Bár legszívesebben messzire elkerülte volna azt a lakást, de nagyon fáradt volt, nem volt más választása.
Egy óra múlva belépett a lakása küszöbén és már fordult is volna ki, olyan szag áradt ki onnan.
- Drágám! - kiáltott, de nem jött válasz. - Hát persze, hogy nem vagy itthon. Biztos elmentél a haverokkal sörözni. De ha még egyszer részegen térsz haza, többet nem alszol ebben a lakásban.
Megfürdött, átöltözött, evett valamit, amit talált a hűtőben, majd pedig lefeküdt, hogy aludjon. De nem jött álom a szemére. Csak forgolódott egészen addig, míg fel nem kelt és el nem kezdett takarítani. Két óra múlva, már a konyha és az előszoba nagyjából el volt pakolva, mikor nyílt az ajtó és belépett rajta, tajtrészeg párja.
- Szia drágám - vigyorgott bárgyún.
- Szia - köszönt vissza higgadtan, habár, minden erejével rákiabált volna. - Hol voltál?
- Csak a haverokkal ittunk egy keveset - sétált be a hálóba, miközben minden ruhadarabjától megszabadult és szanaszét szórta az előszobában.
- Takarodj ki! - szólította fel a férfit, aki értetlenül fordult meg.
- Hogy mondtad?
- Jól hallottad. Kifelé.
- Nem dobhatsz ki.
- Pedig ezt teszem.
- Hova mennék?
- Nem érdekel. Kifelé!
A férfin látszott, hogy tanácstalan, lassan jut el a tudatáig, hogy mit mondott neki, amikor viszont ez megtörtént felemelte a kezét, azonban végül nem ütött. Kisétált a nő mellett, összeszedve a cuccait és a telefonján már hívta is az egyik haverját.
Fáradtan dobta el a seprűt majd a szobájába tántorgott, hogy az ágyba dőlve, nyomban mély álomba merüljön. Reggel az ébresztőre kelt, amely durván és fájdalmasan szakította ki nyugodt álmából. Kicsoszogott a mosdóba, majd mikor ott végzett a konyhába. Reggeli után jó sok sminkel megpróbálta eltüntetni kimerültségének nyomait, majd felöltözött és a kabátjáért nyúlt. Ekkor kiesett belőle az a bordó szemüvegtok, amit tegnap adott a barátnője és nagyot koppanva gurult néhány fordulatot, aztán a lendületéből veszítve, megállt. Egy darabig nézte, majd úgy döntött, megnézi, hogy mi az amit kapott. Óvatosan kinyitotta a kis dobozt, mintha valami kincs lenne benne. Azonban abban, csak egy fekete keretes szemüveg volt. Csalódottan csukta be majd, tette le a tükör elé a kis polcra.
Vállára kapta a táskáját, és indult, de nem hagyta nyugodni az a tok. Visszafordult és felkapta, aztán megint elindult. Hatalmas léptekkel szelte métereket a buszmegállóig, de amikor meglátta a tömeget, elment a kedve. A buszon dülöngélve utazott, és mikor minden egyes kanyarban izmait megfeszítve igyekezett talpon maradni, érezte, hogy lassan minden ereje elszáll.
Ugyan olyan nap volt, mint a többi. Fárasztó és fájdalmas. Az iskolában senki nem üdvözölte, barátnője meg valamilyen oknál fogva nem jött be. Az előadás unalmas és agyrohasztó volt, neki meg újra a keze ügyébe került a tok. Kivette belőle a szemüveget, majd forgatni kezdte. Vajon mi olyan különleges ebben a valamiben, ami miatt megkapta. Felvette, de nem történt semmi sem. Levette, és minden ugyan úgy maradt. Mit is mondott, mikor odaadta? Csak akkor működik, ha tényleg akarom. De mit? Forgatta. Megnézte előröl hátulról, de semmi különöset nem talált rajta. Végül a lencséket maga felé fordította, mintha farkasszemet néznének és hosszan vizsgálta.
- Mit akarok? - tette fel magában a kérdést, mire rögtön jött a válasz. - Boldogságot.
Behunyta a szemét elképzelte, milyen lenne akkor, ha boldog lenne. Mindig mosolyogna. Határozott és büszke lenne. Mindig friss és kipihent. Erőtől duzzadó. Kreatív, és kedves. Soha többet nem morogna, csak áradozna arról, hogy milyen fantasztikus minden körülötte.
Kinyitotta a szemét és ismét belenézett az üvegbe, majd elhatározta, hogy megint felveszi, bár nem tudta volna megmondani, hogy mi késztette erre.
- A szokásosat? - kérdezte a pultos bácsi, széles mosollyal.
- Igen - mosolygott vissza.
- Jól áll a szemüveg.
- Köszönöm.
Hamarosan megkapta forró italát és körbenézett, hogy hol talál helyet, végül azonban a pultnál maradt és a bácsival beszélgetett. A következő óra hamarosan elkezdődött, így elbúcsúzott és ment.
- Szia! - köszönt egy ismerős hang, és ő boldogan megfordult, hogy megölelje a barátnőjét.
- Köszönöm - hálálkodott.
- Ez nem az én érdemem. Mondtam, hogy csak akkor működik, ha te is akarod.
Nem érdekelte. Csak az számított, hogy végre jól érzi magát. Végre tudja mit akar. Maga is furcsállta de csak úgy ömlött belőle a szó, azonban panaszkodás helyett most inkább nagy részletességgel mesélte el milyen is volt az az egy óra. mikor minden megváltozott.
- Mit mosolyogsz? - kérdezte, de semmi bántó nem volt benne.
- Csak azt hittem, már soha nem leszel olyan, mint voltál. Ezt csodáltam mindig benned, hogy meglátod mindenben a csodákat. Én is olyan akartam lenni, ezét lettem szemüveges. Szépen lassan mindent megláttam, amit te, de mintha ezzel együtt, te mindent elvesztettél volna. Már nem voltál az aki minden bolondságra rávehető lett volna. Egyszerűen csak mintha már ne lenne fontos számodra semmi más, csak a saját fájdalmad. Nem tudtam, hogy mi lesz, reméltem, hogy ez segíteni fog neked.
Csodálkozva hallgatta barátnőjét.
- Hát ennyire más lettem volna?
- Észre sem vetted?
Az emlékeibe mélyedt, kutatta, hogy vajon mikor volt ugyan ilyen boldog. Akkor még mintha gyerek lett volna. De mi változott azóta? Felnőtt? Több felelősség zúdult a nyakába? Hát ide vezet egy rossz kapcsolat? Mégis ki az aki ezt bírja?
- Nem, nem vettem észre.
Este, mikor már a buszon ült, derűsen mosolyogva bámult ki az ablakon. Az út olyan hosszúnak tűnt. A megérkezés meg olyan jelentéktelennek. Amikor belépett a lakásába, tudta, hogy még nincs minden a helyén. Először rendet kell tennie, a házban, mielőtt hozzáláthatna a saját életének rendbetételével.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése