Valnetin-nap

Mint minden évben, most is egyedül töltötte ezt az ünnepet. Ez azonban nem zavarta, réges-régen hozzászokott ehhez.

Egész nap dolgozott, így fáradtan szállt fel a hazafelé tartó vonatra. Amint talált magának egy üres helyet, leült, és elővette a könyvet amit éppen olvasott. Talán a sors iróniája, hogy ez egy romantikus regény volt.

Még egy oldallal sem végzett, amikor leült elé egy fiú, hatalmas rózsacsokorral a kezében.

- Egyedül? - szólította meg, mire felnézett a könyvéből, hogy a fiú szomorú szemébe nézzen. - A szerelem világnapján? - habár mosolygott, hangjából kihallatszott, hogy gúnyolódik.

- Hát, még mindig jobb, mint hoppon maradni - mondta, miközben visszatért az olvasmányához.

- Valóban nem kellemes - ismerte el egy sóhaj kíséretében a fiú, majd egy rövid csend után a lány felé nyújtotta a monumentális virágkölteményt. - Tudom, hogy nem neked szántam, de kérlek fogadd el, ha már annak nem kellett, akinek megvettem - keserűen elhúzta a száját, de igyekezett mosolyogni.

A lány először meglepődött, még soha senkitől sem kapott rózsát, leszámítva az édesapját, így fogalma sem volt, hogy mit is mondhatna most.

- Köszönöm, de nem értem, hogy miért én - mondta, miközben elvette a fiútól a csokrot, hogy beleszagolhasson a mézédes illatfelhőbe.

A fiú nem válaszolt egyből, azt a halvány mosolyt nézte, ami megjelent beszélgető partnere szája csücskében. Olyan tiszta, annyira csodálatos volt, hogy felsóhajtott.

- Hát ezért - mutatott rá a lány arcára.

Szélesebb mosolyra húzta a száját, a bók hallatán, majd, egy kicsit félve a következményektől, feltette a kérdést:

- Hogyan hagyott faképnél?

Hosszú csönd következett, ahogy a fiú igyekezte összeszedni a gondolatait. A lány már éppen azon volt, hogy szabadkozzon és semmissé tegye a kérdését, amikor megszólalt:

- Már hetekkel ezelőtt megbeszéltük, hogy ma együtt vacsorázunk. Mindent elterveztem, hogy megkérjem a kezét. Azonban késett. Tíz percet. Majd húszat. Amikor pedig már egy órája nem jelentkezett, felhívtam. Azt mondta, hogy közbejött valami - mondta elfojtott hangon az érzelmeitől, a lány meg feszülten figyelt. Valami folyadék csöpögött a virágból, de nem törődött vele, hallgatta tovább a történetet. - Nem akartam elengedni ennyivel, magyarázatot akartam tőle kérni, így elmentem a lakására. Már akkor nem stimmelt valami, amikor beléptem - a lány a táskájához nyúlt, hogy kivegyen belőle egy zsepit, azonban elállt a lélegzete, ahogy meglátta a kezét. - A sötétség ellenére, bementem a hálószobába, és amikor felkapcsoltam a villanyt ott láttam az ágyon, elterülve, mezítelenül, ahogy egy férfi fölötte támaszkodik és élvezettel nézi végig, ahogy kedvesem elvágott torkából hogyan szivárog ki az utolsó csepp vér. Fel se fogtam, amikor...

A lány már nem is figyelt. Kétségbeesetten igyekezett kideríteni, hogyan lett a keze csupa vér. Forgatta a csokrot, kereste a sebet, ahonnan szivároghatott a nedű, de hiába. Letörölte újra és újra egy száraz zsebkendővel, azonban nem volt képes rájönni.

Elkeseredve nézett fel, hogy megkérdezze, miként lehetséges ez, azonban a fiúnak hűlt helye volt. Csupán a kárpiton éktelenkedő piros folt maradt utána.

Visszatekintett a kezére. Mintha a virág, a saját színét csepegtette volna, és ő értetlenül nézte, hogyan fakulnak a vérvörös szirmok hófehérbe.