2014. december 28., vasárnap

Üveggömbe zárt emlékek

A polcokon sorban csillogó üveggömbök álltak. Megszámlálhatatlanul sok, és alig fért el a kicsi szobában. Bennük különböző, halvány színű füst gomolygott, néha néha egy-egy emberi alakot felsejtetve. Fa talapzatukon különböző évszámok voltak írva, egészen 1993. június 10-től a tegnapi nappal bezárólag.

Hirtelen kicsapódott a szoba ajtaja és egy feldúlt lány lépett be rajta. megtörten támaszkodott neki a falnak, majd pillanatokon belül zokogásban tört ki és lassan észrevétlenül lecsúszott a padlóra. Magát szorosan átölelve ringatózott, hogy valahogy meg tudjon nyugodni, de pillanatnyilag nem úgy tűnt, hogy ezzel bármit is el tudna érni...

Hosszú percek, órák teltek el, mire csillapodott valamelyest annyira, hogy elfogytak a  könnyei és fel tudott állni, görnyedt helyzetéből. Szemei vörösek voltak a megerőltetéstől, és még imbolygott a kimerültségtől, de céltudatosan a legkorábbi dátumozású polchoz lépett. Belekapaszkodott az instabil bútorba, az megremegett, de csodával határos módon nem dőlt össze. Levette az első gömböt és óvatosan a talpfánál megfogta, hogy még véletlenül se érjen hozzá az üveghez. Halványlila színű füst keringett körbe körbe a gömbben, és ennek láttára egy nagy könnycsepp gördül végig az arcán. Aztán gondolkodás nélkül földhöz vágta a dísztárgyat, amely beterítette a szobát apróra tört üvegcserepeivel és a benne tárolt emlékkel. Egy pillanatig még felsejlett a lány, ahogy egy fiú ölébe hajtja a fejét, aztán, mintha ott sem lett volna, eltűnt, csak a szilánkokat hagyva maga után a padlón.

2014. december 23., kedd

Az angyalok éneke

A hangjuk olyan volt, mint ahogy a hó hullik és a halvány lámpafény megcsillan minden egyes cseppen, hogy aztán szikrázó társai közé hulljanak a földre. Betöltötte a templomot, fényt hozva a homályba, hogy hirdesse az örömhírt. Csilingelve verődött vissza a csupasz, fehér falakról, százszorosan felerősítve a dédelgető melódiát. A zongora hűségesen követte, hol díszítve, hol egyszerűsítve az égi éneket.

A nép csendben, lélegzetvisszafojtva figyelte a két lányt, ahogy ringatózva énekelnek csodáról, angyalokról, az angyalok hangján.

2014. december 4., csütörtök

Fekete Angyal

Furcsa lányt láttak ma a metrón. Nehéz légkör vette őt körül, amint belépett az ajtón és megállt középen. Megkapaszkodott, fejét lehajtotta, szemét becsukta. A szerelvény megrándult, ahogy elindult, de ő meg sem rezzent. Fején fekete sapka, amely alól kilógott világosszőke haja. Rajta egy térdig érő, fekete kabát. Fekete nadrágot viselt, a lábán pedig fekete csizma volt. Egyik kezét zsebre dugta, így csak a másikon látszott éjsötét színű manikűrje. Arcán csak a fáradtság mutatkozott, különben sima volt.
Akik látták, mind ijedten kapták el a fejüket. Mintha féltek volna tőle, habár nem volt ijesztő. Olyan volt mint egy megfáradt angyal, kinek ruhája bepiszkolódott az élettől. Ez pedig szomorú látvány volt...
Egy öreg hölgy lépett be a szerelvénybe, nehéz csomagokkal a kezében. Hirtelen megbotlott, és úgy tűnt, el fog esni. Azonban a lány kinyitotta a szemét és gyors reflexeinek köszönhetően elkapta és megtartotta.
- Köszönöm Kedveském! - hálálkodott a néni.
A lány halványan elmosolyodott és ekkor valami furcsa történt. Sapkája színe kivilágosodott és sötét zöld lett. Kabátja erős pinkké alakult, nadrágja pedig viharos éggé. Mindez azonban csak addig tartott, míg mosolygott, utána a színek eltűntek és visszatért a fekete.
Az emberek elképedve néztek a lányra, aki a történtekről tudomást sem vett, csak állt tovább behunyt szemmel.
A metró  ismét megállt és az ajtóban megjelent egy kisfiú az édesanyjával. Boldogan szaladt be, majd megtorpant a lány előtt. Ő felébredt a hangra és kinyitotta a szemét. Elmosolyodott, amikor a fiúcskára nézett, és ahogy  leguggolt elé, sötét ruhája ismét világosodni kezdett.
Mikor a kisfiú elbúcsúzott és kiszállt az édesanyjával a következő megállónál, a lány arcán még sokáig ott maradt a boldogság kifejezése. Azonban ruháján látszott, hogy lassan elillan és újra feketévé válik.
A transzporter újra megállt, a hangosbemondó tudatta, hogy hol vannak, a lány pedig könnyedén kiszállt, hosszú, üres csendet hagyva maga után.
A mozgólépcsőre felállva észre sem vette, hogy valaki utána rohant. Kezeit nézte, körmeit maga felé fordítva. A fekete szín nem akart visszatérni, helyette inkább arany színben pompázott.
- Bocsi. - lökte meg valaki és ő ijedten vágta zsebre kezeit.
- Semmi.... - nem tudta befejezni a mondatot, mert egy szélesen mosolygó fiatal férfi állt előtte, és emiatt elakadt a lélegzete.
A férfi valamiért mesélni kezdett, de a lány egy szót sem értett. Figyelme a fiú szüntelenül mosolygó szájára, és csillogó szemére összpontosult. Észre sem vette, hogy ruhája idő közben teljesen fehérré vált.

A kalapos lány

Történet egy fiú szemszögéből.

Unalmas nap, unalmas út, unalmas emberek. Még a zene is unalmas amit hallgattam, pedig elvileg azt én választottam. Egy kezem a zsebemben, a másikkal kapaszkodtam. Éreztem a vérem a zenére lüktet, de a testem, ernyedten állt a tömött villamoson. Néztem ki az ablakon, és szemem előtt felismerhetetlenül összemosódva suhantak el a dolgok.
A jármű megállt és az emberek kitódultak az utcára, majd akik pedig kinn fagyoskodtak, pingvinszerűen összehúzták magukat és megkönnyebbülve léptek be a meleg szerelvénybe.Csupa érdektelen ember, akik idegesítettek. Próbáltam tudomást sem venni róluk, ami egy darabig sikerült is, de ekkor valaki rálépett a lábamra.
- Bocsánat. - suttogta a lány és egy kicsit arrébb ment barátnőjével.
Hümmögtem egyet, majd igyekeztem tudomást sem venni róla, de nem sikerült. Szememet mindig oda húzta élénk lila színű kabátjával, és ragyogó mosolyával.Szürke barázdált harisnyát viselt, és fekete rakott szoknyát, lábán pedig bokáig érő csizma volt.  Fején egy fekete férfi kalap volt, hosszú szőke haja pedig kiengedve a csípőjéig ért. Szelíden mosolygott, ahogy figyelte barátnője csacsogását, majd hirtelen elnevette magát, amikor a másik valami vicceset mondott. Nem hallottam a hangját, de el tudtam képzelni és fülemben a zene, hirtelen olyan messzinek tűnt. Szemeit eltakarta a kalap, de képzeletem előtt rögtön kirajzolódott két gyönyörű kék szem, amik körül most, a mosoly hatására, szarkalábak keletkeztek.

2014. december 2., kedd

A falak mögött meztelenül

A kanapén ültem, egy forró csokoládéval és a kedvenc könyvemmel. Szemben velem a kandallóban ropogott a tűz kellemes, barátságos fénnyel vonva be a szobát. Már nagyon belemélyedtem az olvasmányomba, mikor becsapódott a bejárati ajtó, kiszakítva engem a képzelet világából.
Morcosan néztem fel az érkezőre, de szinte azonnal meg is enyhültem. Ő állt az ajtóban, nyakig felöltözve, mintha most érkezett volna, a háborús övezetből. Bevehetetlennek tűnő ruharéteg volt rajta, és magamban feltettem a kérdést, vajon áthatolhat-e rajta akárki is?!
Először a sapkáját vette le, és megrázta rakoncátlan tincseit, ami ettől kis loknikba állt össze. Fél arcát még sál takarta, nagy téli kabátján láthatósági mellény csillogott. Lassan lehámozta magáról életmentő ruhadarabját és felakasztotta az előszobában a fogasra. Lábujjaival lepattintotta cipőit, majd a sarokba rúgta őket. Beljebb jött a szobába, miközben lehúzta a cipzárját a kabátján. Még mindig erősnek, nagynak és sebezhetetlennek tűnt.
Letettem kezemből a forró nedűt és a könyvet, majd felálltam kényelmes ülőhelyemről és oda mentem hozzá. Óvatosan lehúztam róla a kabátot és finoman a kanapé háttámlájára helyeztem. Csendesen megkérdeztem, hogy van, miközben letekertem az arcáról és a nyakáról az általam készített sálat. Fáradtan elmosolyodott és mesélni kezdett. Csendben hallgattam, miközben a nyakmelegítőt hanyagul rádobtam a kabátra. Kibélelt pulóverén kigomboltam a gombokat, majd ettől a ruhadarabtól is megszabadítottam. Nem zavartatta magát csak rendíthetetlenül mesélte a napját. Elmondta, hogyan mentette meg egy kislány életét és hogyan lökött fel ennek következtében egy, a bevásárlásból hazafelé igyekvő nénit, akinek szétgurultak a narancsai. A nap elején még úgy gondolta hogy szerencséje van de mikor ebédnél magára öntötte a kávéját már csak bosszankodni tudott
- De arra gondoltam, hogy ha haza jövök , te itthon leszel. - suttogta és mélyen a szemembe nézett.
- Én mindig itt leszek. - ígértem neki.
Végre feltűnt csupasz karja. Gyengéden hozzáértem párolgó bőréhez, majd meleg kezemmel végig simítottam. Lassan elérkeztem a válláig, onnan a mellkasán le egészen a csípő vonaláig, ahol megálltam és benyúltam a póló alá.
Felemelte a karjait, ahogy azt is levettem róla, és feltűnt végre, csupasz és tökéletesen védtelen felsőteste. Kicsit mintha kisebb lett volna, ahogy megszabadítottam páncéljaitól. Bennem pedig elégedettség és büszkeség áradt szét, hogy nekem sikerült behatolnom a falak mögé.

2014. november 12., szerda

Ismerős ismeretlen

- Szia, hogy vagy? - jött oda valaki mellém, de nem láttam, hogy ki.
Ijedten húztam összébb magam.
- Jól vagyok. - szuszogtam bele a karomba, habár nem volt igaz.
- Mi a baj? - kérdezte a másik szemtelenül. Nem hitt nekem.
- Semmi. - hazudtam megint erőtlenül, de tudtam, hogy hiába.Tudja, hogy nem igaz.
Egy rövid ideig csend volt, majd a másik halkan megszólalt.
- Itt ülsz egy sötét sarokban és sírsz. Ne mond nekem, hogy nincs baj. - korholt. - Odakinn rád várnak.
Nagyot nyeltem. Valóban vártak rám. És miért nem voltam ott? Hát azért, mert...
- Félek.
Ismét csend, kicsit hosszabb, mint az előző, aztán megint Ő szólalt meg.
- Mitől félsz? - kérdezte lágyan, én pedig akaratom ellenére válaszoltam neki.
- Hogy kimenjek, hogy megszólaljak, hogy meglátják, gyenge vagyok. Attól, hogy nem leszek tökéletes, hogy nem fogok tetszeni mindenkinek. - kezdtem bele a végtelennek tűnő listába. - Félek a magasban állni, félek egyedül lenni. Félek a sötéttől, és félek az emberektől. Félek, hogy alkalmatlan vagyok az életre...
- Tőlem félsz? - vágott közbe csendesen, amit alig hallottam meg.
Felé fordultam, és habár nem láttam, a sziluettjét ki tudtam venni. Hasonlított valakire és emiatt, ismerős nyugalom áradt szét bennem.
- Nem, tőled nem félek.
Rövid csend amit a sziluett szakított meg.
- Mit gondolsz, miért félsz?
- Mert gyenge vagyok. - vágtam rá egyből, egy hatalmas sóhajtással kísérve.
- Szerintem azok, akik erősnek mutatják magukat, és erőssé válnak, azok félnek a legjobban.
Meglepődtem rajta, de nem szóltam. Ismertem erős embereket, és nem tudtam róluk elképzelni, hogy jobban féljenek mint, én.
- Az ő félelmük sokkal mélyebbről, sokkal korábbról fakad, és ők a félelmüket elpusztítani akarják, nem pedig megszelídíteni. - mondta, mintha a gondolataimban olvasott volna. Aztán folytatta. - Tudod, hogy mire jók a félelmeid? - megráztam a fejem a sötétben, aztán rájöttem, hogy a másik valószínűleg nem látja. Szóra nyitottam a szám, de a megelőzött. - A félelmeid megvédenek. Ha félsz a magasban, nem engedi, hogy a szakadék szélére menj és leess. Ha félsz az emberektől, nem engedi közel őket. Ha félsz  megszólalni, nem fogsz megszólalni. Ha félsz a sötétben, mindig lesz valaki melletted, a Félelmed. De ugyanakkor a félelmeid erőssé is tesznek. - elhallgatott és egészen közel hajolt hozzám. - Mond, miért nem félsz tőlem? - éreztem az arcomon meleg leheletét és megcsillant a szeme is az ajtó alatt beszűrődő halvány fényben. - Ki vagyok én, hogy nem félsz tőlem?
Eszembe jutott valami, szóra nyitottam a számat, aztán be is csuktam egy fejrázás kíséretével.
- Biztos butaság. - mondtam határozottan és fel akartam állni.
- Most mitől félsz? - kérdezte és gyengéden visszaültetett.
- Hogy kinevetsz.
- Ígérem nem teszem.
- Mindenki ezt mondja, aztán mégis... - sóhajtottam szomorúan.
- Én nem foglak. - csillant meg ismét a szemében a fény és én hittem neki.
- Te vagy a Félelmem. - mondtam elhaló hangon, majd hozzá tettem. - De akkor bizonyára megőrültem.
- Félsz tőlem? - kérdezte ismét.
- Nem. - mondtam határozottan.
Ő felállt és a kezét nyújtotta.
- Akkor csináljuk végig együtt. - mosolygott rám barátságosan én pedig belekapaszkodtam a karjába, és hagytam, hogy felhúzzon.

2014. november 9., vasárnap

Őszi élet

Hajnal volt, hideg és olyan csend, hogy úgy érezte a lány, hogy egy halott városban sétál. Pedig nem az, csak ősz volt. A sárguló falevelek lassan elengedték a fák ágait, hogy aztán fáradtan hulljanak le a földre, vastagon betakarva azt, az emberek bosszúságára. Álmosan sétált a lány is. Korán kelt, hogy munkába menet előtt el tudjon menni misére. A vonaton majdnem elaludt, hiszen fűtöttek, és nem nagyon lelkesítette, hogy a körülötte ülők  is mind bóbiskolnak. A fővárosban már egy kicsit jobb volt a helyzet, azonban hiába voltak többen az emberek, a fáradtságuk ugyanaz volt. Lehajtott fejjel lépett be a metróba, hogy a falának dőlve tudjon még egy kicsit pihenni.
- Széll Kálmán tér! - szólt a hangosbemondónő és ő ijedten ugrott fel, hiszen most kell leszállnia.
Zsibongó fejjel vette célba a templomot, hogy betérjen a reggeli misére, az azonban ugyan olyan halott és üres, volt, mint a világ maga. Egy teremtett lélek nem volt benn, ő pedig csalódottan és céltalanul sétálni kezdett. Út közben bement egy játszótérre, ami szomorú módon szintén olyan halott volt, mint a város. Csak egy férfi ült a hintában, mintha imádkozott volna, vagy csak arra várt, hogy hazamehessen ezen a szomorú reggelen.
A lány leült, hogy papírra vesse gondolatait, de nagyon nem ment. Képzelete mindig el-el kalandozott és ő hiába próbált koncentrálni, nem tudott. Talán nem is baj, ha tudott volna, lehet, hogy nem hallotta volna meg a furcsa hangot. Mintha egy jégkockákkal teli vizes vödröt öntene ki valaki éppen a csatornába, de mikor felemelte a fejét, nem látott senkit sem az utcán. A hang pedig lassan el is halt.
Gondolatait visszaterelte, ahhoz, amit éppen írt, de a figyelmét nem tudta rá koncentrálni. Ismét meghallotta a hangot, ami egész közelről érkezett. Felpillantott és a közeli fenyőfán meglátott két mókust. Szaladtak le a fa törzsén, azonban még mielőtt leértek volna az egyik szembefordult a másikkal és ekkor megálltak mind a ketten. Aztán hirtelen, elindult az egyik és a másik utána. Ugráltak egyik fáról a másikra, mintha kergetőznének, bújócskáznának. Halk cincogó hangjukkal mintha nevettek volna egymáson, aztán tovább folytatták a fogócskát.
Őket nem zavarta, hogy ősz van. Sőt, úgy tűnt, mintha szerelmi táncot lejtenének, és a lány arcán a derű lassan szétáramlott. Mosolyogva nézte, hogyan ugrálnak a mókusok hihetetlen sebességgel egyik fáról a másikra, majd tűnnek el, ha egy ember elmegy alattuk a járdán. Aztán óvatosan kikukucskáltak a lombok közül, majd újra kezdték az egészet.
Úgy látszik, nem mindenkinek az elmúlást jelenti az ősz. - gondolta mosolyogva a lány és órájára nézve ijedten felállt. Lelkében újult erővel indult, hogy bebizonyítsa a világnak, az ősz is él.

2014. október 31., péntek

Halloween-i mese

A ház verandáján álltam és néztem, ahogy a nap már bukik le a horizonton. Narancssárgára festette a felhőket és utolsó fáradt sugaraival még bearanyozta a vöröslő leveleket. Pedig még csak délután öt óra volt én pedig próbáltam minél jobban magamba szívni ezt a fantasztikus látványt.
Végül a nap eltűnt én pedig összehúztam magamon a pulóveremet és beléptem a meleg házamba. A kandallóban ropogott a tűz, de még mielőtt leültem volna elé egy jó kis romantikus filmet megnézni, kimentem a konyhába, hogy a pattogatott kukoricát egy tálba kiöntsem. Elégedetten rágcsálva tértem vissza és ültem le a kanapéra. A tévében viszont nem találtam kedvemre valót. Csupa halloweenes film gyerekeknek. Jókor - gondoltam, - hiszen most van minden gyerek az utcán,  hogy csokit gyűjtsön.
Távol lakom a város központjától, így csak nagyon ritkán téved erre egy-egy bátrabb gyermek. Mindenki azt hiszi, hogy boszorkány vagyok és ha belegondolunk nincsenek olyan messze az igazságtól. Öreg faházban lakom, ritkán látnak az emberek. Általában korán reggel elmegyek és csak késő este jövök haza. Hosszú fekete hajam van és zöld szemem, ami köztudottan csak a boszorkányoknak van. Szeretem a hosszú szoknyákat, és bordó színt, annak ellenére, hogy most lila csipkés ruha van rajtam.
A film a laptopomról ment és a legizgalmasabb részt egy csengőszó szakította félbe. Megállítottam a filmet, felkeltem és kinyitottam az ajtót. Egy zombinak és egy múmiának öltözött kisfiú állt az ott és teli zsákjukat felém tartották, hogy csokit tegyek bele. Ha valamit, a csokit, biztosan a boszorkányok találták fel, így nem is szeretem annyira. Tönkreteszi a fogat. Így hát saját készítésű süteményeket adtam a kölyköknek, akik mosolyogva távoztak is. Hosszú ideig néztem utánuk, amíg végül eltűntek a város fényes utcáin. Becsuktam az ajtómat és visszaültem a gépemhez. Nem telt el két perc és újra csöngettek.
- Csokit, vagy csalok! - követelte a boszorkány és a jeti, majdnem tele zsákjukat felém tartva. Sütit kaptak ők is, aztán távoztak.
Idén nagyon nagy volt a forgalom nálam is. Rengeteg gyerek merészkedett a közelembe és nem bántam. Mosolyogva fogadtam őket és ők vidáman távoztak.
Lassan elfogyott a sor, ami az ajtóm előtt állt én pedig érdeklődve néztem rá az utolsó kislányra. Ő mintha nem lett volna kiöltözve. Egy egyszerű pólót és szoknyát viselt, ami mintha egy kicsit nagy lett volna rá, de nem feltűnően. Szőke haja egy copfba volt hátul összefogva és egy szalaggal masnit kötöttek rá dísznek. Pirospozsgás arca mintha porcelánból lett volna és hatalmas vigyor terült szét rajta. Valahonnan ismerős volt.
- Te minek öltöztél be? - guggoltam le hozzá, hogy közelebb legyünk egymáshoz.
Először elcsodálkozott arcot vágott, majd ismét szélesen elmosolyodott.
- A testvéremnek. - mondta egyszerűen, majd a zsákját az orrom alá nyomta, hogy megkapja végre a sütijét.
Meghűlt bennem a vér. Ahogy ismét végig néztem a kislányon felismertem rajta régi ruháimat és azt a szalagot is, amit még kisiskolás koromban kaptam édesanyámtól. Szüleimtől csak nagy ritkán hallottam a nővéremről, aki még akkor meghalt, mikor én nagyon kicsi voltam és szinte minden képet elrejtettek otthonról, ami őt ábrázolta. Egyszer láttam az álmomban, pontosan ugyan így nézett ki. Csak mosolygott és mosolygott még akkor is, mikor a betegsége már nagyon elgyengítette. Az álmom utolsó képe, hogy egy ágyon fekszik csukott szemmel olyan derűs nyugalommal, mintha csak aludna. Aludt is, és álmodott, most pedig felébredt, hogy meglátogasson.
Lomhán kinyújtottam felé a kezemet, hogy megsimogassam és mikor hideg arcához értem egy forró könnycsepp gördült le a szemem sarkából
.

Vörös és fehér

Csendben álldogáltam bíborszínű ruhámban a sötét folyosón, amelynek végéből hangos mulatozás zaja hallatszott. Engem ünnepeltek, vártak rám, de én képtelen voltam megmozdulni. Nem akartam menni, egyszerűen csak vissza akartam menni a szobámba a magányomba,  ahol biztonságban vagyok. Pedig tudtam, hogy a folyosó végén azok az emberek várnak rám, akik szeretnek. Mégis jobbam szerettem volna egyedül ünnepelni.
A piros szőnyegen csendben toporzékoltam, vártam a bátorságot, ami majd egyszer csak, reményeim szerint, elönti a testemet és képes leszek megmozdulni. De nem jött...
Hideg fuvallat lengette meg loknikba csavart hajamat, és borzolta fel a nyakamon a szőrt. Összerezzentem. Hirtelen egy sötét alak jött felém. Azt hittem, hogy egy komornyik az és már nyitottam a számat, hogy közöljem vele, mindjárt indulok. Azonban mielőtt megszólalhattam volna, megragadta a könyökömet és maga után húzva, betaszított a szobámba. Olyan erő volt benne, hogy egészen az ágyig tántorodtam, majd abban megbotolva, teljesen rázuhantam. A mályva színű selyem azonnal összegyűrődött alattam és kellemes levendula illattal lengett körbe. Eszembe sem jutott sikítani, pedig a sötét alak kezében megcsillant valami.
Mire észbe kaptam már nem volt lehetőségem, a fájdalom lassan és alattomosan kúszott fel a hasamból az agyamig és tudtam, hogy a ruhán nem fog meglátszani frissen kibuggyanó vérem...
Megborzongtam. Ismét a folyosón álltam és a sötét alak sehol sem volt. Csak álmodtam az egészet, vagy beletekinthettem a jövőmbe. Nem tudom. Vajon hol vagyok nagyobb biztonságban? - tettem fel magamnak a kérdést, de nem tudtam rá a választ. Eddig mindig a szobám magányából néztem a fényűzést és mindig vágytam is rá. Most pedig, amikor van rá lehetőségem, hogy megtapasztaljam milyen az, félek megtenni az első lépést.
A falakról régi idők arcai néztek le rám és egyként biztattak. Hercegek és hercegnők, bárók és lovagok százai harsogták a fejembe: Tedd meg az első lépést, a többi pedig majd jön magától.
Behunytam a szemem és beszívtam a régi épület történelmi porát. Szívtam az ősök erejéből majd ólomsúlyú lábamat felemelve megtettem az első lépést. Aztán a következőt és a következőt. Hirtelen úgy éreztem, mintha szárnyalnék. Csak repültem a hangok felé, aztán mintha falba ütköztem volna, megálltam. Ki kell nyitnom az ajtót és be kell menjek, de nem visz rá a lélek. Végül mégis felemeltem a kezem, de ekkor az ajtó magától kinyílt.
A bent uralkodó fényár, most a sötétségbe borult folyosót is elfoglalta. A hirtelen támadt világosság miatt be kellett hunynom a szemem, de amint hozzászoktam körbenézhettem. Hatalmas táncterem volt, monumentális kristálycsillárokkal bevilágítva. A fal és a földig érő ablakok mellett asztalok roskadoztak finomabbnál finomabb ételekkel. Mindenki fehérbe öltözött az egészen apró csemetétől kezdve a sokat megélt nagymamámig. Kezükben fehér kristálypohár, melyben pezsgő buborékozott.
Egy pincér lépett oda hozzám egy kristálypohárral, kezében egy üveg. Megfogtam a poharat és bólintottam, hogy tölthet.
Az üveg száját a pohár széléhez érintette és vérvörös borral töltötte tele.


2014. október 30., csütörtök

A kereszt titka

Egyszer valaki azt mondta nekem:
- Nem értem, hogy a keresztényeknek, miért jelképük a kereszt, hiszen az egy nagyon durva kínzóeszköz volt, nagyon gonosz embereknek. Így tulajdonképpen a halál és a szenvedés lóg vagy áll minden templomban vagy a tetején. Miért van ez?
Nem tudtam válaszolni, mert számomra természetes volt mindig a kereszt jelenléte. Hogy miért, nos nem tudom, valószínűleg azért, mert én azelőtt is láttam, hogy fel tudtam volna fogni hogy  mi az.
Elgondolkozva ezen, rájöttem, arra, hogy ő nem azt látja, amit mi keresztények látunk a keresztben.
Igen, valóban egy kínzóeszköz és igen, tényleg gyilkosokat és rablókat szegeztek rá. Akkor kérdezhetnétek, hogy Krisztust miért feszítették keresztre, hiszen ő egyik sem volt. Hogy, miért? Mert gyilkosok és rablók feszítették keresztre. És ő vállalta...
Ez az a betanult válasz, amit minden kereszténytől hallani fogsz, ha megkérdezed tőle. Ez nem azt jelenti, hogy nincs benne igazság. Azonban eszembe jutott egy előadás, amin a volt hittan tanárom beszélt. Egy kis kápolnában ültünk ő pedig a kereszt alatt sétált, majd megállt pont alatta és azt kérdezte tőlünk:
- Hogy mutatjuk ki, hogy szabadnak érezzük magunkat? - egy pillanatra síri csönd lett, én azonnal a fölötte lógó feszületre néztem majd elmosolyodtam, mikor az előadó is szélesre tárta a karjait.

Hát ezt jelenti számunkra a kereszt.

2014. október 13., hétfő

Szeret, nem szeret

A parkban sétálgatva merengsz azon, milyen szép is az élet. Tavasz van, nyílnak a virágok és te meglátsz egy szép százszorszépet. Lehajolsz, hogy leszakítsd és szerelmes tekintettel elkezded tépkedni a szirmait. Szeret, nem szeret, szeret, nem szeret... /Szegény virág, mit vársz tőle?/ És ha véletlenül az jön ki, hogy nem szeret, akkor csalódott arcot vágsz, leszakítasz még egy virágot és kezded az egészet előröl. /Ismétlem, szegény virág.../ De meg lehet érteni, hiszen, ha nem kapjuk meg Tőle a választ, mert nem merünk rákérdezni, akkor szerencsétlen virágnak kell megmondania.

Aztán eljön az a bizonyos nap (nem szükségszerű, de általában eljön), mikor az egyik félnek elege lesz a másikból (ez rendszerint  a fiú) és akkor szakítás van. Arra jöttem rá, hogy nem véletlenül hívják így, mert ilyenkor a szív annyira tud fájni, hogy szétszakad és majd beleőrülsz, hogy nem lehetsz vele. Először elhordjuk mindennek az illetőt, de mondandónk végére mindig odatűzzük, hogy "de én még mindig szeretem". Ez, tapasztaltam, a legnagyobb hiba amit ilyenkor el lehet követni. Szereted, természetes, hogy szereted, de nem kényszerítheted a másikat, hogy ő is így érezzen irántad. De, hogy mi erre a megoldás, azt kevesen árulják el, csak annyit mondanak, hogy engedd el, lépj túl rajta, nem is illettetek össze... Azt senki sem mondja meg, hogyan csináld. Te pedig szépen lassan beleőrülsz, hogy nem tudod elfelejteni.

Már egy hete csak ő jár a fejedben és csak reménykedsz, hogy végre izomlázat kapott és nem tud felkelni az ágyából. Amikor egyedül vagy arra gondolsz, most milyen jó lenne vele lenni, aztán rájössz, hogy soha többé nem lehetsz vele és sírni kezdesz. Amikor másokkal, folyamatosan szidod, de megemlíted, hogy szereted, hogy te mennyire jó voltál vele és hogy ő mennyire szemét volt, hogy nem tisztel téged. Reggel arra kelsz, hogy nincs melletted, este arra fekszel, hogy nem is akarod, hogy melletted legyen. Nem tudsz aludni, legszívesebben jól megmondanád neki a véleményed, hogy legalább annyira fájjon neki, mint neked. /Csak sajnos a fiúkról ez általában lepereg és vállat vonva élik tovább szánalmas kis életüket nem törődve többet veled./

A tanácsom, a következők:
1. Menj haza, sírj és hord el mindennek!
2. Értékeld a kapcsolatotokat, egyedül, vagy valakinek a segítségével
3. Döntsd el, hogy nem fogod többé szeretni!

Hogy ezt, hogy? Több féle képen is lehetséges. Ha mondjuk kipróbálod a virágos trükköt. Leszakítasz egy százszorszépet, szépen leülsz, megkérdezed Isten, hogy őt szánta-e neked, vagy sem, szeressed vagy sem. /Beszéld meg vele jól, hidd el hall téged és segíteni fog./ Ha a végeredmény az lett, hogy ne szeresd, akkor a következőt tedd. Mikor eszedbe jut valami szép róla, mondjuk hiányzik, vagy megölelnéd és megint sírógörcsöt kaptál, mert nem teheted meg, akkor kezd el mondani magadban, hogy "nem akarom szeretni". Ne egyszer, ne kétszer, nagyon sokszor. Ha pedig már érzed, hogy elmúlt a roham, akkor jól csináltad. És ezt mond el minden nap tíz percen keresztül; mikor felkelsz, mikor buszozol, mikor órán ülsz, vagy amikor eszedbe jut.

Ezt, ne értsd félre, nem azt jelenti, hogy gyűlölnöd kell, hanem azt, hogy nem kell szeretned. Nem kell belerokkanj abba, hogy hiányzik, mert az rövid úton lelki halálba vezet. Kitartást lányok, mindenkinek van valaki a világon, aki mellett nem kell feszengened és soha nem fog ott hagyni, mert szeret. Úgy szeret, ahogy te szereted.

Madarak, kiket megkövezünk hevességtek tiszta pillanatában, hova zuhantok?

Ez egy iskolai beadandó, de szerintem ide is illik, így kiteszem és kíváncsian várom, hogy nektek mi a véleményetek. Jó olvasást! :)

---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Vajon miért csodáljuk, irigyeljük a madarakat? Mi késztet minket arra, hogy megkövezzük őket? És hova vezet mindez?
Talán egyetlen tulajdonsága miatt csodáljuk és irigyeljük a madarakat. Ez pedig nem más, mint a repülés. És mit jelent a repülés, amire annyira vágyunk? Szabadságot. Akkor valójában a szabadságra vágyunk? Igen, végül is ezt irigyeljük a madarakban, hogy bármikor tovarepülhetnek, hogy nem hagyják magukat bezárni, korlátozni.
Irigyeljük őket, habár mi is szárnyalhatunk. Vannak olyan emberek, akiken látszik, hogy nem a Földön élnek, hanem túl azon. Ők a csodákat látják és befogadják, sőt tovább is adják azoknak, akik arra érdemesek. Mindannyian találkoztunk már ilyen emberrel. Milyen érzés volt vele lenni? Először kellemes, megnyugtató, tiszteljük őket, aztán szép lassan idegesítővé válnak?! Vajon ő miért ilyen boldog? Állandóan pozitívan áll hozzá mindenhez, pedig most együttérzésre lenne szükségem. Túl tökéletes! - gondoljuk és közben egyre jobban gyűlöljük. Ekkor pedig elkezdjük keresni benne a hibát: Látod? Kócos. Gyűrött a blúza. - jegyezzük meg fölényesen egymásnak és magunkban elkönyveljük, hogy nem is olyan hibátlan.
Szépen lassan mindenkit ellene fordítunk, aztán már nem csak a háta mögött beszéljük ki, hanem a szemébe is mondjuk, egyszer, majd kétszer és már nincs megállás. Felvesszük a képzeletbeli köveket és rádobjuk, azonban ha elég ügyes ki tudja kerülni. Bennünk pedig nem, hogy csökkenne a gyűlöletünk, hanem egyre csak nő és addig dobáljuk rá a köveket, míg végül el nem találjuk.
Ekkor egy pillanatig talán dicsőséget érzünk, hogy lássátok, őt is legyőztem, aztán a dicsőség helyét átveszi valami üresség. Rájövünk, hogy mi is meghaltunk, egy részünk a kő alá szorult. Rájövünk ara, hogy nem őt gyűlöltük, hanem magunkat, mert mi is olyanok akartunk lenni, mint ő. A saját hibánk, hiányosságunk miatt ítéltük el, de mire erre rájövünk, már késő. Bezártuk, megöltük azt, aki példát mutathatott volna nekünk.
Hiszen gondoljunk bele, megöltük Krisztust is, mert más volt, mint a többiek, és csak utána értjük meg, hogy az Isten fiát ítéltük el.
Akár iskolában, akár munkahelyen történik ez, mindig komoly következményekkel jár. Egy egész életre szóló sérülést lehet vele okozni. Mert azt nem vesszük észre, hogy mi is ilyenek voltunk, csak valaki már minket is megkövezett. Felmerülhet bennünk a kérdés, hogy vajon miért szükséges mindig végig járni ezt a szenvedésekkel teli utat? Miért nem vesszük észre már az elején, hogy nem neki van szüksége olyanná válni, mint mi? Erre nincs jó válasz. Talán azért amiért a kisgyerek is hozzányúl a vasalóhoz, habár a szülei megmondják neki, hogy ne tegye mert forró? Azt azonban már nem mondják el, hogy  mit jelent az, hogy forró. Inkább megégeti magát, megtapasztalja, hogy fáj, és akkor vonja le a következtetést, hogy tényleg nem szabad a forró vasalóhoz nyúlni.
Véleményem szerint, mindenki úgy születik, hogy szárnyal. Képzeljünk csak el egy gyermeket, aki rácsodálkozik a világra. Csodának tartja a színes pillangókat, a mezei virágokat, de még az egyszerű dolgokat is. Mindenre rácsodálkozik, amit mi már természetesnek veszünk. Nem hiába mondja Jézus, hogy legyetek olyanok, mint a gyermekek, mert övék a Mennyek országa.
Szárnyalni nem nehéz, a kalitka ajtaja nyitva van, hiszen azt mi választottuk kényelemből. Vagy nem is kényelemből, inkább azért, hogy a rácsok megvédjenek minket a kövektől, amiket ránk dobnak?! Nem tudhatom. Ezt mindenkinek magának kell eldöntenie.
Azt azonban tudom, hogy sokan tévesen értelmezik a felnőttség fogalmát. Azt hiszik, csak felelősség és komolyság, pedig, azt is meg kell tanulni, hogy miért legyél hálás. Mert csak a hálás ember boldog és csak a hálás ember szárnyalhat.



2014. október 6., hétfő

Mese, mese, meskete

Túl az Óperencián élt egy király. Ennek a királynak volt két iker lánya. Mind a kettő meseszép volt, ám az idősebbik egy kicsit lustább. Ennek ellenére a testvérével midig jóban voltak. Mindig együtt sétáltak a várban, az óriási gyümölcsös kertben vagy amikor kilovagoltak a birtokra a nép közé. Ekkor a fiatalabb, szorgalmasabb lány midig segített a szolgáinak, a népének, leszállt a lováról és étellel kínálta az egész nap fáradozót, testvére pedig figyelte őt. Néha-néha ő is beállt segíteni, de ő inkább szőtt, font és varrt. Azt viszont olyan ügyesen és szépen, hogy a saját maga készítette ruhákban járt ő és a testvére.
Mikor a leányok betöltötték a tizennyolcadik életévüket a király kihirdette, hogy aki szeretné feleségül venni a lányait, annak ki kell állnia három próbát. Először is olyan ajándékot kell hozniuk amijük még nincs a királykisasszonyoknak. Ki kell találni, hogy melyik lány, melyikük. És végezetül pedig le kell ölniük egy disznót, amit utána el kell készíteniük és fel kell tálalniuk.
Tódultak is a kérők, de a többségük már az első próbán elbuktak. Volt aki ruhákat hozott, volt aki ékszereket, de ilyenjük már mind volt a lányoknak. Alig húszan maradtak a második próbára. Azonban itt is sokan elbuktak, így már csak öten jutottak el az utolsó próbáig. Az egyik azonban megijedt a disznótól és kiszaladt a városból, a másik leölte ugyan de nem tudta megfelelően elkészíteni, a harmadik meg nem tudta feltálalni, mert a  szolgákra akarta bízni.
Végül csak kettő legény maradt akik kiállták a három próbát. Az egyikük egy daliás termetű, szőke lovag volt,  a másik pedig úgy nézett ki mint egy koldus. Rongyos ruhája, piszkos arca és bozontos szakálla és haja volt. A nagyobb lánynak rögtön megtetszett a daliás termetű és belé karolva a szobájába vezette. A kisebbiknek is megtetszett a szép herceg, de tudta jól, hogy testvérének is ő tetszik. Így egy kicsit szorongva, de derűsen lépett oda a másik nyertes mellé, hogy belé karolva őt is szobájába vezesse.
Az ágyon üldögéltek egy darabig, szótlanul várták, hogy megszólaljon a másik...
Végül a férfi szólalt meg:
- Miért vagy velem? Mondhattad volna azt is, hogy te senkit sem választasz és akkor nem kell szégyenkezned, hogy egy koldus a férjed. - szavai keményen mégis egyszerűen szóltak és a lány elgondolkodott, majd így felelt:
- Tudod, nagyon sokat jártam a nép között, és nagyon sokat láttam már. A szép külső nem minden és ha lemossuk a koszt, akkor te is egy daliás herceg leszel. Az én hercegem. - kicsit ugyan szomorú volt, hogy nem övé lett a másik herceg, de tudta azt is nagyon jól, hogy a koldus is megérdemli a szeretet.
A koldus ekkor felállt, megkérte a királylányt, hogy várjon egy kicsit, majd kiment a szobából. A lány várt és várt, majd mikor nyílt az ajtó izgatottan ugrott fel az ágyról. Egy meseszép herceg lépett be rajta, tiszta ruhában és és tiszta arccal. Szakállát megvágta, haját megmosta és illatos olajjal kente be.
- Elnézést uram, én várok valakit. - szabadkozott a lány, mert nem ismerte fel a koldust, de az közelebb lépett hozzá és megölelte.
- Én vagyok - mondta és megcsókolta a lányt.

2014. szeptember 23., kedd

Duett

Sziasztok kedves Olvasóim!
Köszönöm türelmeteket és kitartásotokat, amiért elviselitek ezeket a hosszú szüneteket, cserébe íme egy történet... Remélem tetszeni fog :) Jó olvasást! :)

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Csak ültem és néztem, habár nem láttam semmit. Sötét volt, de nem féltem. Kellemesen ismerős volt a hely. Térdeimet felhúztam, úgy ringatóztam, próbáltam szórakoztatni magam. Mindig sikerült, hiszen szerettem itt lenni. Ez volt a legjobb hely a világon, biztonságos, és az enyém. Az én kis szobám, ahova senki sem jöhet be.
Valaki kopogott, mire én megkérdeztem ki az?!
- Anya vagyok. Bejöhetek? - válaszolta egy kedves női hang, de én azt sem tudtam, hogy mi az az anya.
- Nem, menj innen! - kiáltottam ki és még szorosabban öleltem térdeimet.
Egy pillanatig csend volt, majd halk léptek zaja jelezte az illető távozását. Újra megnyugodtam. Megint csak én voltam és a sötét. Valamiért dúdolni kezdtem, egy ismerős dallamot, de nem tudtam, hogy honnan ismerhettem. Először csak halkan, aztán egyre hangosabban és végül verset is költöttem hozzá. Hogy hányadik énekem volt, már nem tudom, csak azt tudom, hogy egy újabb dal, amit énekelhetek.
Megint jött valaki és kopogott.
- Ki az? - szóltam ki.
- Apa vagyok. bemehetek? - jött a válasz és én nem értettem, mi az az apa és miért akar bejönni.
- Nem! Hagyj békén! - kiáltottam ismét ki, de az nem hagyta annyiban.
- Beszélnünk kell! - győzködött.
- Hagyj békén! - kiáltottam megint és valami forró folyt végig a szememből az arcomon, hogy az állam hegyén megpihenjen egy pillanatra, hogy aztán kihűlve hulljon alá a mélybe.
- De... - kezdte újra, mire éles hang hagyta el a torkomat.
Csak sikítottam és sikítottam, míg be nem rekedtem. Ahogy abbahagytam, mély csend támadt. Füleltem de már nem hallottam azt aki kopogott. Megnyugodtam és ismét dúdolni kezdtem az előző dalt, habár fájt még a torkom a sikítástól. Nem tetszett, valami elromlott benne, de nem hagytam abba. Meg akartam javítani, és csak rosszabb lett, csak jobban fájt. Abba hagytam és elkezdtem játszani a gondolataimmal, hogy mesékké alakítsam őket. Egyre szövevényesebbek lettek a történetek, hiszen rengeteg időm volt. Alig bírtam magammal. Ringatóztam, vagy éppen ellazultam, ahogy a történés megkívánta...

Azonban egy hirtelen, erőteljes kopogás félbeszakított és én úgy éreztem, hogy elvesztem.
- Ki az? - kérdeztem gyorsan, hogy minél hamarabb visszatérhessek.
- Kicsim beszélnünk kell! - könyörgött egy kedves női hang.
- Ki az? - kérdeztem meg ismét, mire hosszú csönd volt a válasz.
- Anya. - suttogta végül, majd elment, mielőtt még bármit mondhattam volna.

Lázasan kerestem a történet fonalát, ahogy ismét csak én voltam. Ekkor azonban megint kopogtak.
- Ki az? - üvöltöttem ki mérgesen, de senki sem válaszolt.
Újra gondolataimba mélyedve kerestem, hogy hol hagytam abba, mikor újra kopogtak. Ezúttal kettőt.
- Ki az? - kérdeztem halkan, de újra semmi válasz.
Már nem érdekelt semmi, csak vártam a kopogást. Hamarosan megérkezett: egy, kettő, három. Majd újra csend. - Ki az? - kérdeztem suttogva, elfojtott hangon, de semmi válasz. Füleltem. Soha nem tapasztalt érzés fogott el, mi lehet ez? Várakozás és feszültség egy csöppnyi izgalommal? Most négyet kell kopogjon, muszáj neki... Egy, kettő gyors, négy. Mosoly szaladt végig az arcomon és megnyugodtam. Aztán újra felharsan egy kopogás, majd még egy és egy egész sereg. Különböző gyorsaságban jöttek egymás után, valamiféle ritmust ütve. Ismerős ritmust. Egy dallam jutott eszembe, mire halkan dúdolni kezdtem. Dehát ez az én dalom! Honnan ismered? - akartam kérdezni, de ekkor már énekeltem. Már nem fájt a torkom egy kicsit sem.

Ez a valaki tudja a dalomat! Ki vagy te? Közelebb hajoltam az ajtóhoz, hogy jobban halljam a ritmust és mellé énekeltem, de kíváncsiságom nem tűrt határokat. A kulcslyukat eltakaró kis fémlemezt arrébb toltam, hogy kilessek rajta, de a hirtelen beszűrődő apró fénysugár egy pillanatra megijesztett. A kopogás azonban nem maradt abba én pedig kitartóan énekeltem. Ahogy lassan közeledtem a dal végéhez, hallottam, mintha a Kopogó is tudta volna, hogy mikor kell lezárnia. Ahogy én lassítottam, úgy lassított ő is. Újra erőt vettem, még tart néhány sorig, a kulcslyukhoz hajoltam és újra félre toltam a fémlemezt. A fénytől hirtelen becsuktam a szemem, megcsuklott a hangom, de nem vontam újra sötétségbe a kis helyiséget. Csak egy apró fénysugár volt, mely behatolt, és én kezdtem megszeretni. Szememet óvatosan a lyukhoz helyeztem, hogy kikémlelve megtudjam, ki az a rejtélyes Kopogó. De a dal véget ért és én láttam, hogy feláll ülő helyzetéből és halk léptekkel távozik.
- Várj! - kiáltottam utána, mire ő lassan megfordult. - Gyere vissza, kérlek. - könyörögtem neki és egy kedves mosollyal leült a kulcslyuk elé. - Ki vagy? - kérdeztem tőle ismét, de megint csak nem válaszolt. Hát kérdeztem mást. - Honnan ismered a dalomat?
Ő elmosolyodott, szélesen, kedvesen:
- Ez az én dalom. - mondta kellemesen duruzsoló hangján, mire teljesen meglepődtem. Azonban nem szóltam semmit. Csak néztem azt a mosolyt és nem tudtam mit érzek. Meleg, bizsergető volt, de egyszerre kellemetlen is, ahogy a gyomrom összeszorult.
- Ki vagy? - kérdeztem újra elcsukló hangomon, de nem válaszolt. Inkább elment.
Kétségbe estem. Miért hagyott itt? Szomorúan ültem a sötét szobában azzal a csöppnyi fénysugárral megfűszerezve. Csak ő járt a fejemben és a dal, amit együtt játszottunk. Próbáltam ismét elénekelni, de már nem volt ugyan olyan mint Ő előtte, vagy mint vele. Szomorú lett a vidám dal...

Napok teltek el, mire újra kopogott valaki. Először csak egyet.
- Ki az? - kérdeztem megszokásból, de senki sem felelt
Aztán jött a két  kopogás, majd a három, a négy és az öt... Végül pedig újra összeállt ritmussá. A dalom pedig újra élettel telt meg.
Csak énekeltünk és a dal végén megint elment. Nem tudom, hogy hányszor járt nálam, de az az apró fénysugár nőni kezdett, ahányszor csak megjelent és énekeltünk.

Végül pedig eltűnt az ajtóm.

Megint jött, de már csak a folyosón tudott kopogott én pedig, a szobámból, dalommal halkan kísértem. Ezúttal nem ült le, csak állt az ajtó előtt.
Vége volt az éneknek és már fordult is, de megszólaltam.
- Várj kérlek, ne menj el! - könyörögtem, és végre megint megfordult.
- Miért? - kérdezte határozottan, de kedvesen.
- Mert jó veled.
Nem szólt semmit, csak felém nyújtotta a kezét és várt. Habár a szobámat már elárasztotta a fény, én mégis, még mindig a sötétben ültem. Féltem, hogy megéget, féltem, hogy bántani fog. De közben ott mart a kíváncsiság, hogy ki lehet ez a rejtélyes Kopogó. Így lázasan lüktető szívem ellenére, de felé nyújtottam a kezem. A fény nem égetett inkább simogatott és az ő keze sem volt durva, inkább határozott és erős. Felemelt a fényre és csak mosolygott, én pedig azt vettem észre, hogy vele mosolygok.
- Ki vagy te? - kérdeztem ismét.
Válasz helyett először homlokon csókolt, majd mélyen a szemembe nézett.
- Én, te vagyok. - azzal átfogta a vállamat és kisétált velem a szabadba
.

2014. augusztus 21., csütörtök

A Viskó

Sziasztok!
Ezúttal egy könyvet szeretnék bemutatni nektek, amit már korábban, 18 évesen, elolvastam, de azóta sok mindent elfelejtettem róla. Most, hogy újra elolvastam, rá kellett jönnöm, hogy ez is egy olyanfajta könyv, ami nem egyből tárja fel az összes titkát, hanem bármilyen életszakaszban tud Neked újat mondani. Újra és újra el kell olvasni, hogy a végén teljes képet kapjunk, de nem szabad semmit sem siettetni. Legközelebb négy év múlva veszem elő. :D

Még mielőtt belekezdenék, azt jó ha tudjátok, hogy ennek a könyvnek a 99%-a Istenről szól. Nagyon-nagyon sok mindent megmagyaráz, és érthetőbbé tesz Vele kapcsolatban. Akit pedig megfogtam a beszámolómmal, annak jó olvasást kívánok.

A történet: A könyv Mackről szól, aki egy ötgyermekes családapa. Kapcsolata Istennel már a gyerekkorában megromlott, mikor részeges apja gyakran megverte, miközben kényszerítette arra, hogy istentiszteletre járjon. Azonban hamar elment otthonról, még be sem fejezte a tanulmányait, inkább dolgozott és utazott. Most mégis egy jól fizető munkahelye van, egy felesége, akit nagyon szeret, gyermekeivel együtt.
Szinte megbékélni látszik Istennel, amikor egy szörnyű tragédiában elveszíti legkisebb gyermekét, Missyt. Teljesen összeomlik és megszakítja minden kapcsolatát Istennel. Azt mondják, hogy az idő begyógyítja a sebeket, azonban öt év múlva sem talált nyugalmat. Ekkor egy levelet kap Papától (felesége így hívja Istent), hogy találkozni akar vele a Viskóban. Mack először egy durva tréfának véli a levelet, végül azonban mégis elmegy oda, gondolván, nincs veszteni valója. Valóban nem volt veszteni valója, inkább nyert...

A könyv és Te: Gyökerestül változtatja meg az Istenről alkotott képünket. Szerethetővé és közelibbé hozza számunkra Istent és az ő tökéletes szeretetét irántunk. Megdöbbenő és egyben hihető történet, annak ellenére, hogy igencsak bővelkedik túlvilági vagy csodás eseményekben. Hihetetlen, hogy mennyire átérezhető és a végén úgy érzed, hogy Mackel együtt sírsz és nevetsz. (Én végig bőgtem a történetet és egy csöppet furán néztek rám a villamoson, metrón, héven és vonaton... :) )

Egy kis hiba: A könyvben gyakran észrevehető, hogy hiányzik egy gondolatjel, vagy egy enter, azonban annyira dinamikus a szöveg, hogy pontosan lehet tudni, mikor szólal meg valaki és ki szólal meg.
Szóval annyira nem zavaró.

És végül egy részlet: Igen nagy erőfeszítésbe kerül, hogy ne írjam ki nektek az egész könyvet, de azt hiszem, hogy sikerült megtalálnom az egyik legfontosabb részt.

"- Hát erre megy ki a játék?! Azért kellett meghalnia, hogy engem meg tudj változtatni?!
- Hóha, hóha! Lassabban a testtel, Mack! - hajolt előre Papa. - Én nem így intézem a dolgokat.
- De ő annyira szerette azt a történetet.
- Hát persze, hogy szerette. Így tanulta meg értékelni azt, amit Jézus érte és az egész emberiségért tett. Az olyan emberek történetei, akik feláldozzák az életüket másokért, aranyfonálként vonulnak végig a te világodban, és bemutatják a ti szükségeiteket és az én szívemet.
- De ha  ő nem halt volna meg, akkor én most nem lennék itt...
- Mack, az, hogy én hihetetlenül jó dolgokat tudok kihozni kimondhatatlan tragédiákból, nem azt jelenti, hogy én rendezem meg a tragédiákat. Soha, de soha ne feltételezd azt, hogy azért, mert én felhasználok valamit, az azt is jelenti, hogy én idéztem elő azt, se azt,  hogy szükségem van rá a céljaim eléréséhez. Ez csak velem kapcsolatos hamis elképzelésekbe fog belerántani. A kegyelem nem függ a szenvedés létezésétől, de ahol szenvedés van, ott meg fogod találni a kegyelem sokféle és sokszínű megnyilvánulását."


2014. augusztus 12., kedd

Pince

Augusztus első hetét egy gyerektáborban töltöttem, mint szervező az egyik barátnőmmel. A gyerekek nagyon aranyosak és aktívak voltak, nagy örömünkre. Egyik nap elsétáltunk barátnőm családjának kávézójához, ami előtt egy földbe vájt pince van. A legkisebb gyerekkel voltam leghátul és ő lelkesen hívta fel a figyelmemet rá.
- Nézd, egy  pince! - emelte fel az egyik karját és apró mutató ujjával a fa ajtó felé mutatott.
- Igen, az - helyeseltem neki, majd megkérdeztem tőle. - Tudod, hogy mit tárolnak a pincében?
- Igen - húzta ki magát büszkén. - Szellemet..
Hát, jót derültem rajta...

2014. július 30., szerda

Élet a halál után

Hát itt vagyok. A templom még üres és én egy dobozban fekszem. A falakból áradó hideg illat leng körül és én nem mozdulok. Kinyílik az ajtó, bejön valaki. Halkan lépked, nehogy felébresszen, majd leül az első sorba. Hallom a hangját, ahogy csendben imádkozik és én vele mondom magamban. Felülök, elé  lépek, leülök mellé, de ő nem vesz észre. Csak néz a keresztre, mely fölöttem lebeg és könnyeit nem is igyekszik elfojtani. Megérintem a haját, mondani akarom, hogy ne sírjon, de hangom, csak szellő és ő nem érti.

Újra nyílik az ajtó és belépnek rajta. Előre jönnek és köszöntik a nőt. Vele sírnak, de igyekszenek megnyugtatni is. A feleségem mosolyog a könnyek lassan eltűnnek a szeméből és derűsen köszönti az érkezőket. Engem észre sem vesznek, pedig ott állok mellettük, a virágokat is az oltárhoz viszik. Pedig nekem kéne adniuk, itt vagyok, vegyetek már észre. Még itt vagyok.

A rokonok és a barátok csak jönnek, lassan megtelik a kis templom. Sóhajtok, vissza kell térnem a nyughelyemre, de nem akarok. Itt akarok maradni. Élni akarok! Miért? Miért vagyok most itt? Mért nem lehetek velük, miért nem beszélhetek velük, miért nem érinthetem meg őket? És miért éltem egészen mostanáig? Mit hagytam hátra? Meghaltam, de még itt vagyok. Mi következik most?

Mi jön a halál után?

A pap arról beszél, hogy milyen jó nekem, már Krisztussal lehetek... De hol van Krisztus? Miért vagyok még itt???

...Mert aki bennem hisz, nem hal meg, hanem örökké él... De én így nem akarok örökké élni. Gyere velem; fordulok feleségem felé, de ő meg sem hallja. Magammal akarom vinni, hiszem hiányzik, szükségem van rá, meg akarom ölelni. Valaki mondja meg, hogyan...?

Azonban még mielőtt befejezhetném a kérdést egy hang félbeszakítja a gondolataimat. Először csak halk, majd egyre kétségbeesettebb és végül anyja vállán zokog a kis csecsemő. A dédunokám. A dédunokám, aki tőlem kapta a nevét. Irigység fúródik belém, ahogy arra gondolok, hogy a feleségem foghatja majd a karjaiban, de az érzés el is múlik. Hirtelen boldogság önt el és már tudom, hogy nem vihetem magammal szerelmemet. A gyermeknek még szüksége van rá.

Még egyszer a füléhez hajolok, hogy súgjak valamit; Mesélj neki, rólam . Majd felállok és visszatérek oltárhoz. Most már indulhatunk; szólok a férfi alaknak, aki ott áll a pap mellett és hátra sem nézve, belépek a kapun, amit kitárt előttem.

2014. július 29., kedd

Sziklára épített

A férfi fáradtan dőlt le az ágyra, alvó felesége mellé. Kifárasztotta az egész napos munka, ahogy, társaival, próbálták felépíteni a házat, amin éppen dolgoztak. Amint bebújt a meleg paplan alá rögtön olyan mély álomba merült, hogy fel sem ébredt a kint háborgó viharra. Egész éjszaka esett, dörgött, villámlott ami csak reggelre nyugodott meg. A nap első sugarai ébresztették, ahogy átsütöttek az eső pettyezte ablakon. Kicsit még fáradtan kikelt az ágyából, felöltözött, majd a reggeli elfogyasztása után elindult a munkába.

Azonban a ház, amin már több mint egy hónapja dolgoztak, romokban hevert. A főnöke dühösen rugdosta a törmelékeket, addig, míg az utolsó, még félig meddig álló fal is ledőlt. A férfi sóhajtott, majd a másik mellé lépett.
- Ez már a második alakalom.
- Tudom, de a megrendelő nem lesz ettől boldog. - morogta az. - Még egyszer megpróbáljuk, aztán majd kitalálunk valamit. - sóhajtott és még egy utolsót belerúgott a porba.


Néhány hónap múlva a házról már csak a tető hiányzott. A férfi fáradtan, de mégis elégedetten tért haza az aznapi munkából és ahogy felesége mellé feküdt, elnyomta az álom. Fel sem ébredt az éjszakai csendbe ágyúként belehasító dörgésre, vagy a csillagos eget szétszakító villámlásokra. A reggeli napsütésre ébredt, mely kellemes eső illatot vitt be a szobába. Felesége már a konyhában várta a reggelivel, majd pedig, miután mindent megevett, elindult dolgozni.

Már rossz érzése volt, amint kocsiba ült, de próbálta elhessegetni és arra gondolni, hogy hamarosan végeznek azzal a házzal. Azonban, amikor odaért, láthatta, hogy a ház ismét összedőlt, a főnöke pedig dühöngött és a romokat rugdosta.
- Ez az istenverte ház miért nem akar állni?! - üvöltötte, miközben a munkatársak körülötte félve húzták össze magukat.
Ő azonban merészen elé lépett.
- Uram, nyugodjon meg, ettől a ház nem fog felépülni. - próbálkozott.
- Akkor mégis, mondja meg - mordult felé a főnök. - mitől fog?
- Csak bízzunk abban, hogy ha ismét nekilátunk, az Úr mellénk áll és segít.
- Nem hiszek én a te istenedben. - vetette mogorván az alkalmazottjára dühét és hátat fordított neki.
- Elég ha én hiszek. - suttogta, de a főnök meghallotta.
- Szóval azt mondja, hogy higgyek abban, aki eddig nem segített. Higgyek valakiben, akit még sosem láttam? Ő nem fog segíteni! Nincsen itt! - sziszegte vészjóslóan közel hajolva a férfihez, de ő nem hátrált meg.
- Próbáljuk meg újra. - mondta derűsen és halványan mosolyogva.
A főnököt ez bosszantotta, de végül ezt mondta.
- Rendben. Megint megpróbáljuk, de ha ismét összedől, magát kirúgom. - fenyegetőzött, majd a többiekhez fordult és rájuk parancsolt, hogy induljanak dolgozni.

A férfi egy pillanatig sem bánkódott. Tudta, hogy ha Isten úgy akarja, akkor a ház állni fog. De az is tudta, hogy ha nem fog állni, Istennek akkor is terve van vele. Minden este, mikor fáradtan hazatért, fohászkodott, másnap pedig keményen dolgozott. Felesége is tudta, hogy most támogatásra van szüksége, így mellé állt, amikor este hazaért, és együtt imádkoztak.
A férfi kollégái is kedvelték őt, így mikor csak tehették, és a főnök nem látta, együtt kérlelték az Urat. Keményen dolgoztak minden nap, míg végül a ház felépült. A férfi elégedetten nézett végig a művön, majd pedig kimerülten haza tért.
Felesége mellé feküdt, megcsókolta, majd pedig mély álomba merült...

Hatalmas dörgésre ébredt, és a szobát egy villám fénye világította be. Riadtan ült fel az ágyában, és rögtön eszébe jutott a ház.
- Mennem kell. - mondta zihálva felébredő feleségének és az tudta, hogy hiába próbálná visszafogni.
- Megyek veled. - kelt ki ő is a paplan alól, majd miután magára kapott valamit, beült férje mellé az autóba.
A házhoz érve látták, hogy nem ők az egyetlenek, akik nagyon aggódnak. Ott volt mindenki, aki csak az elmúlt hónapokban dolgozott az épületen. A férfi, ahogy körbenézett, meglátta a főnökét, aki égre emelte arcát és úgy tűnt, hogy csak élvezi az esőt. Azonban ő látta, hogy szája, aprókat mozdul, ahogy próbál a viharnak parancsolni. Elmosolyodott.
- Hát ezt akarod Uram. - nézett mosolyogva az éppen villámlástól megvilágított épületre. - A tiéd.
Hatalmasat dörgött az ég és az eső szüntelenül verte a frissen épített falakat, mégis, azok csendben tűrték, és határozottan álltak az egyébként üres telken. Hatalmas tornya az égig ért tetején a kereszt, kapuján akár tíz ember is be tudott volna menni egyszerre és az ablakai a földtől a tetőig értek....



A vihar lassan elcsendesült, ahogy vége lett az éjszakának, és a nap első sugarai átsütöttek a templom mögül. A férfi megölelte feleségét, majd homlokon csókolta és a többiekre nézve, halkan megszólalt:
- Sziklára építem házamat, és akkor jöhet az eső és fújhat a szél, de az nem dől össze, mert sziklára épült. - rövid csend után pedig ismét megszólalt. - Azt hiszem, hogy ez a szikla is új, de bírni fogja a terhelést...

2014. május 7., szerda

Esőben

Amint kiléptem a kapun, már tudtam, hogy el fogok ázni. A sötét fellegek nem sok jót ígértek.  Pedig egy fél órája még hét ágra sütött a nap.
Fáradtan vettem le a táskámat a hátamról, hogy elővegyem a tavaszi dzsekimet. Ekkor már fázott a hátam a rá esett esőcseppektől. Gyorsan felkaptam a kabátot, majd a nehéz terhemet is, és elindultam a buszmegálló felé. Alig léptem kettőt, mikor már az egész ég a nyakamba zúdult. Szerettem az esőt, azonban  erős, hűvös szél is fújt. Állandóan lefújta a fejemről a kapucnit.
Egy zebrán kellett átkelnem, hogy elérjem a buszmegállót. Itt láttam meg az első embert. egy boltív alá állt a vihar elől. Morcosan a válla közé húzott nyakkal, zsebre dugott kézzel, topogva állt. Nem örült az esőnek. Meg tudtam érteni, nem a legjobbkor jött.
A lámpa közben zöldre váltott és megláttam a következő embert. Egy esernyő takarta el az arcát és igyekezett átlépni a pocsolyákat. Élére vasalt nadrágot, öltönyt és lakkcipőt viselt. Valahova annyira igyekezett, hogy abban az eső nem állíthatta meg. Legalábbis azt hitte.
A cipőm már régen beázott, nem is küzdöttem, hogy kikerüljem a tócsákat. Ahogy az öltönyös után néztem, láttam, hogyan kap bele a szél az esernyőbe én pedig örültem, hogy legalább azzal nem kell még küzdenem.
A harmadik ember már a buszmegállóban állt. Vidáman zengő, mély hangjával beszélt két idősebb asszonynak. Kicsit duci volt, szemüveget viselt és régi ruhákat. Ahogy hallgattam megértettem, hogy nagyon okos, de gyermeki lelke van. Nem panaszkodott az esőre. Elfogadta és nem hagyta, hogy az asszonyok keseregjenek. Beszélt, és beszédével szórakoztatta őket. Elvette a "bajról" a figyelmet.

Ahogy megálltam megéreztem a hideg levegőt, ösztönösen összehúztam magam. A fejemet leszegtem, a vállaimat befelé fordítottam és testemmel előre görnyedtem. Rájöttem, hogy ekkor az első emberre hasonlítottam. Fáztam.
Lassan felemeltem a fejem és egyenesen ránéztem a fiúra, aki beszélt. Ekkor változtam át a második emberré. Csak egy pontra figyeltem. Figyeltem rá, hogy ne kelljen a hidegre gondolnom, hallgattam őt, szükségem volt arra, hogy elvonja a várakozásról a figyelmemet.
Aztán végül teljesen felemeltem a fejem, leengedtem a vállam, kiegyenesedtem. És átváltoztam a harmadik emberré. Megláttam a felhőket, a formájukat, a színűket és gyönyörködtem bennük, annak ellenére, hogy félelmetesek voltak.


Úgy éreztem magam, mint az a virág, ami erre az esőre várt, hogy végre kinyílhasson és tündökölhessen.



2014. május 5., hétfő

Soha ne feledd

Utólag is szeretnék ezzel boldog anyák-napját kívánni, mindenkinek, aki anya. :) Jó olvasást!
------------------------------------------------------------------------------------------------------------

- De anyu! - üvöltött rám 15 éves lányom.  - El akarok menni abba a buliba! - szemében könnyek gyűltek a dühtől, de tudtam, hogy csak megjátssza magát.
- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet volna. - mondtam nyugodtan és beraktam a sütőbe a tésztát. Fél óra múlva finom muffinok lesznek belőle.
- Olyan igazságtalan vagy! - kiáltotta és kiviharzott a konyhából.
Én pedig fáradtan hozzá láttam, hogy elmosogassak, gondolataimban pedig végig ott motoszkált a lányom kétségbe esett hangja, a vágya, hogy elmehessen. De tudtam, hogy nem lesz jó ötlet, hogy nem fog jót tenni neki az a buli, mégis, én is igazságtalannak éreztem magam. Mikor végeztem a pakolással, leültem az asztal mellé, hogy pihenjek egy kicsit. Ekkor már lehetett érezni a sülő muffin kellemes illatát. Azonban nagyon fáradt voltam. Szemeim le-le ragadtak az egész napos munkától. Alig érzékeltem az időt és el is szundítottam orromban a kellemes illattal.

Ahogy az álmomban bóklásztam egyszer csak édesanyámat láttam. Olyan fiatal volt, mint harminc évvel ezelőtt éppen tésztát kevergetett, hogy aztán kis muffinokat készítsen belőle. Hirtelen kinyílt az ajtó és beléptem rajta én, tizenöt évesen. Lelkesen léptem oda édesanyám elé, kicsit még izgatott is voltam. Egy ideig csak beszélgettünk, mindennapi dolgokról. Aztán nagy levegőt vettem:
- Anya! Elmehetek a szalagavató after partyba?
- De te most még nem is végzel. - nézett rám értetlenül édesanyám.
- De meghívott rá a legjobb barátnőm. - hazudtam egy kicsit, hogy engedékenyebb legyen.
- Én ismerem azt a barátnődet? - kérdezte gyanakvóan.
Ekkor már tudtam, hogy veszett az ügy. Mégis próbálkoztam. Ahogy kívülről megfigyeltem magam, láttam, hogy lohad le a lelkesedésem. Vidám kifejezésem pillanatok alatt dühtől szikrázott, és kiáltozva csaptam be a konyhaajtót. Ekkor már éreztem a sülő tészta illatát...

Felriadtam és megráztam magam, majd mikor az illat nem akart kiszállni az orromból, ijedten felálltam és kinyitottam a sütő ajtaját. Megnyugodtam. Csak egy kicsit barnult meg a tészta széle. Kivettem a tepsit és letettem a konyhapultra, miközben a forró gőz az arcomba csapott. Kivettem egy kis csomagot, majd gondosan megfújva, belekóstoltam. Az ízek teljes harmóniában áradtak szét a számban és kényeztették elfáradt ízlelőbimbóimat. Elégedetten bólintottam, de a kislányom még mindig nyugtalanított. Viszek neki egy darabot, hátha ki tudom engesztelni. - gondoltam. Egy kistányérra helyeztem a süteményt és kiléptem én is a konyhából. A meleg muffinból még látszott a kis gőzfelhő, ami körbelengett illatával.
Valahonnan eszembe jutott, hogy mi történt harminc évvel ezelőtt, miután becsaptam magam után az ajtót. 

Felszaladtam a szobámba és sírtam. Anyám később feljött egy süteménnyel, hogy megvigasztaljon.
- Menj el a buliba. - mondta nyugodtan, én pedig meglepetésemben elfelejtettem tovább hisztizni. Kérdőn néztem rá és ő megismételte, amit az előbb mondott. Már nyoma sem volt bennem dühnek, vagy csalódottságnak. Hálásan a nyakába ugrottam és lázasan készülődni kezdtem.
Azonban a buli nem olyan volt, mint amilyenre vártam. Hamar azt vettem észre, hogy ijedten állok az egyik sarokban és undorodva húzódom el egy sráctól, aki éppen elém rókázta ki az egy órája lenyelt és azóta csak gyarapodó italmennyiségét. Ekkor értettem meg, hogy édesanyám mitől féltett. Azonnal hazamentem és minden igyekezetem ellenére, nem sikerült csendben eljutnom a szobámig. Édesanyám felébredt, (vagy nem is aludt?) és kijött, hogy megkérdezze, hogy éreztem magam. Zokogva borultam a vállára és hálás voltam, amiért nem vetette a szememre, hogy ő megmondta.

Megbízott bennem. Megbízott abban, hogy helyesen fogok majd dönteni. Nekem is meg kell bíznom a lányomban, el kell engednem, hogy a saját bőrén tapasztalja meg, hogy mit szabad és mit nem. De mindennek tetejében, ha majd ő is ebbe a helyzetbe kerül majd, eszébe jusson, hogy ő is volt fiatal.


Csendben benyitottam a szobájába, leültem mellé az ágyra. Már nem zokogott, csak csendben szipogott. A hátára tettem a kezem és halkan csak ezt suttogtam:

- Menj el a buliba!


2014. április 14., hétfő

Angyal a cipőboltban

A kisfiú édesanyja kezét rángatta és igyekezett meggyőzni őt, hogy hazamenjenek. Utálta a boltokat és most ez a cipő üzlet... Már elege volt.
- Anyuuu!!! Menjünk haza. Játszani akarok az új legómmal! - ordította, hogy csak úgy zengett az épület.
- Kisfiam, mindjárt végzünk, de a nővérednek kell egy új cipő. - próbálta nyugtatni kisfiát, miközben figyelme az árúkra és az árakra összpontosult. Magában motyogott a pillanatnyi csendben, majd mikor a fia újra kezdte, ijedten összerezzent.
- De anya! Most akarok haza menni. - rángatta tovább, visítva a nőt.
- Csinálj vele valamit! - kérlelte férjét az asszony.
- Fiam, kimegyünk a kocsihoz! - adta ki az utasítást az apja és karon ragadta a gyermekét.
- De apa! - kiabált tovább és könnyek gyűltek a szemébe. - Nem akarok!
- Nem érdekel kisfiam, most azonnal kimegyünk! - mondta az apja, ellentmondást nem tűrő hangon.
A kijárat felé még hosszú volt az út. És a kisfiú csak nem akart nyugodni, az apja pedig hiába próbálta túl kiabálni. Az egész üzlet az ő veszekedésüktől volt hangos. Minden szem rájuk szegeződött, úgy kísérte őket ki a többi vásárló.
Azonban még mielőtt a kijárathoz értek volna, a kisfiú a kassza felé kapta a fejét. Valamit látott ott és kíváncsiságból megnézte. Egy angyal volt az, egy gyönyörű teremtmény, aki éppen rá mosolygott. Azon nyomban elfelejtette minden baját és az ő arcán is széles mosoly terült szét. Kezét felemelte, hogy integessen a tüneménynek, majd pedig csendben követte édesapját a kocsihoz

A lány derűsen mosolyogva sétált a polcok között és hallgatta miként vitatkozik az kisfiú és az édesanyja. Míg mellette a többi vásárló morgott a hangoskodók miatt, addig ő csak vállat vont. Teljesen természetesnek tartotta a kisfiú viselkedését.
Már a sorban állt, mikkor meghallotta a sírást. Tenni akart valamit, hogy megnyugtassa a gyermeket, hogy nem lesz semmi baj, de egyik ötletéhez sem volt elég bátor. Nem is kellett, hiszen a következő pillanatban már kettőt a lépett fiú felé és mikor az észrevette őt, szélesen rá mosolygott.

A boltban hirtelen csend lett. És ehhez csak egy mosoly kellett.

2014. március 9., vasárnap

Az alvó halál 4.rész

A hídra érkezve végre megállt, hogy kifújja magát. Nem bírta tovább, levegő után kapkodott, majd mikor már meg tudott mozdulni a korlátba kapaszkodva vonszolta magát előre. Pár perc múlva eltűnt a sűrű ködben.
- Miért? - kiáltotta elkeseredetten a fiú, ahogy egyre beljebb haladt a víz fölött. - Miért kell ezt nekem újra és újra végig hallgatni? Nem hiszen el hogy nem veszik észre, hogy mennyire röhejesek. Hülye szülők. - kesergett, ahogy tett még néhány lépést.

A nő hazaérve ledobta a vásárló szatyrokat, majd a férje felé fordult, aki a meccset nézte a tévében. Fel sem nézett az érkezésére. A nő sóhajtott egyet. Megint egyedül készítheti a vacsorát, pedig a párja sokkal jobban főz, és mindig kritizálja azt, amit elé rak étel gyanánt. Kiment a konyhába és hozzá látott, hogy megcsinálja a rakott krumplit.
Egy óra múlva már minden az asztalon volt és elkiáltotta magát, hogy jöhetnek enni. A férfi morogva felállt, kikapcsolta a tévét, a hűtőhöz ment, kivett még egy üveg sört és leült az asztalhoz. Tizenhat éves fiúk is kijött a szobájából, hogy ő is helyet foglaljon, majd egy áldás után hozzá is láttak az evésnek.
- Ez szar. - dobta el a villáját a férfi és jó nagyot kortyolt a sörébe.
- Legközelebb te főzöl. - mondta az asszony és ő is megállapította, hogy nem lett túl jó az étel. A fiú azonban csendben étkezett tovább. Próbált minél kisebb lenni, hogy a szülei ne vegyék észre.
- Persze. - morogta a férfi és tovább itta a sörét.
- Megmondtam neked, hogy csak akkor kritizálhatod az ételt, ha te csináltad - mondta az asszony.
- Fáradt vagyok ahhoz, hogy munka után még főzőcskézzek neked. - morogta a férfi.
- Mert én nem vagyok fáradt a munkából hazaérve - mondta az asszony bosszúsan.
- Neked az a dolgod, hogy ételt rakj elém, nem pedig az, hogy vissza pofázz.
- Tettem eléd ételt.
- Ez nevezed te ételnek?
- Mondtam, hogy megcsinálhattad volna te is. És egyáltalán nem az én dolgom lenne, hogy a sültgalambot a szádba rakjam. - emelte fel a hangját a nő, mire a férfi is kiabálni kezdett.
Észre sem vették, hogy a fiúk közben kiszaladt a lakásból egyenesen az utcára.

Megfáradva rogyott le a korlát tövébe, hogy végre megnyugodjon a légzése. Nem tehetett róla, asztmás volt, ennyi futástól teljesen kikészült. Levette vastag szemüvegét és megtörölte a szemét, a homlokát és végül beletúrt félhosszú fekete hajába. Kézfejére támaszkodva igyekezett nem sírni, hiszem azt tanította az apja, hogy egy igazi férfi soha nem sír.
- Vajon észrevették már, hogy elmentem? - kérdezte magától, majd pedig az ég felé fordult, hátha onnan kap választ. - Miért van ez? - kérdezte a felhőket, de nem kapott választ.
Habár a szülei vallásosnak mondták magukat és rá is rá erőltették ezt a dolgot, szinte soha nem látta, hogy ez olyan jó dolog lenne. Dühösen gondolt vissza az elvesztegetett időre, amikor a szülei papolását hallgatta, hogy kell erkölcsösen és jól élni, miközben nem látta erre az ő példájukat.
Lassan megnyugodott a légzése és fel tudott állni. Még mindig a korlátba kapaszkodva sétált tovább, egyenesen bele a ködbe. Elképzelte, hogy valaki hátulról követi és csak annyit lát, hogy a háta eltűnik a fehér csapadékban. Képzeletében valahol hátul egy hang a nevét kiáltotta, mintha az anyja lenne, de szinte alig volt hallható. El is felejtette, amikor a korláton átnézve meglátta a lassan hömpölygő folyót.
Még  ő sem törődik velem. - gondolta szomorúan és valahogy feljebb mászott, hogy jobban lássa a vizet. - Vajon kinek hiányoznék, ha most meghalnék? - mélázott el a dolgon, majd újra leült és lábait lóbálva nézte tovább a gyönyörű folyót, ahogy méltóságteljesen haladt tova a medrében. - Nem, senkinek sem hiányoznék. - adta meg végül magának a választ, azonban még nem mozdult. Várta azt a hangot, ami egyszer csak azt mondja, hogy "állj" és ő gondolkodás nélkül tenne neki eleget.
- Hát, akkor viszlát. - búcsúzott el suttogva gondolatban a szüleitől. - Remélem majd még találkozunk. - azzal elrugaszkodott a korláttól és csak zuhant és zuhant...

2014. március 7., péntek

Az alvó halál 3.rész

Végre egy kis izgalom. - gondolta és megpróbált lenyelni egy ásítást. Nem nagyon sikerült neki, de azért megpróbálta.

A férfi megfontoltan nézett végig a konyhapulton. Kezén bőrkesztyű volt, hiszen nem akart újlenyomatot hagyni maga után. Levett egy konyhakést, megforgatta az ujjai között, majd visszatette. Kivett egy másikat is, majd azt is megszemlélte, aztán helyre rakta.
- Jaj, mivel is tegyem meg? - morfondírozott magában.
A gyilkos dilemmája. -  húzta el a száját és leheveredett az egyik fotelba. El is bóbiskolt, amíg várakozott, hogy az áldozat végre megérkezzen. Közben a férfi bekapcsolta a Tv-t is, hogy elüsse valahogy az időt.

A meccs már a végéhez közeledett, mikor végre meghallották a kulcs kattanását a zárban. Lemaradt az utolsó gólról, mert ki kellett kapcsolni a készüléket, de még időben elbújt a folyosóról a nappaliba nyíló ajtó mellett. Mire a nő belépett a lakásba, már minden elcsendesedett. A férfi egy hang nélkül húzta ki a mellényzsebéből azt a pengét, amit magával hozott és jó erősen marokra fogta.

A nő belépett a nappaliba, felkapcsolta a villanyt, ledobta a kanapéra a terhét, majd megfordult, hogy kimenjen a konyhába, ám ekkor meglátta váratlan látogatóját. Szája elé kapta ijedtében a kezét és egy félhangos sikítással adta tudtára a férfinak, hogy megijesztette. Ekkor azonban a gyilkos előre lépett, pengéjével egy pillanat alatt elvágta annak torkát, majd a ráfröccsenő vérrel mit sem törődve elkapta a zuhanó nőt és elfektette a padlón. Nyugodtan nézte végig, hogy vérzik el a kedvese, majd mikor az élet utolsó szikrája is kihunyt belőle, felállt és véres lábnyomokat hagyva maga után elhagyta a lakást.

2014. március 5., szerda

Az alvó halál 2.rész

Sziasztok!
Újra itt vagyok, folytatással. Jó olvasást kívánok. :)
------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Leült egy padra és mélyen a szemébe húzta a csuklyáját. Várt. Voltak ilyen alkalmak, mikor egyszerűen csak várnia kellett. Elnézegette volna az embereket, de megint fáradt volt, így inkább ismét aludni tért. Alig hunyta le a szemét, valaki megbökte.
- Hey, Haver, van tüzed?
Felnézett és egy fiút pillantott meg. Kopott nadrágja, megnyúlt pólója és raszta haja a derekáig ért. Remegő ujjai között egy cigarettát tartott. Egy újabb ember, aki látja. - gondolta, majd bólintott a fiú kérdésére és benyúlt a zsebébe az öngyújtóért.
- Kösz Cimbi. - rogyott le a  fiú, fáradtan a padra. - Olyan jól esik - mondta, miközben kifújta a füstöt. - Kérsz egy slukkot? - nyújtotta felé, de ő visszautasította.

Egy ideig csendben ültek egymás mellett. A fiú lassan szívta be a cigaretta füstjét, majd ugyan olyan lassan ki is fújta. Elnézte és látta rajta, hogy annak ellenére, hogy fiatal, nagyon sokat szenvedett az életben. Nem nézett ki többnek huszonötnél, mégis olyan sokat megéltnek tűnt, mint egy nyolcvan éves. Lassan mozdult, lassan lélegzett, mintha minden mozdulat fájna neki, vagy mintha nem lenne több ereje arra, hogy megmozduljon.

- Néha úgy érzem magam, mint egy halálra ítélt. - suttogta. - Pedig csak huszonöt vagyok. Még oly keveset éltem. Azt hittem az az élet, hogy bulizni járunk, jól berúgúnk, randalírozunk az utcákon. Várjuk, hogy a rendőrök elkapjanak és lecsukjanak, aztán, hogy kiengedjenek. - újra beleszívott az egyre rövidülő szálba, majd folytatta. - Sok mindent csináltam az életemben, amire nem vagyok büszke, és kevés olyan dolgot tettem, amire azt mondhatnám, igen, valamit elértem az életemben!

Rövid időre megállt, hogy levegőt vegyen, majd ránézett a mellette ülőre.

2014. március 3., hétfő

Az alvó halál 1.rész

Sziasztok!
Egy kicsit régen jelentkeztem, de most újra itt vagyok. Ezúttal egy folytatásos novellával. Remélem tetszeni fog. Igyekszem gyakrabban felrakni a részeket, de kérem türelmeteket. Lehet, hogy naponta teszem fel, míg be nem fejezem, de ezt nem ígérem. Kíváncsi vagyok a véleményetekre a novellával kapcsolatban, úgyhogy bátran írjatok. Előre is köszönöm. Jó olvasást kívánok :)
------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Becsukta a szemét és szinte azonnal elaludt. Most van egy kis ideje, hogy mielőtt a vonat kisiklana, pihenjen egyet. Mostanában sokat dolgozott. Tegnap, például, egyszerre kellett volna öt helyen lennie. Egy kórházban, ahol az a rákos öreg hölgy feküdt. Egy sikátorban, ahol megkéseltek egy tini lányt. Egy hegytetőn ahol az egyik kiránduló kitörte a nyakát. Egy lakásban, ahol a feleség önvédelemből lelőtte a férjét és egy ház tetején, ahonnan egy fiú fejest ugrott a betonba.

Kicsit kimerült, már elege volt a sok idiótából, aki kinyírja magát, vagy a másikat. Azokat soha nem látja előre, így egy kicsit meglepő, mikor megtudja, hogy hova kell még mennie a tervezetteken kívül. Mondjuk, ez mindig így volt, nem kellene most kiakadnia ezen.

Most is rengeteg dolga lesz, ahogy belegondolt, meg is borzongott. A sok ember, akik a vonaton utaznak hamarosan mindannyian meghalnak. És még nem is tudják. Előtte például egy lány ült, aki gondolataiban már a holnapot tervezgette. A családjával akart elutazni, hogy egy kicsit végre együtt legyenek. A szomszéd ülésen egy öreg házaspár ült, akik az unokájukat akarták meglátogatni és azzal voltak elfoglalva, hogy mennyire fognak majd örülni nekik, hiszen teljesen meglepetésszerű lesz a látogatás.

Sok dolga lesz. Nagyon sok...

Hirtelen valaki megbökte.

2014. február 5., szerda

Villamoson

Felszálltunk a járműre és mikor körbenézve láttuk, hogy nincs ülőhely, beljebb mentünk, hogy megálljunk a két szerelvény közötti csuklóban. Hozzábújtam ő pedig átölelt egyik karjával, a másikkal pedig kapaszkodott. Fejem a vállán pihent miközben beszélgettünk, nevettünk.
Aztán a villamos hirtelen elkanyarodott mi pedig dőlni kezdtünk. Éreztem, hogy ha nem kapaszkodom meg én is valamiben,, akkor elesünk mind a ketten. Hirtelen nyúltam ki és kaptam el az egyik kapaszkodót éppen akkor, mikor már majdnem a földön kötöttünk volna ki. Azonban éreztem, ez nem nekem köszönhető.
- Bízz bennem. - kérte halkan én pedig elszégyelltem magam.
Elengedtem a kapaszkodót és újra  megöleltem. Tovább beszélgettünk, mikor jött a következő kanyar. Erőt vettem magamon és nem engedtem el, inkább még szorosabban hozzá bújtam. Mi csak dőltünk, dőltünk a kanyarban, de nem estünk el. Megtartott, ahogy ígérte.
Mosolyogva néztem fel a válláról és láttam, hogy minden erőlködés nélkül teszi ezt.
Habár ez csak egy villamos volt, biztos vagyok benne, hogy nem csak itt tud megtartani erős karjaiban, hanem az élet nehézségein is játszi könnyedséggel fog túljutni, ha bízom benne.



2014. január 15., szerda

Ha nem hiszed el, hogy szép vagy


Már nagyon sok embertől hallottam olyat, hogy "engem nem szeret az Isten", "én teljesen fölösleges vagyok", "nincsen értelme az életemnek", "csúnya vagyok". Bevallom, hogy gyakran én is ilyen vagyok, de akkor mindig az a mondat jut eszembe, ami benne van a Bibliában: "Te vagy az én szeretett fiam, kiben gyönyörködöm."

De vonatkoztassunk el egy kicsit Istentől.
Azt azért csak elhiszed, hogy valaki által jöttél létre. Rendben, ha már ez megvan, akkor most csukd be a szemed és képzeld el a világ legtökéletesebb emberét. Ruházd fel tulajdonságokkal. Mik ezek a tulajdonságok? Jól néz ki? Udvarias? Tudja a választ mindenre? És mind emellett nem arrogáns?
Adtál neki rossz tulajdonságokat? Ha igen, akkor az már nem tökéletes. Fennhordja az orrát? Hazudik? Ne, ne hazudjon, inkább, mondjon mindig igazat. Legyen őszinte, hallgasson meg, ha arra van szükséged, lásson el jó tanácsokkal és mindig legyen ott melletted. Adj neki örök időt, adj neki végtelenséget. Szeressen mindent, azt is, amit te nem. Szeressen téged, szíve minden szeretetével.
Na, elképzelted? Ne törd azon magad, hogy ilyen ember nem létezik. De igen is létezik, hiszen most képzelted el.
Ne adj neki nevet! Fogadd el, hogy nem birtokolhatod őt, csak a barátja lehetsz.
Most add hozzá a tulajdonságaihoz, hogy kreatív, alkotó. Ő alkotta a világot, ő alkotott téged is. Ezt elhiszed? Ha nem, akkor adj neki olyan tulajdonságokat, amiért már képes leszel erre. Most már elhiszed, hogy ő talált ki téged?
Nos, a kérdésem a következő: El tudod-e képzelni, hogy ez a tökéletes valaki, csupa jó tulajdonsággal, rosszat alkosson? El tudod képzelni, hogy örül, hogy szenvedni lát? Nevet a károdon és úgy nézi végig önmarcangolásodat? De hát az előbb mondtuk, hogy szeret. Hogy nem kárörvendő, hogy tökéletes...

Ha jól rajzol valaki, de önmagát nem tartja nagy művésznek, sőt nem is tetszik neki amit alkot, akkor azonnal elpusztítja művét. Ha pedig tetszik neki, még akkor is ha más azt mondja neki, hogy ez "pocsék lett", akkor is kiteszi és gyönyörködik benne.

Te még élsz. Te még itt vagy és miért? Mert az a tökéletes valaki, aki megalkotott, gyönyörködik benned, gyönyörködik a művében.

Ezt soha ne felejtsd el!


2014. január 4., szombat

Sír a Világ

A Város felett nehéz fellegek gyülekeznek. Az utcán lehajtott fejű, komótos emberek sétálnak. Néha neki-neki mennek egymásnak, majd a kis balesetet figyelembe sem véve, mennek tovább. Az autók ontják magukból a benzint, dudálnak, ha kell, ha nem. Az utca a csatornákból áradó ürüléktől és megromlott ételmaradéktól bűzlik. A kis gyerekek sírnak, a szülők ordítanak. A fiatalok kurjantgatnak és okádják ki magukból a tegnap este ledöntött szennyet. A nagyobb arcúak közrefognak valakit és jól megverik. Ezt a rendőrök érdeklődve nézik végig, majd elmennek kávét inni.

Kihívóan öltözködött nők bájolognak az arra járó üzletemberekkel. Kutyájukat sétáltató öreg hölgyek pletykálkodnak és hangosan szidják az Országot. A házak rendíthetetlenül, piszkosan és grafitisen nyúlnak a magasba, hogy  meghódítsák az eget. A tetején ott állnak azok, akik a Város felett uralkodnak. Az elhagyatott utcák tömve vannak szeméttel, az aluljárók lucskos, didergő hajléktalanokkal.

Az egyik padon egy lány zokog. Térdeit felhúzva és átkarolva, a fejét pedig lehajtja. Csak a válla emelkedésén és süllyedésén látszik, hogy sír. Hozzálép egy hajléktalan, hogy pénzt kérjen tőle. Szájából csak úgy dől az alkoholszag. A lány még jobban összehúzza magát, de a hajléktalan nem tágít. Egyre csak kunyerál, sőt oda is rókázik a lány elé. Ő pedig egyre hangosabban zokog, szinte már fuldoklik és még szorosabban öleli magát.

Egy fiú lép a koldushoz és megkéri, hogy távozzon. Az morogva arrébb csoszog és kiszemeli a következő áldozatát. A lány felemeli a fejét és könnyein keresztül ránéz a fiúra. Nem hisz a szemének, rég elment kedvese áll előtte. Még zokog, mikor nevetésben tör ki és a hányadékot átugorva a fiú nyakába borul.

Hosszú percekig állnak így, míg végül a lány le nem törli az utolsó könnycseppet is az arcáról. Már nem bír nem mosolyogni, sőt nevet, ahogy a fiúval kézen fogva sétálni kezdenek.

A felszakadozott felhőkön még átsüt a lemenő nap utolsó sugara.