Szomszéd

Egy novellapályázatra írtam a történetet. Az feladatot és a többi versenyző írásait ezen az oldalon olvashatjátok el :) Jó szórakozást! ;)

- Hányadik emeletre? - kérdezte a férfi és belépett a liftbe.

- Hetedikre. - mondtam és magam elé emeltem az újságomat, hogy ne kelljen őt néznem. Olvasni azonban képtelen voltam. Bár azt hiszem senki sem hibáztatna. Hátam mögött volt egy tükör, amibe lopva bele akartam pillantani, azonban ebből a szögből sajnos nem láttam magam. Fogalmam sincs, hogy nézek ki.

Miért is törődöm én ezzel? - szólalt meg bennem egy méltatlankodó hang.

- Én egyel fölötted lakom - tudatta velem, habár nem kérdeztem tőle.

A lift egy rándulással elindult én pedig minden igyekezetemet bevetettem, hogy az újságra tudjak figyelni.

- Amúgy most költöztem ide - fordult felém, hogy beszélgessünk, de nem igazán akartam, vagy ha akartam volna sem tudtam volna megszólalni. A fiúk társaságában mindig megnémulok. Ellenben, hogy ne tűnjek olyan sebezhetőnek, ezt azzal álcázom, hogy nem szólok hozzájuk és az arcomra kiültettem a "nem érdekelsz" kifejezést.

A szememet forgattam, és igyekeztem tudomást sem venni a felém nyújtott jobbjáról.

- Hmm - sóhajtott és ajkait összepréselve, vesztesen visszafordult az ajtó felé.

Magamban számolgattam a másodperceket, mikor érünk már fel, amikor érezhetően, és határozottan, megálltunk. Értetlenül pillantottam körbe, de a kis helyiség semmilyen jelét nem mutatta, hogy mozdulni szeretne...

A férfi megnyomta megint az emelet számokat, majd egy pillanatig várt, amíg nem történt semmi.

- Hát ez érdekes - motyogta, majd megnyomta a segélyhívó gombot. Egy ideig csak csengett, majd felvette egy élénk női hang.

- Miben segíthetek?

- Jó napot! - kezdte derűsen a férfi, majd szépen elmondta, hogy mi történt és melyik utca hányas száma alatt vagyunk.

A vonal túlsó felén a nő megígérte, hogy minden tőle telhetőt megtesz, hogy mihamarabb kijussunk a szorult helyzetünkből.

Amúgy sem voltam nyugodt. Most meg pláne nem. Kezemben az újság teljesen átizzadt, ahogy szorongattam és feszülten figyeltem sorstársam minden mozdulatát.

- Jönnek - nyugtatott, de ez nem sokat segített. - Mit olvas? - kérdezte és kezemből az újságot lehajtotta, hogy el tudja olvasni az oldal tetején a címet. Azonban még mielőtt megtehette volna, kitéptem a kezéből és mérgesen néztem rá. - Valami rosszat tettem? - kérdezte gyerekes reakciómat nézve én pedig éreztem, hogy elpirulok.

Miért is érdekelném? - hangzott fel bennem a kis hang, ami nem hagyta egykönnyen abba. - Csak azért állt velem szóba, mert  egy helyre szorultunk bizonytalan ideig. Állj ellen, így nem okozhat fájdalmat!

Olyan tisztán láttam, éreztem ezt, most mégsem sikerült a maszkomat fenn tartanom. Ahogy figyeltem határozott vonásait, amint elmosolyodik és kivillannak a fogai, ahogy itt áll, és nem akar semmit, csak beszélgetni, nem tudtam elfojtani a bizsergést.

- Bocsánat, azt hiszem, hogy túl nyitott vagyok, és nem mindig veszem észre, hogy másoknak kell egy kis idő, míg megszokják a helyzetet - szabadkozott és zavarában megdörzsölte a tarkóját. - Hmm - mondta megint, majd elgondolkozva végig nézett rajtam.

Zavarnia kellett volna, de valamiért nem zavart. Csak álltam ott és vigyorogtam, mint egy dilis tini... Már régen kinőttem ebből a korból, már felnőttem nem kéne így viselkednem! - parancsoltam magamra és újra magamra öltöttem a maszkomat, mielőtt még visszatért volna a vizslatásból, az arcomra.

Hátrébb lépett egyet, amit nem értettem először majd rájöttem, hogy miért teszi. A lehető legtávolabbi sarokban álltam, egészen hozzásimulva a hideg fémhez. Mintha bele akartam volna olvadni a fülkébe, csak, hogy eltűnjek és megszabaduljak végre a kínos együttléttől.

- Fura vagy - jelentette ki, én meg rosszallóan összeráncoltam a homlokomat. - Tudod a legtöbb nő nyálcsorgatva néz rám, te pedig, úgy, mintha egy fertőző beteg lennék.

A sálam mögé bújtam, ami így is eltakarta a fél arcomat. Persze, hogy fertőző. A szerelem egy betegség - nevettem magamban a dolgon, aztán, mikor észrevettem, hogy még mindig engem figyel, elpirultam és leplezendő zavaromat, ismét összeráncoltam a homlokomat.

- Amúgy - kezdtem bele egy mondatba, de nem gondoltam végig, hogy mit is kérdezhetnék. - Hogy van? - böktem ki végül az első értelmes mondatot, ami eszembe jutott.

Elmosolyodott és láttam rajta, hogy ki akar nevetni, azonban, nagy erőfeszítések árán, végül megtartotta nyugodt és derűs arcát.

- Jól, köszönöm - válaszolta nem is olyan könnyedén, mint ahogy akarta. Mosolygott. Elpirult és egy pillanatra le is hajtotta a fejét, hogy elrejtse apró "gyengeségét".

A szeme csillogott, sőt ragyogott, ahogy újra rám nézett. A szája sarkai olyan szélesen terültek szét arcán, hogy megérinthette volna vele a fülét. Nem nézett újra végig rajtam. A tekintetemet kereste, amit én igyekeztem elrejteni, de nem sokáig sikerült. Rabul ejtett a mosolya. Rabul ejtett az egész lénye. Úgy éreztem magam, mint egy nagy fogyasztású, de ugyan akkor nagy fényt is adó izzó, amely, most, feltehetőleg az ő mosolya hatására, kigyulladt, lángokban áll, és ha lekapcsolnának, felrobbannék a feszültségtől. Egy pillanatra minden megszűnt. Semmi sem történt, még csak levegőt sem vett egyikünk sem. Nem akartuk megzavarni azt a tökéletes csendet, amit teremtettünk magunk körül. Élveztük egymás jelenlétét, mindenféle kommunikáció, vagy kapcsolat nélkül. Elképzeltem, ahogy az arcomhoz ér, ahogy magához ölel. Éreztem az illatát, nem a parfümének, hanem a testének. Gondolataimban eljátszottam a lehetőséggel, hogy...

Azonban a kis hang a fejemben még nem halt el teljesen. Bennem volt, még mindig, hogy nem tetszenék neki, ha nem kerültünk volna ilyen helyzetbe, és ahogy ez újra és újra felötlött bennem, egyre szomorúbb lettem.

A ragyogás, mely kiült az egész lényemre, lassan alábbhagyott és visszatért a görcsös félelem. Elkaptam a tekintetemet és a padlóra néztem. A szemem sarkából láttam, hogy egy bátortalan lépést tesz felém, és kinyújtja a kezét, de én meglepetésemben elhúzódtam.

- Csak, azt akartam mondani, hogy hiányzik az egyik fülbevalód - mondta halkan, alig hallhatóan, és én egyből a fülemhez nyúltam. Pont ahhoz, amiben még benne volt.

Kivettem, majd ellenőriztem a másikat, hogy tényleg igazat mondott-e, de valóban nem volt benne. Szomorúan néztem a kezemben tartott fél pár fülbevalóra és éreztem, hogy mindjárt elsírom magam.

- Köszönöm - háláltam meg egy gyenge mosollyal, majd visszatértem a mély hallgatásomba.

Néhány perc múlva a lift megrándult és elindult, majd megállt a hetedik emeletnél. Csilingelt, majd kinyílt az ajtó és, én elköszönés képen bólintottam egyet.

- Még találkozunk - mondta a férfi, miközben becsukódott előtte az ajtó, én pedig nem tudtam eldönteni, hogy ez egy ígéret volt, vagy pedig csak egy ténymegállapítás.