Szomszéd

Egy novellapályázatra írtam a történetet. Az feladatot és a többi versenyző írásait ezen az oldalon olvashatjátok el :) Jó szórakozást! ;)

- Hányadik emeletre? - kérdezte a férfi és belépett a liftbe.

- Hetedikre. - mondtam és magam elé emeltem az újságomat, hogy ne kelljen őt néznem. Olvasni azonban képtelen voltam. Bár azt hiszem senki sem hibáztatna. Hátam mögött volt egy tükör, amibe lopva bele akartam pillantani, azonban ebből a szögből sajnos nem láttam magam. Fogalmam sincs, hogy nézek ki.

Miért is törődöm én ezzel? - szólalt meg bennem egy méltatlankodó hang.

- Én egyel fölötted lakom - tudatta velem, habár nem kérdeztem tőle.

A lift egy rándulással elindult én pedig minden igyekezetemet bevetettem, hogy az újságra tudjak figyelni.

- Amúgy most költöztem ide - fordult felém, hogy beszélgessünk, de nem igazán akartam, vagy ha akartam volna sem tudtam volna megszólalni. A fiúk társaságában mindig megnémulok. Ellenben, hogy ne tűnjek olyan sebezhetőnek, ezt azzal álcázom, hogy nem szólok hozzájuk és az arcomra kiültettem a "nem érdekelsz" kifejezést.

A szememet forgattam, és igyekeztem tudomást sem venni a felém nyújtott jobbjáról.

- Hmm - sóhajtott és ajkait összepréselve, vesztesen visszafordult az ajtó felé.

Magamban számolgattam a másodperceket, mikor érünk már fel, amikor érezhetően, és határozottan, megálltunk. Értetlenül pillantottam körbe, de a kis helyiség semmilyen jelét nem mutatta, hogy mozdulni szeretne...

A férfi megnyomta megint az emelet számokat, majd egy pillanatig várt, amíg nem történt semmi.

- Hát ez érdekes - motyogta, majd megnyomta a segélyhívó gombot. Egy ideig csak csengett, majd felvette egy élénk női hang.

- Miben segíthetek?

- Jó napot! - kezdte derűsen a férfi, majd szépen elmondta, hogy mi történt és melyik utca hányas száma alatt vagyunk.

Valnetin-nap

Mint minden évben, most is egyedül töltötte ezt az ünnepet. Ez azonban nem zavarta, réges-régen hozzászokott ehhez.

Egész nap dolgozott, így fáradtan szállt fel a hazafelé tartó vonatra. Amint talált magának egy üres helyet, leült, és elővette a könyvet amit éppen olvasott. Talán a sors iróniája, hogy ez egy romantikus regény volt.

Még egy oldallal sem végzett, amikor leült elé egy fiú, hatalmas rózsacsokorral a kezében.

- Egyedül? - szólította meg, mire felnézett a könyvéből, hogy a fiú szomorú szemébe nézzen. - A szerelem világnapján? - habár mosolygott, hangjából kihallatszott, hogy gúnyolódik.

- Hát, még mindig jobb, mint hoppon maradni - mondta, miközben visszatért az olvasmányához.

- Valóban nem kellemes - ismerte el egy sóhaj kíséretében a fiú, majd egy rövid csend után a lány felé nyújtotta a monumentális virágkölteményt. - Tudom, hogy nem neked szántam, de kérlek fogadd el, ha már annak nem kellett, akinek megvettem - keserűen elhúzta a száját, de igyekezett mosolyogni.

A lány először meglepődött, még soha senkitől sem kapott rózsát, leszámítva az édesapját, így fogalma sem volt, hogy mit is mondhatna most.

- Köszönöm, de nem értem, hogy miért én - mondta, miközben elvette a fiútól a csokrot, hogy beleszagolhasson a mézédes illatfelhőbe.

A fiú nem válaszolt egyből, azt a halvány mosolyt nézte, ami megjelent beszélgető partnere szája csücskében. Olyan tiszta, annyira csodálatos volt, hogy felsóhajtott.

- Hát ezért - mutatott rá a lány arcára.

Szélesebb mosolyra húzta a száját, a bók hallatán, majd, egy kicsit félve a következményektől, feltette a kérdést:

- Hogyan hagyott faképnél?

Hosszú csönd következett, ahogy a fiú igyekezte összeszedni a gondolatait. A lány már éppen azon volt, hogy szabadkozzon és semmissé tegye a kérdését, amikor megszólalt:

- Már hetekkel ezelőtt megbeszéltük, hogy ma együtt vacsorázunk. Mindent elterveztem, hogy megkérjem a kezét. Azonban késett. Tíz percet. Majd húszat. Amikor pedig már egy órája nem jelentkezett, felhívtam. Azt mondta, hogy közbejött valami - mondta elfojtott hangon az érzelmeitől, a lány meg feszülten figyelt. Valami folyadék csöpögött a virágból, de nem törődött vele, hallgatta tovább a történetet. - Nem akartam elengedni ennyivel, magyarázatot akartam tőle kérni, így elmentem a lakására. Már akkor nem stimmelt valami, amikor beléptem - a lány a táskájához nyúlt, hogy kivegyen belőle egy zsepit, azonban elállt a lélegzete, ahogy meglátta a kezét. - A sötétség ellenére, bementem a hálószobába, és amikor felkapcsoltam a villanyt ott láttam az ágyon, elterülve, mezítelenül, ahogy egy férfi fölötte támaszkodik és élvezettel nézi végig, ahogy kedvesem elvágott torkából hogyan szivárog ki az utolsó csepp vér. Fel se fogtam, amikor...

A lány már nem is figyelt. Kétségbeesetten igyekezett kideríteni, hogyan lett a keze csupa vér. Forgatta a csokrot, kereste a sebet, ahonnan szivároghatott a nedű, de hiába. Letörölte újra és újra egy száraz zsebkendővel, azonban nem volt képes rájönni.

Elkeseredve nézett fel, hogy megkérdezze, miként lehetséges ez, azonban a fiúnak hűlt helye volt. Csupán a kárpiton éktelenkedő piros folt maradt utána.

Visszatekintett a kezére. Mintha a virág, a saját színét csepegtette volna, és ő értetlenül nézte, hogyan fakulnak a vérvörös szirmok hófehérbe.

Gyűlölet és megbocsájtás

Kész. Nem bírom tovább. Kimondom.
- Utállak.

Nem kiabáltam. Nem csapkodtam az asztalt. Csak kimondtam. Határozottan, hogy érezze, komolyan gondoltam.
Utána viszont nem volt megállás. Folyt belőlem a szó. Szidtam őt, szidtam a munkáját. Szidtam mert sosincs ideje rám. Megemlítettem az anyját is és a sok lányt, akivel eddig járt.
Üvöltöttem, kiabáltam, csapkodtam. Láttam, hogy kinyitja a száját, hogy mondjon valamit, azonban belé fojtottam a szót. Most nem beszélhet, most az egyszer nem.
Soha nem figyelt rám. Egyre ritkábban mondta, hogy szeret. Egyre jobban éreztem, hogy számára már csak teher vagyok.
Közelebb jött, hogy megöleljen, de ellöktem magamtól. Még nem volt elég, még nem mondtam ki mindent.
Elkezdtem sorolni a hibáit. Nem mosogat el maga után. Nem rámol el maga után. Csak magára gondol, miközben én kiteszem a lelkemet érte.

Aztán elfogyott belőlem a szó. Sírni akartam és ahogy erre gondoltam, egy könnycsepp elindult lefelé a szememből.
Mert eszembe jutott, hogy mennyit dolgozik azért, hogy jól éljünk. Eszembe jutott az a rózsa, amit a múltkor adott nekem. És eszembe jutott, hogy reggel mindig arra kelek, hogy ő átölel.
Eszembe jutott az édesanyja, aki nemrég megbetegedett és most kórházban fekszik. Eszembe jutott az apja, aki kiskorában elhagyta őket, így most neki kell gondoskodnia róla.

Nem mondott semmit, csak állt ott, mint egy kutya, aki rosszat csinált és most várja a büntetését. Oda akartam menni. Meg akartam ölelni. Bocsánatot akartam kérni. De nem tudtam. Csak álltam és könnyeimen át néztem őt.
Éreztem, hogy ez túl sok volt. El fog menni és itt fog hagyni. És én ezt nem bírom ki. Csak mondjon már valamit. Csak mozduljon már meg.
Behunytam a szemem.

- Bocsáss meg.
Olyan kevésnek éreztem. Olyan elfogadhatatlannak, hogy ezt kérem tőle.
Mégis. Odajött és megölelt. Én pedig zokogva borultam a vállárra azzal a  céllal, hogy könnyeimmel eláztassam a pólóját.

Ikerlélek

A szobából hallatszott a hangos és zaklatott lépések zaja. Aztán egyszer csak kitárult a nagy ajtó és belépett rajta egy igencsak feldúlt nő. Hosszú fehér ruhája volt, mely a földön szétterült körülötte, barna hullámos haja, loknikban omlott a vállára, a levegőt pedig kapkodva vette, mintha éppen menekült volna valaki elől. De itt a szobában, itt biztonságban érezte magát. Messze azoktól az emberektől, akik odalenn vannak. Ijesztőek és kellemetlen volt a társaságuk, mintha mindegyikük arra törekedett volna, hogy bántsák és kinevessék őt. Főleg az a férfi. Felkérte ugyan táncolni, de hideg és nyirkos ujjai taszították tőle, az amúgy jóképű embert, halott kék szemei pedig megijesztették.
Fáradtam ballagott fésülködő asztalához, hogy ott leüljön a székére. Karjaira borult, hogy pihenjen egy kicsit, de nem hagyták nyugodni a történtek. Kezébe vette a fésűjét, hogy megigazítsa a frizuráját és a tükörben megint meglátta őt. Úgy nézett ki mint ő, és pontosan ugyan úgy mozdult, ahogy ő, azonban a haja és a bőre fehéren ragyogott mint az a ruha amit viselt. Arccsontja élesen kirajzolódott és úgy az egész teste jóval soványabb volt, mint az övé.
Más tükörben nem látta soha, csak itt, ebben. Számtalanszor megpróbálta már elpusztítani, azonban az valahogy mindig visszakerült a falára és minden egyes alkalommal ott látta azt az árnyékot, ami annyira hasonlított rá. Mintha az ikertestvére lenne.
Fésülködni kezdett, közben pedig figyelte, ahogy a tükörbéli társa egyre szélesebb mosolyra húzza a száját.
- Hagyd abba! - kiáltott rá tükörképére, miközben két tenyerével rácsapott az asztalra, és támadó testtartásban igyekezett megfélemlíteni a másikat. Azonban, míg ő, annak ellenére, hogy nem látta, mégis tudta, hogy mérges arcot vág, a tükör túloldalán egy ijesztően nyugodt mosoly nézett vissza rá. - Miért nem hagysz békén? - temette kezébe arcát és hosszú percekig azzal küszködött, hogy ne sírja el magát...

Éppen letette a fésűt, amikor kopogtattak az ajtón. Felállt, hogy beengedje a látogatót. Az a férfi volt, akivel az előbb táncolt, ám, most sokkal vonzóbbnak hatott. Rámosolygott. A férfi tartotta a karját, hogy belekapaszkodhasson és lekísérhesse a bálterembe. Boldogan fogadta el a felkérést és kilépett a szobából.
Fehér, loknikba csavart haja ott hullámzott mögötte, ahogy a léptei ritmusához igazodtak.

Letette a fésűt és ekkor kopogtattak. Nem sikerült teljesen megnyugodnia, de erőt vett magán, hogy felálljon is kinyissa az ajtót. Szabadkozni akart, kifogást akart keresni, hogy ne kelljen visszamennie a vendégekhez, de amikor kinyitotta az ajtót egy kellemes megjelenésű fiatalember állt ott.
- Szeretnék elnézést kérni a viselkedésemért - hajolt meg mélyen, majd a kezét nyújtotta. - Ha ön is beleegyezik, visszakísérem a szalonba - ajánlotta fel.
A nő hosszan nézett a férfi megnyugtató barna szemébe, majd az előző elhatározását elengedve, elfogadta a felé nyújtott kezet. Az meleg és puha volt.

Gyilkos ártatlanság

A férfi kimerülten de lelkesen sétált haza a munkájából. Alig várta, hogy haza érjen, belépjen kislánya szobájába és homlokon csókolja az alvó gyermeket. Elnézze egy darabig, hogy milyen édesen alszik, majd kimenjen a konyhába a feleségéhez és egy pohár bor mellett elmesélhesse azt a fantasztikus dolgot, ami ma történt vele. Hosszú hónapok kemény munkája végül meghozta az eredményt, és a munkahelyén előléptették egy igen magas pozícióba.
Magában fütyörészve lépkedett a csendes utcákon, a lámpák félhomályba vonták az épületeket, és eltakarták a csillagokat. Az időnként elsuhanó magányos sofőrök visszhangját verték vissza a néma falak.
Azonban egyszer csak, ebbe a csöndbe, egy éles sikoly hatolt és a hang  sokáig zengett a férfi fülében. Egy pillanatra megtorpan, majd körbetekintett, és mikor meglátta az alakokat az utca végén, gyorsabb tempót vett fel. Két férfi meredt fenyegetően egy sarokba szorított lányra, aki megpróbálta minél jobban összehúzni magát, hogy ne legyen a
nnyira feltűnő.
Felébredt benne a védelmező ösztön és azonnal a lány segítségére sietett.
- Uraim - szólított meg őket, majd mikor felé fordultak igyekezett feleleveníteni minden információt, amit a karate óráin tanult. Kitért egy felé suhanó kés elől, majd egy vaskos öklöt hárított és végül gáncsolt.
Alig néhány percig harcolt, de neki hosszú óráknak tűntek, és mire véget ért kimerülten rogyott le a földre.
- Köszönöm - lépett elé a lány és kinyújtotta felé a kezét, hogy felsegítse.
Fájt mindene, az a betalált ütés, mi a jobb szemét érte, az orra nagyot reccsent egy félresikeredett elhajlás miatt. Az öklei fájtak, a sípcsontja sajgott, mégis elégedettség töltötte el, hogy ennek a fantasztikus napnak a megkoronázása képen sikerült megvédenie valakit.
A lány hálából megölelte, de ő nem viszonozta, csak állt és megpaskolta a hátát. Igyekezett távolságot tartani, de a lány nagyon meg lehetett ijedve, mert hosszú másodpercekig csak csüngött a nyakán.
Már éppen megszólalt volna, hogy mennie kell, amikor valami felhasította az oldalát, hogy egy pillanat múlva mélyen a húsában érezze a hideg pengét. A fájdalom csak akkor sikoltott fel, mikor a lány kihúzta belőle a kést, és mielőtt erőtlenül összeesett volna, elkapta és óvatosan lefektette a földre. Kifejezéstelen arccal nézte végig, ahogy a férfi elvérzik és közben a másik kettővel is végzett.
Alig volt ideje felfogni, hogy mi történt. csak nézte, ahogy a lány távolodik. Gondolatai a családja felé terelődtek és csöndesen búcsút mondott nekik. Egy könnycsepp kíséretében bocsánatot kért tőlük, majd lehunyta a szemét és a feje ernyedten dőlt oldalra a hideg aszfalton.